2014. június 23., hétfő

Ellentmondásos múltunk: Dékány András III.



Ahogy írtam, Az elveszett sziget után Dékány András egy kifinomultabb, írástechnikailag sokkal érettebb hangra váltott. Azaz feladta a jelen lévő tanú pozícióját; az „azt mesélem, amit láttam” hitelesítő személyessége helyett rátalált egy sokkal több lehetőséget rejtő narratívára. S milyen érdekes, ez a hangváltás finoman aláköszönt a mesélő hitelének is. Táplálta a legendát, hiszen így a ’45 utáni kalandokat otthonról, úgymond baráti hallomásból, Zoller cimborája levelei és elbeszélése alapján lejegyző szerző tényleg „itthon lehetett”. Emlékszem, mit össze vitatkoztunk a barátaimmal, könyvtár-búvár kisiskolások: hogy tényleg átélte-e a kalandokat, a valódi fölött az igazat meséli-e nekünk az író. Vitatkozhattunk – dátum szerint akár mesélhette volna… mint ahogy 

Az Óceán Császára 

több szálon futó, kalandos meséje is megeshetett volna így… tényleg, no, nagyjából így. Tény, húsz évvel a borzalmak után is akadt a szigetek dzsungelében egy szál magában harcoló, békéről nem értesülő japán katona – de tény az is, tengeralattjárók és bázisaik nem folytatták az értelmetlen háborút. Ez a mese a legügyesebben megírt: többször nézőpontot vált, ügyesen hallgat el, késleltet-fékez, hogy aztán a fordulatokban mindig gyönyörű petárdákat durrogasson a gyerekolvasó lelki fülébe – de ez a legvalószínűtlenebb. Megfogyatkozott kis csapatunk Honoluluba vetődött a háború végén, ahol sikerült megvásárolniuk a legendás óceánkutató, Samuel Duncan sónerét, amely immár Jadran II néven hasítja legendás elődje nyomán a hullámokat. Akkor még nem tudják, a remek hajóval egy küldetést is megörököltek… s Daniló bácsi, Sottomarina és a többiek nagy örömmel fedezik fel a hadikórház kertjében Jokohama Jimet és barátait – csupa remek képességű tengerészt (a szűkre húzott kis világ – kalózok, bálnák kapcsán már pereltem érte).  Azért adjunk esélyt az idegennek is: a legénységhez (a sorozatban először) egy nő is csatlakozik, aki szintén haza vágyik az Adriára…

Ez a könyv a legügyesebben megírt, de a legügyetlenebbül kitalált. Valahol a kor szocialista Amerika-képébe remekül illett, hogy a mikronéz „nép”, a Marshall-szigetek lakóinak önrendelkezését nem óhajtó amcsi nagyvállalkozó-milliárdos Pemminger egy háborút saját szabályai szerint folytató japán tengernagy: Ogimura segítségével rabolja el a szabadság jelképét, Motopu La Keát – az Óceán Császárát. Mondjuk így: elég nagy az alapkonfliktus valószínűtlenségi faktora. Talán ez a könyv szolgál leginkább propaganda-célt mind közül; elismerve közben, akadnak becsületes amerikaiak, sőt, japánok is –  és lám, egy-két megtévedt mikronéz gazember is kellhet a konspiráció levesébe… de ez a kaland folyamatosan fuldokolva vergődik a saját valószínűtlenségében, egészen a nagy ívű, robbanások közepette megsemmisülő befejezésig.

Maizuru Tengerészeti Bázis – a kép érdekessége, hogy 
egy XB-típusú német tengeralattjáró, talán az U-219-es is szerepel rajta

Persze az is valami, hogyha egy író képes eszközeiben a pálya legvégéig megújulni. Dékány András folyamatosan tanult – s soha nem zavaróan használt egy-egy könyvéhez sorvezetőnek mintákat. Említettem már Az elveszett sziget gyönyörű ívű, tiszteletteljes játszadozását A kincses sziget cselekményével és miliőjével – nos, például az S.O.S. Titanic! sem születhetett volna meg – vagy korántsem ennyire hitelesen – ha nincs Valter Lordtól a Titanic pusztulása. Mégis, a remekül megválasztott ifjú „nézőpont”, a szeretni valóan ábrázolt hősök elég saját-ízt adnak a könyvnek – és a források messzemenő tisztelete számomra bőven menti a másik könyv sorvezetőként való felhasználását. Valahogy így köszön nekem egy másik nagy ifjúkori kedvenc, Arthur Ransome (áldásos) hatása a számomra mindmáig legkedvesebb Dékány-könyv, a 

Jokkó visszatér 

lapjairól. Milyen érdekes – ahogyan visszatérünk az Adriára, helyére kerülnek újra a távlatok. Ahogy behajózunk az Előre gőzös fedélzetén Zenggbe, az ódon Nehaj romjai alatt húzódó Marina mólójához – ahogy az egykori uszkok kalózfészek múlt század eleji fiataljai beszélni kezdenek, én nem tudok már hangra, cselekményre, a mű-csinálmányra figyelni; ma sem. Hogy mégis rászánom magam erre az életrajzra – ami nem lesz úgynevezett szabályos életrajz – annak több oka van. Az első és legfőbb ok: Jokkó iránti szeretetem… higgyétek el, ennyi elég. Mert ez mesén, hangulaton, szövegen túl valódi – ez a szeretet. Ragyog le a lapokról.

Ez a könyv nem akar akkorát, mint az elődei. Egy pajtási kör, a Fraternitás kalandjait meséli, akik Jokkóval az élen az öreg halász: Nazario Sauro általuk felújított brazerráján szöknek és kalandoznak a partok mentén – magukkal cipelve egyetlen felnőttként a hóbortos Dóbiás tanárt, a tenger és természetrajz bohókás, karikatúra-rajzú szerelmesét. Mégis, minden a helyén van benne. A kölykök közti dinamika, a feszültségek és kibékülések egyszerre valóságos, átélhető gyerekállapotok, és pontos rajzai a soknemzetiségű monarchiát feszítő ellenszenveknek. A kalandok és a megtett távolságok levitorlázhatók ma is – gyönyörű vidéken fog szelet, aki az egykori kaland nyomán járna. Akkor is, ha a gyűlöletek átlökték azóta azt a partvidéket is egy keserves testvérháború minden borzalmán. Még ha közben kiderült is: az együttélésnek nemcsak a monarchikus, de a szocialista variációja is kudarcra volt ítélve.


Bracera – brazerra (teljes fedélzettel, Sauro bácsié 
kisebb lehetett, csak félfedélzetes)

Higgyétek el – amíg olvassátok, nem jár az ember fia eszében ilyesmi. Csak a lapokról előcsurgó történet… 
- Én a három Danicsics családjából származom – mondta nekem csillogó szemekkel ismerkedésünk napján Jokkó. – Tudod te, kik voltak a Danicsicsok?
Bavallom: nem tudtam. Igaz, abban az időben arról sem tájékozódtam, kicsoda Abd el Krim vagy Vittorio Emanuele olasz király.
- Nem tudod? – döbbent meg Jokkó. – Hát az én őseim. Híres, veszedelmes uszkok kalózok voltak, méghozzá vezérei az uszkok népeknek! Talán azt sem tudod, kik voltak az uszkokok?
Szégyenkezve bár, de bevallottam, hogy nem tudom.
Jokkó úgy nézett rám, mintha földre szállt Mars-lakó lennék, aki nem ismeri a cipőt, a fazekat, a poharat és az ilyesféléket. A barna, majdnem négeresen sötét arc a legteljesebb csodálkozást árulta el.
- Bármerre megyünk az Adrián, a tengeren éppen úgy, mint a partokon, nincsen ember, aki ne hallott volna az uszkok rablókról – mondta kimérten, majdhogynem sértődve. Az én ősöm, Danicsics Lázár támadta meg 1557 karácsony éjszakáján a velencei Contarino óriás hajóját, a „Bucintor”-t. A Contarino-hajó tele volt selyemmel, értékes szőnyegekkel, drága kelmékkel, fűszerekkel, hiszen a Levantéról jött. A sok utason és tengerészen kívül háromszáz zsoldos is tartózkodott a hajón. Danicsics Lázár és kétszázötven uszkok rabló rajtaütött a „Bucintor”-on! Sohase látták sem a hajó, sem a zsoldosok Velencét!
… Hát így kezdődött az ismeretségem az uszkok rablókkal. 
Akik (vagy pontosabban: kései leszármazottaik) kincsvadászatra indulnak: újra szeretnék találni Dóbiás ifjúkorának elveszett koralltelepét, az Adria egyetlen korall-lelőhelyét. A kaland persze új irányt vesz, amikor valaki segítségre szorul, s nincs más kéznél, csak a fiúk. Itt is akad vén kalandor, aki mesél a régmúlt legendás kalandjairól az éhes füleknek. Valahogy minden benne van ebben a könyvben, amit Dékány világából szerettem… hogy aztán a végén egy fejezetnyi hajósinaskodásra is elkísérjük Jokkót, a Ragusa bark fedélzetén. Itt biccen kicsit a könyv, befigyel némi szabadságharcoskodás – mondanám gonoszul, de inkább így mondom: a Cattaro-i matrózlázadás egyik (történetünk szerint jövendő) hősére is vethetünk egy pillantást...


Trabaccolo (az adriai és olasz parti kereskedelem mindenese a huszas évekig)

Értsétek meg: minden kritikám ellenére mind a mai napig szeretem ezeket a könyveket. Beleálmodtam magam általuk egy világba és szerepbe, aminek magam is szívesen lettem volna a puhaságot fokozatosan levetkőző Zollere (Andrea készsége sem volt meg akkoriban bennem, nemhogy Jokkó érettsége…). Elfogult vagyok velük – akkor is, ha ma teljesen másként látom őket. De biztosan a kezébe adnám a fiamnak, ha volna – majdhogynem az olvasás idejével megegyező megbeszélnivalót adna; de mint tudjuk, beszélgetni jó. Olyasmiről, ami érdekes is, hasznos is. Főleg azzal jó, akit meg kell taníts a szavak óvatos, bizalmatlan szeretetére. Erre – azt hiszem – Dékány András minden regénye tökéletes volna ma is.


http://www.antikvarium.hu/blogverseny-szavazas
Ha tetszett a bejegyzés, szavazz ránk az antikvarium.hu blogversenyén. Katt a képre!

A könyvek megtalálhatók az antikvarium.hu oldalán.
Az Óceán Császára
Jokkó visszatér 
  

4 megjegyzés :

  1. Ezeket én is imádtam, igaz, a II-es D.A. posztban lévőket még jobban. :)

    VálaszTörlés
  2. Hát ez az :) mennyit vitatkoztunk a barátaimmal, hogy melyik a legjobb - ma persze teljesen másképp rangsorolom...

    VálaszTörlés
  3. Megtaláltam a második és harmadik részt. Ezekhez is gratulálok. Ha ideje engedi, Dékány András életéről, személyiségéről is olvasnék még, róla csak az első részben volt szó nagy vonalakban. Köszönettel

    VálaszTörlés
  4. Köszönöm szépen... nem merem megígérni, hogy hamar - de szeretnék még írni róla, illetve a könyveiről.

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...