2014. november 24., hétfő

SPOILER? Az meg mi?



Ismét eltelt egy hónap, ismét itt a TÉMÁZUNK rovat! E havi témánk a spoiler jelensége, amiről a rövid és tömör véleményem valahogy így nézne ki: 

KIT ÉRDEKEL??? 

Persze ebből még nem lesz poszt, úgyhogy szedjük össze magunkat és meséljünk egy kicsit a spoilerekhez és azok „lelövéséhez” való viszonyunkról, és - a témához kapcsolódóan - az újraolvasásokról. Mert bizony ez a két dolog az én megközelítésem alapján nagyon is összefügg…

Szóval spoiler. A wikipédia szokásosan remek (…) meghatározása alapján: a spoiler irodalmi művekre, filmekre, videojátékokra stb. vonatkozó információ: leggyakrabban a végkifejlet elárulását jelenti, de kulcsfontosságú pontok (főleg hosszabb alkotások esetén) nem csak a mű végén találhatók. Idő előtti közlése elronthatja, tönkreteheti a befogadás élményét… Öhm, na ne már… Kövezzetek meg bátran, de én azt vallom, hogy ha egy irodalmi mű vagy egy film befogadásának élményét el tudja rontani a végkifejlet ismerete vagy egy kulcsfontosságú információ, akkor az szarul van megírva. Pont. (Na jó, a wiki is hozzáteszi, hogy: újabb kutatások szerint viszont akár élvezetesebb is lehet a művek olvasása, ha előre tudjuk a végüket.)

S hogy fokozzam még egy kicsit a kedélyeket - vigyázat, gigantikus coming out következik! - én bizony elolvasom előre a könyvek végét. Egyrészt azért, mert U.T.Á.L.O.M a mesterséges feszültségkeltést, a patikamérlegen kimért középfordulatokat, amelyek általában csak arra jók, hogy még egy kicsit tovább emeljék a vérnyomásunkat, de legtöbb esetben teljesen irrelevánsak a cselekmény szempontjából; másrészt azért, mert azt vallom, hogy ha egy könyv jól van megírva, akkor annak a végkifejlet ismeretében is jó olvasmányélménynek kell lennie. Lehet erre azt mondani, hogy szemét vagyok, mert eleve vert helyzetből indítom szegény szerzőt (önjelölt krimifenoménok kíméljenek), lehet azt, hogy elrontom a saját élvezetem (amúgy nem, elég sok könyvet élvezek végig így is), lehet azt, hogy jó-jó, de azért vannak egy csattanóra kihegyezett művek, amelyek esetében úgy normális, ha egyszer ütnek, de akkor nagyot. Az utolsó ponttal még talán-talán egyet is tudnék érteni, de hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, hogy inkább nem. Bocs, nem tehetek róla, én ilyen vagyok, ha valami csak és kizárólag egy haj’ de nagy csattanóra van kihegyezve és amúgy semmi de semmi tartalma nincs, akkor az nekem nem kell.

Ezen a ponton természetszerű reakció az olvasó részéről hogy na de hát akkor a krimik… Ja kérem, krimi és krimi közt is van különbség. Tény és való, Columbo felügyelő másfél órás toszakodása akkor is dögunalom, ha nem tudjuk, ki a gyilkos, hát még ha tudjuk, de azért ugye nem ez az elvárt szint? Isten látja lelkem, nem vagyok egy Agatha Christie-rajongó, de a kisujjeltartós teadélutánokon nyomozgató hölgyeményhez köthető a legviccesebb anti-spoilerpara élményem – jelesül az, hogy én bizony tudtam a Tíz kicsi néger végét, mert elmondták, pontosan tudtam, ki a hunyó, mégis úgy megvezetett az írónő, hogy menet közben meggyőztem magam, hogy nem is ő lesz, tuti félreértettem anno a barátnőmet, vagy ő olvasta rosszul a könyvet… Naná, hogy az volt a gyilkos, akiről tudtam hogy ő a gyilkos. Ezt várom minden olvasott könyvtől – hogy igenis, vezessen meg, vigyen be a zavarosba, kételkedjek a saját józan eszemben, miközben olvasom. Van ám, hogy sikerül… Rowlingnak például egész jól sikerült a Kakukkszóban – hiába sejtettem nagyjából a századik oldalon, mivégre az egész gyilkosságosdi, simán elhitette velem, hogy nem is úgy van. Úgy lett.

Aztán vannak az olyan krimik - még mindig krimik - amelyeket nem azért olvas az ember lánya, hogy megtudja ki a gyilkos. A skandináv krimik nagy részében például számomra édesmindegy, hogy depis svéd egy vagy depis svéd kettő állt neki kiirtani a fél szomszédságot – a lényeg a társadalomrajz, az atmoszféra, a hideg, ami nem a bűnténytől, hanem az ábrázolt világtól kúszik fel a torkunkon. De említhetném a Dávid Veron-történeteket is, melyek szintén ízig-vérig krimik, mégis, eddig minden kötettel úgy jártam, hogy a nyomozósdinál sokkal jobban érdekelt a főhősnő csetlés-botlása a saját kis életében és a nagyvilágban, no meg a bájos Ókanizsa mindennapjai.

Direkt írok ám ennyit a krimikről, csak mert a spoilerekkel kapcsolatos beszélgetések során rendre megkapom, hogy jó, persze, a szépirodalom (amit általában olvasok) az más – és tényleg más, bár a megkülönböztetést nem arra a vezérfonalra fűzném fel, hogy valami szépirodalom-e vagy műfaji irodalom, hanem hogy cselekményközpontú-e avagy sem. Nyilvánvaló, hogy nem-cselekményközpontú művek esetében a spoiler fogalma tökéletesen értelmetlen. Elmesélhetem, mi a Mrs. Dalloway végkifejlete, de egy árva kukkot nem mondok el vele a regényről magáról, ez egyértelmű. Ugyanakkor, azt kell mondjam, a nem-cselekményközpontú művek olvasása hozzásegíthet egy olyan nézőpont kialakulásához, amellyel aztán más szemmel olvassuk a cselekményközpontú műveket is: mert hát, ha tudom, hogy ad absurdum nincs is cselekmény, akkor nyilván a megírás módjára figyelek, és nem a nemlétező cselekményre – és ha erre kondicionálom magam (értsd: sok köldöknézős bölcsészkönyvet olvasok) egy idő után már a cselekményközpontú műveket is úgy olvasom, hogy nem a (már létező) cselekményre, hanem a megírás módjára figyelek. [Hát jaj, szabadalmaztatnom kéne a receptet, nem?]

Sorolhatnám még a példákat napestig, de inkább nyergeljünk át az újraolvasás témájára, ennél jobb alkalom úgysem adódik már – mert hát a válasz a „mitől függ, hogy újraolvasunk-e valamit vagy sem?” kérdésre roppant egyszerű: attól, hogy jól van-e megírva vagy sem. Tök mindegy, hogy nem hogy a végét tudom A Gyűrűk Urának, de a fél könyvet kívülről tudnám idézni, akkor is jólesik újraolvasni, mert imádok beleveszni a világába. Nyilván tisztában vagyok vele, hogy a Harry Potter hetedik részének a tizedszeri olvasásra is ugyanaz lesz a vége - sajnos… - akkor is szívesen kalandozom Roxfortban még hét éven át. De mondjuk Neil Gaiman vagy Joanne Harris bármelyik könyvét is bármikor újraolvasnám a hangulatuk miatt, hiába tudom mindnek a „végét”…

…ami, ha belegondolunk, önmagában is mekkora hülyeség már? Tudom a végét? És akkor egy festménynek is „tudom a végét” ha egyszer megnéztem, és többet már nem nézem meg? Egy versnek is „tudom a végét” ha egyszer elolvastam és többé nem ízlelem a szavait? Egy zeneműnek is „tudom a végét” ha egyszer végighallgattam és többé nem hallgatom? Számomra egy regény e tekintetben semmiben nem különbözik egy verstől, egy képtől, egy daltól – nem a végkifejlet vagy egy akármilyen fordulat teszi ilyenné vagy olyanná, jóvá vagy rosszá, kedvenccé vagy élvezhetetlen fércművé, hanem az a sok-sok oldal, mondat, betű, érzés, benyomás, hangulat, szín, zene, illat és íz, ami a cím és a „vége” között van. A nagy egészet nem lehet „lelőni” azzal ha az ember lelő egy poént. Ha meg igen, akkor régen rossz – és akkor a könyv annyit sem ér, hogy a címét elolvassuk.

Többiek a témában:
Pupilla
tigi
Reea
Zenka
Bea

Csatlakozók:
Katacita

13 megjegyzés :

katacita írta...

Hehe, épp tegnap írtam le egy posztban, hogy mennyire gyűlölöm a legkisebb spoilert is. Asszem totál a másik oldalon állok a véleményemmel :D Különben sokszor nem is annyira az zavar, hogy megtudom a könyv végkifejletét (bár sok esetben baromira szar lett volna, most ami eszembe jut az a Pi élete vagy az Egy különc srác feljegyzései, ezeknél a könyveknél nekem rengeteget dobott az élményen a Vég, az "atyaisten!"-élmény), hanem inkább az, hogy vannak emberek, akik úgy érzik, hatalmukban áll mások tudtára adni egy ilyen információt. Amikor valaki annyira intelligens, hogy nem esik le neki, hogy nem kéne közölnie az értékelésének az első mondatában, hogy mely szereplők haláloznak el majd a könyv végén. Tudom, én meg a francnak olvasok értékelést előre :)

Ilweran írta...

Igen, olvastam azt a posztod, gondoltam is akkor hogy meghívlak a témázásba :) érezd magad meghívva :)
Tisztában vagyok vele, hogy e témában én vagyok a kisebbség, nem csinálok ebből problémát. És persze, más kérdés, hogy a spoiler-érzéketlenségemtől függetlenül tiszteletben tartom mások érzékenységét és direkt nem lövök le semmit ;)

katacita írta...

Köszi, lehet dühöngök majd egyet:)
Amit írtál az erőltetett feszültségkeltésről, na arról mindig Jodi Picoult jut eszembe. Annyira utálom, amikor hülyének néznek! Ilyenkor mondjuk tökmindegy, mi a könyv vége, nem fogom szeretni. Egyébként azt kihagytam, hogy sokszor nyilvánvalóan egyáltalán nem számít a végkifejlet, mert egyszerűen nem olyan a műfaj vagy a szerkezet, vagy bármi, ilyen esetben nem zavar, ha valaki elárulja a véget.

cariad írta...

Te vagy az én emberem!!! Az utolsó fejezetet egy az egyben ellopom arra az esetre, ha érvelnem kell, miért nem zavarnak a spoilerek. :)
Colombo egyébként olyan, mint a romantikusok: nem a vége a fontos, hanem a folyamat, amely a végéhez vezet. Már ifjonc koromban is imádtam, pont azért, mert nem kellett a gyilkos személye miatt aggódnom, hanem élvezhettem a hadnagy egyébként - a tettesnek mindenképp - idegesítő stílusát, s amikor megtudtam, hogy a figurát a Bűn és bűnhődésből lopták, Colombo teljesen belopta magát a szívembe. :)

PuPilla írta...

Ó, tök jó lett ez a poszt, talán ez a kedvencem most, és érdekes, hogy én nem vagyok spoiler-párti, több dologban nagyon is egyetértek veled, és ahogy leírtad, teljesen igazad van. Nem azon múlik, hogy jó lesz-e hogy a végét tudom-e, ha például a hangulatát szeretem, meg ha nem cselekményközpontú. Nagyon tetszettek az érveid! :)

Zenka írta...

Jujj, én is az ellenkező csoport táborát bővítem, engem idegesít, ha tudom, mi lesz a vége valaminek. Viszont : ha valami jó, akkor azért akarom újra olvasni, mert annyira jó. Szóval értelek, de neem, a spoilerekre nemet mondok. :)

reea írta...

Ezen a témán mi már vitáztunk korábban, és természetesen most sem változott a véleményem, mert nem értek veled egyet. :D
Egy csomó könyv a nagy csattanóra van kihegyezve, attól függetlenül élvezhetjük a mellékszálakat. És azokat akkor is élvezzük, ha tudjuk, ki a gyilkos, leszámítva, hogy a fő szál első olvasás során sem okoz izgalmat. Szerintem ez baj. A sok hányatott címet megélt 10 kicsi néger/indián nem szokványos AC regény, mindenképpen kilóg a sorból, és bár szeretem Dávid Veron történeteit, szerintem messze van az ízig-vérig krimitől. Columbót mai napig élvezettel nézem, nagyjából ezredjére, mert marhára nincs jelentősége a gyilkosnak, de még a gyilkosságnak sem. A hangulat, az az, ami utánozhatatlan, ehhez azonban szeretni kell a műfajt. :) A skandináv naturista krimik esetében teljesen igazad van, már én is leírtam többször, társadalom rajzok, csak másodsorban krimik, de azért ha tudnám előre, hogy ki a gyilkos nem jelentenének olyan nagy örömöt, mert társadalomrajnak nem feltétlen krimit választanék. :) Uff! :D

Bea írta...

Ebből a körből - amit eddig olvastam! - egyedül veled tudok egyetérteni, kivéve Columbót, akit (amit?) nagyon szeretek. :) Nem is tudok mást hozzátenni, szóval lehet, hogy a saját posztomat meg sem írom. :D

Eszkimókiai írta...

Érdekes, eredeti az érvelésed, tetszik. Én valahol a középúton helyezkedem el a 2 vélemény között. Van ahol nem zavar ha lelövik meg hátra is lapozok, hogy úgy lesz-e, ahogy én gondolom, de van ahol a világ minden kincséért sem lesném meg előre. Alapvetően azt vallom én is, hogy ha jó a könyv, akkor kíváncsi vagyok úgyis, hogy hogyan, miképp jut el a végkifejlethez ha olvastam, ha nem. Kivételek vannak, a Harry Potter összes kötetét hagytam, hogy a végén üssön, mert ki akartam élvezni a boldog tudatlanságot. :D Előbb olvasni szeretem a könyveket és csak utána nézem általában (de sokszor nem is nézem, mert akkor elillan számomra az a hangulat, amit a könyv olvasásakor éreztem és a filmé lép a helyébe). Ritka ellenpélda erre a Büszkeség és balítélet, mert azt olyan szépen dolgozták fel, hogy olvasni és nézni is szeretem.
Van olyan barátnőm, aki előtt véletlenül lelőttük a Twilight végét középsuliban (ő még 1 a sorozat felénél járt) és azt mondta, hogy most már felesleges így elolvasnia. Számomra a fent elírtak miatt érthetetlen volt ez, de elfogadtam és igyekszem nem spoilerezni. Viszont nagyon nehezen megy. Nem azért, mert mindenáron közölni akarom a fél világgal mit tudok, hanem mert imádom az olvasmányaimat mesélni és bizony néha kicsúszik ez-az.

Ilweran írta...

Köszi :) azért én örülök ám, hogy mégis megírtad ;)

Ilweran írta...

@cariad: örülök hogy tetszik, tartottam tőle, hogy én leszek az első számú közellenség ebben a körben, de legalább már hárman vagyunk Beával :) de hogy mindenkinek Columbo maradt meg a posztból - na látod, nálam ez a sori az a kategória mint a legtöbb romantikus, hogy unalmasan is van megírva és még csattanó sincs, ez már a totál felesleges kategória. Ami uncsi, annak legalább legyen csattanója :) vagy legyen jól megírva.

@Pupilla: köszi, ez igazán megtisztelő főleg mert tudom hogy te aztán az ellentábort erősíted :)))

@Zenka: okkké, nem kell nekünk mindenben egyetérteni ;) de legalább az újraolvasások tekintetében hasonlóan gondolkodunk...

@reea: igen, tudom, hogy ez köztünk reménytelen :) Én még nem találtam olyan csattanóra kihegyezett könyvet ami magával a csattanóval jelentősen többet adott volna, mint csattanó nélkül. Ha belefutok egy ilyenbe, lehet, átgondolom az álláspontom ;)

@Eszkimókiai: köszi :) azért nem úgy kell elképzelni hogy direkt mindig keresem a spoilert, van, amit én is hagyok a saját tempójában hatni, meg hát hiába olvasom el mondjuk az utolsó oldalt, attól még nem biztos hogy minden lényeges infót előre megtudok (sőőőőőt!)... A filmek esetében egyre inkább az a véleményem hogy egy eredeti saját vízió többet ér mint egy szolgai adaptáció - épp ezért nem úgy nézem, hogy "jajjj, vissza akarom kapni a könyv hangulatát" hanem hogy "vajon mit tud kihozni belőle, mivé tudja átalakítani a rendező?" - így értelemszerűen az sem zavar, hogy "ismerem a sztorit", mert sokszor egész mást hoznak ki belőle.

*****

Azt szögezzük le mégegyszer hogy attól, hogy engem nem zavar, tiszteletben tartom, hogy van akit meg zavar :) És mivel nekem aztán semmivel sem lesz jobb attól, hogy spoilerezek, másnak viszont rosszabb lesz, ezért nem teszem. Készakarva poént gyilkolni mindent összevetve nettó suttyóság :) Ufff!

Catriana írta...

Én is veled értek egyet, gondolkoztam is, hogy írok ebben a témában de kb csak a tiédet tudnám lemásolni :D

Én azért szeretem kerülni a spoilereket, meg néha csalódott is vagyok ha meg tudok valamit, de ez nem befolyásol. A HP-t is úgy olvastam, hogy tudtam minden lényeges fordulatot, és így is nagyon élveztem, csak a 6. részt egyik fordulatát sajnáltam egy kicsit de csak azért mert kíváncsi lettem volna, hogy meg tudom-e fejteni magamtól dolgot.
Talán egy könyv van, ami annyira ütött a végével, hogy örülök, hogy nem tudtam előre.

Az az igazság, hogy egy történetben a mi? érdekel a legkevésbé, engem a hogyan? és miért? foglalkoztat, ezért imádom retrospektív könyveket/filmeket, mert szerintem százszor izgalmasabb ha nem az a kérdés, hogy mi fog történni, hanem hogy hogyan jutottak el odáig.

Szóval én valahogy úgy vagyok a spoiler menteséggel mint a sütemények díszítésével, jó ha van, meg szebb úgy, de a hiányától nem lesz rosszabb ízű a sütemény.

Ilweran írta...

Köszi :)
Jó ez a sütis hasonlat, elraktározom magamban későbbre ;)
Egyébként leszögezném újra, hogy én sem keresem ám direkt a spoilereket, csak épp nem izgat ha megtudom őket - ennyi. És ha a könyv vége pont lelövi, akkor így jártam. A retrospektív történetekkel pont így vagyok mint te - a hogyan sokszor sokkal izgalmasabb.
Azzal mondjuk egyet tudok érteni, hogy az érzés, hogy magunk fejtjük meg a történetet, azért jó tud lenni :) Más kérdés, hogy a rutin meg az évek... egy idő után túl könnyű rájönni a csavarokra, meg a mintákra. Lehet ezért sem izgat a spoiler, általában úgyis kitalálom előre...

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...