2014. június 10., kedd

Jeff VanderMeer: Kontroll



Jeff VanderMeer Déli Végek-trilógiája eddig az év egyik legnagyobb meglepetése – egy rendkívül erős és borzongató felütés után olyan folytatást kaptunk, ami után nem nagyon tudom eldönteni, hogy sikítozva meneküljek a könyvnek még a közeléből is (felesleges, már rég beette magát a bőröm alá) vagy kikiáltsam a szerzőt egy istenverte zseninek (akkor is, ha blöfföl). Amennyiben a zárókötet is eléri az első kettő színvonalát, megkockáztatom, hogy a trilógia (de miért nem lehet egy kötetben olvasni, miért?) ott lesz az év végi toplistámon. Ám ez közel sem jelenti azt, hogy ne kívántam volna a pokolba az írót egyszer-kétszer az olvasás során.

Az Expedíció utolsó oldalai megannyi nyugtalanító kérdést hagytak maguk után, melyekre egészséges lelkületű olvasó választ vár – a fifikás szerző meg röhög a markába, amúgy Martinosan: most komolyan azt hiszitek, hogy lesznek itt válaszok? Azt már az első kötet megjelenésekor tudhattuk, hogy a folytatás nem az X-Térségben játszódik, hanem a rejtélyes zónát „felügyelő” s a kutatóexpedíciókat szervező Déli Végek nevű kormányzati ügynökségnél; s hogy ahelyett, hogy a tizenkettedik expedíció utolsó túlélőjét, a biológusnőt követnénk ki tudja, hova vezető útján, más főszereplőket – ezáltal más narratívát, más stílust, más hangsúlyokat – kapunk. Ám hogy ennyire mást és másként, mint amit tán vártunk, az elsőre megdöbbentő.

Az Expedíció olvastán kialakulhatott bennünk egy kép a Déli Végekről: egy csúcstechnológiát használó, a legmodernebb orvosi és katonai eszközök birtokában lévő ügynökség képe, amely úgy játszadozik az „önkéntes jelentkezőkkel” mint kisgyerek a nagyítója alá került hangyákkal, miközben mindent elkövet annak érdekében, hogy a Térség rejtélyeire ne derüljön fény. Jelen állás szerint elég nagyot tévedtünk (bár aztán ki tudja, lehet, hogy a befejezés még egyet csavarint ezen). A Déli Végek ugyanis nem annyira katonai-tudományos agytröszt, sokkal inkább lepukkant helyőrség. Mely helyőrség maga sem tudja, mit is őriz. Harminc éve működik az X-Térség közvetlen közelében, próbálja megfejteni titkait, vizsgálgatja, boncolgatja, kísérletezik vele – sikertelenül. Miközben maga is egyfajta Térséggé változik, s magába darálja a falai közt dolgozókat.

A tizenkettedik expedíció kudarca után mély válságba kerülő – egyúttal igazgató nélkül maradó – Déli Végekbe érkezik Kontroll (John Rodriguez) a saját szakmai és magánéletében is megannyi titkot hordozó ügynök; kinek kettős feladata – átvenni az ügynökség vezetését, és gatyába rázni azt, egyúttal felgöngyölíteni megbízói számára az X-Térség rejtélyét – az első perctől túl soknak tűnik. Bele is roppan, a Térség(ek) és a kollégák hathatós segítségével. Mert a Térség áldásos hatása bizony a Végek dolgozóit is elérte – paranoia, összeesküvések és összeesküvés-elméletek, hallucinációk és hipnózis rejtezik minden sarokban, mindennaposak a lehallgatások, kémkedések, tanúk elsuvasztása, iratok megsemmisítése. Aki csak tud, keresztbe tesz Kontrollnak – aki meg segítene, az nyilvánvalóan őrült. Szép kilátások – ám tán nem ártana mérlegelni, hogy egy őrült szituációban egy őrült elme segítsége érhet a legtöbbet. Még mielőtt magunk is beleőrülnénk.

VanderMeer e kötetben megmutatja, milyen lenne egy paranoid sci-fi köntösbe bújtatott John le Carré-regény: úgy folytatja az expedícióval megkezdett sci-fi látomását, hogy közben mélyre ás a kémkedés, a titkos kormányzati ügynökségek, a katonai kísérletek világába. Nem csupán Kontroll az, aki jellegzetes le Carré-szereplő, hanem az egész helyzet, a rothadó ügynökség a benne évtizedek óta rothadó, maguk-sem-tudják-miféle-titkot-őrző szürke eminenciásokkal, a többszörös átverésekkel, elhallgatás-spirálokkal jóféle kémregényt idéz. Úgy, hogy közben a lehető legtöbbet megőrzi az előzmény pszichológiai feszültségéből. Sőt, egy ponton túl már-már az elviselhetetlenségig fokozza azt. Randomsky kolléga írta a facebookon a könyv kapcsán, hogy beszennyezi az agyat – ennél jobban én sem tudnám megfogni. Volt egy pont, amikor azt éreztem, nem tudom lemosni magamról azt a rettenetet, ami rám ragadt a lapokról – nem árulom el, hol, aki fogékony az ilyesmire, úgyis megérzi, aki meg nem, annak hiába is magyaráznám. De legrosszabb rémálmaimat idéző képeket ültetett belém ez a regény. „Kontroll úgy érezte, mintha bezárták volna valaki másnak a megbomlott elméjébe.” Ja, kérem, mi meg az ő elméjébe vagyunk bezárva. Egy olyan ember elméjébe, akit bezártak az elődje bomlott elméjébe. Klassz.

S hogy mi lesz a válaszainkkal, melyekre annyira várunk? Nem vagyok benne biztos, hogy valaha megkapjuk őket. A lezárás elkanyarodik egy egészen új irányba, megelőlegezve egyfajta nagyszabású, akciódúsabb harmadik részt – én mégsem hiszem, hogy az lesz belőle, amit előre sejteni vélünk. Szeptemberben kiderül – alig várom, hogy fejest ugorjunk bele. 

/Ja és ami a nyulakat illeti: eddig se ettem, de eztán pláne nem fogok. Még az is lehet, hogy messzire szaladok, ha fehér nyulat látok. Viszont a könyv ismeretében a borító a virágba vágott nyúllal konkrétan zseniális./


Kiadó: Agave
Fordító: Falvay Dóra

3 megjegyzés :

PuPilla írta...

Remek poszt lett, mindent sikerült megfogalmaznod a Déli Végekről, amivel én nyűglődtem :) Én is várom a következő fejest... :)

Ilweran írta...

Köszi :) Annyi itt a nyitott kérdés meg a lehetőség... A sok éppenhogycsak megpengetett baljós jelről nem is írtam, pedig... (raktár, írás a falon, megették-e a mintákat, elszaporodtak-e a nyulak...) Baromi érdekes befejezésre számíthatunk, azt hiszem :)

PuPilla írta...

Nagyon! Én se írtam le mindent, amin ötleteltem, de állandóan kattogott, meg még most is kattog az agyam ezeken a kérdéseken. A nyulak kiváltképp izgatnak, főleg azon gondolkodtam, vajon ki is tudtak-e jutni és úgy terjeszteni a "fertőzést" vagy a területet... vagy mi egyéb lesz még belőlük? Újra eszembe jutott az elhagyatott falu is még az első részből brrr.... :) Jó kis sorozat, pedig nem vagyok sci-fi rajongó :)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...