2014. június 1., vasárnap

Scott Westerfeld: Góliát



Gyorsan essünk túl azokon a kötelező körökön, mennyire aggódtam a sorozatért én is – az Ad Astra háza táján tavaly bekövetkezett változás után erősen kétséges volt (egy ideig), megjelenik-e egyáltalán valaha a befejező rész, de hála a Ciceró Kiadónak (és, úgy gondolom, Kleinheincz Csilla fáradhatatlan munkájának) a magyar olvasók sem maradnak szépen lekerekített végkifejlet nélkül. Az már tényleg hab a tortán, hogy a kötetet az előzőekkel megegyező formátumban, azokhoz passzoló borítóval adták ki – a mai magyar könyvkiadás viszonyait ismerve ezért aztán tényleg nem lehetünk elég hálásak! (Zárójeles megjegyzés és tényleg le se kéne írnom, de nem bírom ki: pláne úgy, hogy közben más kiadók meg a saját sorozataik formátumát is képesek menet közben úgy megváltoztatni, hogy az olvasó legszívesebben sírva menekülne a könyvesboltból.) 

Deryn Sharp és az Osztrák-Magyar Monarchia titkos örököse, Sándor herceg története ott folytatódik, ahol a Behemót utolsó lapjain megszakadt: hőseink ismét a Leviatán fedélzetén utaznak – Deryn, mint álruhás kadét, Sándor, mint bizonytalan státuszú kvázi-hadifogoly (aki azonban maga sem tudja, melyik oldalon áll ebben a furcsa háborúban). Emlékezzünk csak: a háborút látszólag Sándor szüleinek darwinisták általi meggyilkolása robbantotta ki, ám épp ő az, akit a két legnagyobb barkács hatalom vezetője holtan akar látni – hisz puszta léte veszélyt jelent az évszázados monarchikus hagyományokra. Hát még a dokumentum, amit őriz, s ami egy napon Európa egyik vezetőjévé teheti. Egy napon – mert történetünk idején nem más ő, mint egy szökevény herceg, aki segített a török lázadóknak megdönteni egy uralkodót, angol kadétokkal barátkozik, barkács motorokkal járul hozzá a legnagyobb légibestia működéséhez és egyre inkább egy gondolat mocorog a szemünk láttára felnőtté érő fejecskéjében: hogy darwinisták ide, barkácsok oda, a legoptimálisabb megoldás mégis csak a béke lenne.

Ami szép gondolat, pláne milyen szép lenne egy leendő császár részéről, de tudjuk jól: a legtöbb nagyhatalomnak épphogy nem áll érdekében. Mert egymást gyilkolni számukra (akik harctérnek még a közelébe se mennek) kifizetődőbb. Hát még azon kétes hírű üzletemberek számára, akik egyenesen vallják, hogy a háború pénzt hoz a konyhára. Mint például William Randolph Hearst, a médiamágnás, aki egy friss technológia, a mozgókép segítségével hozza elérhető közelségbe a csatákat az izgalomra vágyó nézőknek – ha kell, a kellő mennyiségű alapanyag biztosítása érdekében még mexikói szabadságharcosokat is támogat némi fegyverrel és lőporral.

Láthatjuk: miközben a Leviatán áthajózik a fél bolygó fölött, hogy felszedjen egy félőrült, ám zseniális tudóst, bizonyos Nikola Teslát a szibériai vadonból, majd Amerikába juttassa, Westerfeld szép lassan igen markáns és okos társadalomkritikát is csepegtet az ifjú olvasók fülébe. Ami egyáltalán nem baj – főleg, mert nem erőltet semmit, és mert nem csupán saját műfajában, hanem általában a szórakoztató irodalom terén tanítani valóan ügyesen építi bele a világról alkotott kritikáit és tanító célzatú mellékvágányait a történetbe. Egy percig sem éreztem erőltetettnek például, amikor egy mindenlébenkanál amerikai újságírónő magánélete vagy Hearst Pauline kalandjai című mozi-sorozata kapcsán a változó női szerepekkel foglalkozott; vagy amikor a feltétlenül szükségesnél kicsit hosszabban tépelődtek a szereplők azon, vajon a nagyobb jó érdekében megengedhető-e egy tömegpusztító fegyver bevetése. Igenis, kell ezekről beszélni az ifjúságnak, és azt gondolom, valahogy így kell.

S hogy közben veszettül jól szórakozhat az olvasó Sándorék kalandjain, az sem hátrány – a Góliát éppoly fordulatos, pergő és ötletes, mint elődjei, bár meg kell mondjam, olykor azért zavart az állandó mozgás. Hisz mind a Leviatán, mind a Behemót jószerivel egy helyen játszódott (na jó, némi utazás azokban is volt) – ezzel szemben a Góliát során hőseink szinte végig mozgásban vannak. Törökországból Szibériába mennek, onnan Kínába, de csak hogy megmutassák magukat az ellenségnek (és tényleg, ezért mennek), majd Japánba, ahonnan egy röpke leszállás után irány Kalifornia – és így tovább, Mexikó, majd a keleti part, hogy a végén még egy könnyes búcsúval másfelé vegyék az irányt (vagy nem – de csak nem árulhatom el, hol ér véget a történet). Szerencsére csak néha éreztem öncélúnak ezt a mozgolódást (mintha Westerfeldnek az lett volna a célja, hogy minél több tájék teremtményeit, furcsaságait, sajátosságait bemutassa); ennél picit jobban zavart, hogy hiányzott az a markáns hangulat, az a „helyiérték” ami a Behemótot annyira elemelte az első résztől (és ilyesformán e harmadiktól is) – abban a korabeli (steampunkosított) Konstantinápoly hangulata rengeteget tett hozzá az amúgy is remek alapanyaghoz. A Góliát olvastán egyedül a japán részeknél éreztem e hangulat csíráját, de sajnos onnan nagyon hamar továbbálltunk.

Nem véletlenül nem írok a történetről – egyrészt, mert elég csavaros ahhoz, hogy ha elkezdenék belebonyolódni, napestig itt ülnék, másrészt, mert elég izgalmas is, kár lenne bármit elárulni belőle. Na, azért nem túlságosan izgalmas, meg hát ez egy hamisítatlan kamasz-kaland, minden társadalomkritikája és okos megoldásai ellenére sem kell semmiféle formabontó tragikus végkifejletre számítani. Azért meglepetés, az van. Képzeletben meg is emeltem a kalapom Westerfeld előtt – nem is azért, mert lebont néhány klisét, hanem mert ilyen visszafogottan teszi. S hogy mi lesz Deryn és Sándor lassan kibontakozó félig-meddig-románcának sorsa? Hát csak nem gondoljátok, hogy elárulom?


Kiadó: Ciceró
Fordító: Kleinheincz Csilla
 

2 megjegyzés :

Kergezerge Skar írta...

Az első kötet elég klafa volt, de a másodikat két hónap után kinyitatlanul vittem vissza a könyvtárba, mert sehogy sincs rá hangulatom, de egyszer biztos elolvasom végig.
De ezen a srozatformátumos megjegyzéeseden jót röhögtem, a múltkor zavart a zaj a telefonálásban és bemenekültem az Alexandrába, ott figyelt a két Bridget Jones meg a harmadik, amibe búven belefért volna az első kettő, még táncolhattak is volna, eszembe is jutotál róla :D

Ilweran írta...

:))) a Bridget, ne is mondd... valaki megérdemelne egy tockost azért a kötetért :)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...