2013. január 29., kedd

Melancholia



Megnéztem életem első maradéktalan katasztrófafilmjét. És most szeretnék úgy beszélni róla, mintha mindannyian láttuk volna már. Ha még nem láttad – vagy nem tudsz róla mindent – kérlek, ne olvasd tovább. Nem mintha akkora csavarok lennének a történetben. Ez csak egy maradéktalan katasztrófafilm. Talán az első, ahol nincs kiskapu. Nincsenek megmenekülő kevesek, nincs megmentő, patetikus napnyugtába úszás, nézés, egymásra pillantás, mentett családot, szerelmet dédelgető megkönnyebbülés; a jövendő magvacskáinak ültetése a holtak trágyálló televényén. Nincs kiskapu: nincs holnap. Ettől maradéktalan.

A kezdő képsorok próbája. Ha tovább nézed, jó – ha nem, az a te döntésed. A legidegesítőbben művészfilmes hosszú snittek, a filmnyelv „katasztrófája”: nyomasztó zenére beúszó gyökérbe akadt menyasszony, önterhétől földre rogyó ló, ujjvégeken vibráló elektromosság, égből potyogó madarak. Érdemes emlékezni rá, mert a filmben aztán e kezdeti látomássorozatból (a menyasszony, Justine vízióiból, féléber álmaiból?) következetesen meg is valósul minden – de úgy, ahogyan a szereplők döntései következtében beteljesedhet. A nincs kiskapu, a nincs holnap. Ami független a vágyainktól. No meg a szereplők elénk tárt, egyediben is általános katasztrófáitól és diszfunkcionális kapcsolataitól. Mert „katasztrófák és diszfunkciók” egytől egyig. A kezdő képsorok lassú ideglelése után meghívást kapunk egy esküvőre, ahol a döntő többség ilyen vagy olyan okból irritál: ütnivaló, önhitt, gusztustalan, önző, álságos, édelgő, kegyetlen és kíméletlen emberek mászkálnak egy fokozatosan félrecsúszó puccos parádé közben annak tökéletes összeomlásáig. Ezek vagyunk. Lehet, hogy nem is kár értünk.


Aprócska „nem kár-értünk tükrök”: a szeretetlen anya, a végtelenül önző apa, az irritáló főnök és űzött tekintetű „eleven tapintatlanság” asszisztense, az ostobácska vőlegény. A „nem akarom látni, tönkretette az estélyemet” gesztusával irritáló rendezvényszervező. S persze hogy a „hú ez de kínos” testvér, Claire (Natalie Ginsburg), „tudod, ez mibe került?” férjura, John (Kiefer Sutherland) és a menyasszony, Justine (Kristen Dunst) is „nem kár-értünk tükör”. A színészi játék kifogástalan. Csak ámulhat a néző, mennyi tehetséges, bátor embert pazarol el úgy egyébként gumicukorgyúrásra a filmipar – s mennyire nem lehet egy-egy színész kvalitásait a látott munkái alapján megbecsülni. Mert az egyszerűen gyönyörű, ahogy a játékuk által összeáll az egymásnak rutinnal hazudozó, egymás gödreit igen jól ismerő, a másik reakcióit mindig joggal rettegő maradvány-család, s a túlduzzasztott vendégsereg – egy esküvőn, ami önmagába fullad.

De Lars von Trier nem lenne önmaga, ha meghagyná a képet ebben az egy dimenzióban. A filmidő telése megismertet a figurákkal. Aprócska kár-értünk tükrök lesznek. Ahogyan a fenyegetés – amelyik a legérzékenyebbet a pánik teljes tehetetlenségébe lökte: a működésképtelenségbe – nyilvánossá lesz. Egy a földnél nagyobb bolygó, a  Melancholia túl közel kerül a föld pályájához. A számítások szerint elkerül. Pánikra semmi ok. Élvezzük a látványt, amilyen nem adatik többször az életben. Mellesleg egyébként sincs ok a pánikra. A pánik állapota: amikor valami készületlenül ér. S erre nem lehet felkészülni. Ha a számítások mégsem pontosak.


Ott van John, a gazdag szállodás és hobbicsillagász, a maga kontrollált rettegésével. Amely elfogyasztja a lelkierőt. Hiszen bizakodnia kell. Amikor a felesége megkérdi: megígéred? Megígéred, hogy nem jön nekünk? Akkor megígéri – mit is tehetne mást. De az ember ebben a felelősség-túlvállalásban előbb vagy utóbb elfogy. A szemünk előtt látható aprócska csepp, amelynek az egész világot kell tükröznie, általa kapja meg a bukást. Azt, aki nem tudja kivárni az egyetemes sorsot, aki előrerohan. Mert képtelennek érzi magát, annyi reménykeltő féligazság, a rettegés folyamatos tudatos távolságtartása után, hogy tehetetlenül tűrje a fia, a felesége halálát.

Ott van Claire. „…nem pusztulhat el a világ. Akkor hol fog felnőni Leo?” Az édesanya. Az ő rettegése atavisztikusabb. Fel-feltörő, elfojtott rettegés, amely tehetetlenné tenne, ha nem volna a rutin: ágyazni kell, reggelit adni a gyereknek, megfürdetni a magától tehetetlen húgot – akit muszáj volt befogadni az elbaltázott esküvőre pár nappal, mert eluralta a pánik. Valahol az a szerencsétlen mondat, a „jól akarom csinálni” az ő igazi géniusza, ezt akarná az életvégig, akkor is, ha hamis, ha egy része látszat, kényszer, hazugság – akkor is, ha ő veszi meg a halálos adag gyógyszert, s kénytelen annak átadni a gyeplőt a végén, akit örökös gyámolítottjaként valójában hol irigyelt, hol megvetett.


Justine-nak. Aki testében és lelkében az érzékenység nyers és kíméletlen himnusza. Aki a művi esküvőt egy idegent lovagolva koronázza meg, aki pánikbeteg, a tehetségéért drágán fizet elviselhetetlen – sokban a gyűlölt anyára emlékeztető gesztusokból faragott – természetével. Aki addig retteg, amíg a sors bizonytalan. Addig tehetetlen, amíg remélni kell és lehet. A reménytelenségben otthon van az, aki „tud dolgokat”. Aki kifejti egyedüllétünk filozófiáját. Kifejti, mert önmagán ezt érzi: hogy az élet kórokozó. A világegyetem betegsége, defektus, amire a kataklizma a gyógyszer. S aki a végén mégis képes megajándékozni azokat, akiket szeret – ha csak egy mesével, hiába való reménnyel, utolsó érintéssel is – aki viseli azt, ami történik. Övé a hisztérika megigazulása. Jó, szebben mondom: az érzékenység himnusza.

A végén: a sötétség. A semmi. Szinte sajnáltam, hogy stáblista jött mégis, a kitartott csend után. Én úgy hiszem, a rendező lassúdad nyitó képei alá komponálta volna szívesen ezt a filmes kötelezőt. Ilyesmit sugallt a kitartott csend. Hogy úgy állj fel a moziban a kivilágosodó teremben, mint ébredéskor egy rossz álom után. Ez egy katasztrófafilm volt. Teljes, végleges, maradéktalan. Amikor tényleg elfog: valahogy tényleg így érne véget – ha nálunk mérhetetlenül nagyobb erők játékaként kozmikus karambolozna rejtelmes-gyönyörű otthonunk.

Holott ez is csak élni tanítana – mégis.

6 megjegyzés :

  1. Jó kis írás. Megint. A film megnézését én is tervezem, annál is inkább, mert nemrég láttam az Antikrisztust, ami hirtelen egész új megvilágításba helyezte nekem Lars von Triert és kíváncsi vagyok, hogy a Melankólia is alátámasztja-e majd, amit gondolok újabban róla.

    VálaszTörlés
  2. Mit gondolsz újabban róla? (gondolom, csak kiderül a válaszodból, hogy régebben mit gondoltál:))

    VálaszTörlés
  3. Hogy talán inkább egy nő lakik benne mélyen legbelül és azzal birkózik.

    VálaszTörlés
  4. Van olyan nézet, hogy ezzel mindannyian így vagyunk. Én nem láttam minden filmjét, sokak szerint a leglényegesebbeket, a korai Dogmás holmikat nem - de az általad emlegetett birkózás azért már a Hullámtörés, s a Táncos a sötétben bizonyos jeleneteiben is ott lakik, nem is beszélve a Dogville nem egy momentumáról. Egy mondattal: nem csak áldozatok. Van bennük valamennyi leküzdhetetlenül démoni.

    VálaszTörlés
  5. Igen, sőt az igazán jó művészeknek sikerül is egyesúlyba hozni a két pólust.
    Én csak azt akartam ezzel mondani, hogy azt kezdem gondolni, talán mégsem a nőgyűlölet dolgozik benne újabban, mint eddig gondoltam. Hogy mégse az a célja és perverz öröme, hogy korunk legszebb színésznőit nyomja a művészet biztonságos pajzsa mögül egy közös film erejéig a porba, hanem szövetkezni akar velük, hogy megfejtsen valamit önmagáról. Úgy tűnik, hogy Charlotte Gainsborourg-val ebben a procedúrában emberére talált.
    Lélegzetvisszafojtva várom a folytatást.

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...