Úgy ránéznék erre a könyvre egy
mai kamasz élesen és igazságtalanul bíráló szemével! 1986-ban jött ki először
magyarul, s az én kamasz-szemem elé reveláló erővel tárt egy nézőpontot akkor –
a csavartól a végén szinte becsavarodtam magam is; viszont azóta annyiféle
műfaj és zsáner lopta ezt a kegyetlenül eltalált megoldást… modern mitológiáink
tucat-mátrixai épülnek rá. Ránéznék szívesen, minderről tudatlanul – hogy annak a fordulatnak a fénybe vonó ereje
nélkül hogy hat; mert valahol azt az illúziót dédelgetem: e nézőpont sajátos
egészét meséli. Mintha előre magába foglalta volna az esetleges epigonjait is –
és így a hatása sem kopik. Persze nem tudhatom, valóban működne-e a maga
delíriumos szétesettségével együtt – hiszen a mai kamasz élesebb mesélői fókuszhoz,
pergőbb ritmushoz, szaftosabb halálokhoz szokott, „a végén csak egy marad, vagy
egy se” meséi által.
Sok pici hős egyszerre imádkozik
ki magának áthelyezést a Delmak-O nevű bolygóra, mégpedig szó szerint, az
elektronikusan felerősített ima erejével. Van, aki az unalom elől menekül, mint
Mr. Tallchief, van, akit másféle elégedetlenség űz oda, mint Seth és Mary
Morleyt – s mindenki „egyszer oda” jellegű csónakon érkezik a telepre. Mi,
olvasók az utolsó érkezőkkel érkezünk; a telep szélén az üdvözlő tömegben
várnak a többiek, akikkel majd elérjük ezen a bolygón a várva várt üzenetben
közvetített célt. Amely megérkezik, ha mindenki összegyűlt… Nem, Mr. Morley – mondta öreges, mély
hangján Mrs. Rockingham – De most majd megtudjuk. Már nagyon várjuk, olyan nagy
öröm lesz végre tudni, miért vagyunk itt. Nem igaz, Mr. Morley? Úgy értem, nem
csodálatos, hogy valamennyien tudjuk, mi a célunk? Valóban – nem volna
csodálatos, ha tudnánk? Vagy nem volna-e maga a tragédia ez a tudás – ha
valóban kísérleti patkányai vagyunk csak egy nálunk nagyobb hatalomnak?
Úgy vélem, több van ebben a könyvben,
mint a csavar a végén. Számomra Dick itt tárja fel a legpontosabban a „közös
álmodás” természetrajzát. Hiszen a legnyilvánvalóbban közös delíriumunk, a
valóság és észlelése is hasonlóképpen működik – ha közel férkőzöl a Csodák
Palotájához, elolvashatod a feliratát, de ez a felirat az egyiknek Borozó, a másiknak Szüntető, a harmadiknak Bűvölő;
s ez akkor is igaz, ha végül mindannyian megegyeznek abban, hogy a falon
olvasható felirat például a „Minisztérium”. A valóságot egymás szoros-érintőleges
közelségében is teljesen másmilyennek álmodhatjuk. Sokszor az alapfogalmakig.
És a legtöbbet ez rólunk mond el, főleg magunknak magunkról – ha végre képesek
vagyunk legalább felfogni a másik nézetét. A kegyetlen elfogyósdi e könyvben, a
hullahalmozás ezen a téren csak segít – soha nem lesz akkora súlya a kimondott
szónak, ha elveszésében látjuk azt, aki kimondta.
Hogy ki meddig jut el a
tükörbenézésben? Messzire – akkor is, ha
valójában az a cél: ne jusson sehova. Ha a közös álom „valósága” valójában pont
a szembenézés elől való hiábavaló bujkálás maga. Sajnos ilyen a tükrözés
természete – és az álomé is: ha valamit tagadunk, az rémítővé válik, ha
tükörben, ha álomban. És a rémítés erejével próbál tudatni – és persze
leginkább azt, amit elfelejtenénk. Ha erre gondolok, akkor e szöveget a maga
fésületlen, olykor egyensúlyát vesztő történetfűzése ellenére is többre
értékelem, mint a rokon történettel más aspektusból játszó (a maga nemében egyébként
mestermű) Ubikot. Dick egyébként is hajlamos volt a saját feltett kérdéseit
alig elcsúsztatott optikával, apró különbségekkel újra meg újra megválaszolni –
különösen ha az előző válasszal a maga részéről nem volt elégedett. Viszont a
nézőpont újraválasztása nemcsak új színeket hoz – a látvány bizonyos rétegeit
óhatatlanul árnyékba rejti. Így másmilyen ez a történet, mint amaz – a
máshonnan való rálátás által áthangolt rokon-mese. És egyike azon daraboknak, ahol
a betegesen önmagába hajló életműben (ahogy már máshol, elektronikus bárányok
kapcsán írtam) „a visszatérő paranoid-rögeszmés-hiánybeteg elemek a kellő
arányban szövik át a történetet. Amikor az elragadó, félelmek szülte vízióban
nincs bocsánat – s alig akad bocsánatra szoruló elem, a sugallt összkép megvalósulása
is szinte hibátlan.”
Ezt a könyvét olvastam először. S
csak azután a Galaktika legendás 52. számát, a novelláival. Azt se tudtam,
kicsoda, de szíven ütött. Ez nem változott – azóta sem tudom, most is szíven
üt. Néha úgy vélem: alien volt, akit a látókörünk minimálisan szükséges
szélesítése okán küldtek számunkra felfoghatatlan, ellentmondásokat könnyedén
viselő égi hatalmak. Lehet, hogy a kudarcba halt bele: hogy képtelen volt
számunkra – s a mi eszközeinkkel – feltárni a világegyetem természetét.
Belehalt abba, hogy azt hisszük (én is), hogy amit a lapokról értelmezünk, az
irodalom. Szórakoztató, némileg értünk aggodalmas fikció. Esti mese
felnőtteknek. Holott valójában pillantás egy felfoghatatlan mértékű szakadékba
– amely fölött (mint a rajzfilm farkasa) épp átsétálunk, tudatlanul lépkedve a
semmin, mi, mélységekre valójában vak emberiség.
Kiadó: Agave
Fordító: Veres Mihály
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése