Hatalmas tartozást fizettem meg,
de mikor neki adtam a figyelmet, valójában saját magamnak egyenlítettem ki a
számlát. Miközben (amúgy) nem volt jó belemerülni. Ekkora töménységben, estéről
estére. Rettenetes a világa. Kiábrándult, holtakat cipelő, függő, ahogy
Hajnóczyé, függőben maradásban azt hiszem ők a megosztott magyar irodalmi
bajnokok (Csáth meg legyen elégedett a bronzéremmel). Ifjúkorában lelkes József
Attila epigon, aztán leveti - unt ruhát, ahogy szinte az első kötetbe
válogatott versektől (Magyarázatok M. számára)
meglesz a hangja. Eleinte modoros, utána nyers - de soha nem sületlen. Eleinte
mintha Eliot hagyott volna rajta modornyomot - persze ez egy Kelet-európai, sokkal
keserűbb társasági változat. Ahol a
kényszeredett kéjért / korhadt uszodaszagban / a régi fürdőház / iszamos
deszkáin / megoldod fürdőruhád...
Ez még így utalásos szövegközeg.
Novalis, Burke... a neki fontoshoz méredzkedik. Meg persze a pályatársakhoz.
Tandorihoz - vele az egész pályán át beszélgetni, vitatkozni, évődni fognak;
naná, egy pályán (egy csapatban?) fociznak, és mind a ketten középcsatárként,
egymás helyén (szeretnének). A Körülírt
zuhanás kötetében a pontok, a központozás időnkénti hiánya: a pontosság
hiánya vagy lehetetlensége? Minden körülírás? A kultúrával, a latinnal való játék
is? Várady Szabolcs... a legkomolyabb kritikusa, a legjobb barát, amíg az évődés szóváltássá / a csipkelődés sértéssé
fajul. / Mígnem a háttér / szétroppantja a szituáció gerincét. A háttér,
ahol gyűlik puhán a korszak mocska.
Persze, hogy megjött erre a kötetre, meg a Charta 77 aláírására, a nyíltan
vállalt rendszerkritikus szerepre a jól megérdemelt szilencium, visszavont
irodalmi ösztöndíj, pénztelenség. Számos anekdota szól róla, hogy vészeli át,
költő- és írótársak segítségével, akik összedobják neki a zsét. Eörsi írja meg,
hogy esett Nagy Lászlóval: "– Hogy van a barátod? Mondom: – Melyik? – A
költő! Mondom: – Iszik. – Ahhoz pénz köll – mondta, adott egy százast."
Merthogy Petri alkoholista. Keményen, vastagon.
És nőbolond. Keserűen érkezik ez
is. Első felesége öngyilkos lesz - nem veszi komolyan a fenyegetődzést,
"...énnekem jogom van őt elhagyni, ha ő azt mondja erre, hogy öngyilkos
lesz, akkor én azt mondom: "kérlek, parancsolj". (...) Ilyen
baromságot az ember csak egyszer csinál az életében." Kepes Sára
bevonul a magyar irodalomtörténetbe (szegény). A költő is csaknem utána hal -
miután megjelent a kötete, benne az emlékezetes Sára-verssel (ez is milyen...),
miközben már másik asszony szereti. Szeretné. Nehéz az olyat szeretni, aki
ennyire nem szereti magát. Mert mindent lát magán is, az összes tükör-verse
kontúros, éles, pontos. Úgy, hogy a sebek permanens feltépése közben mégsem
indiszkrét. Nyers, őszinte, olykor szinte tetszeleg a szókimondásban, de soha
nem indiszkrét. A pálya teljes ismeretében megismered a neveket, Maya, Mari...
a hozzájuk fűződő viszonyt - de nem őket. A költő csak a maga szennyesét
teregeti. Unlak, kedvesem, unlak! / S ezt
szeretném most közölni veled / ilyen parlagian, durván és félreérthetetlenül
(...) Pedig tíz éve, igen, több mint tíz éve / égeted a kávéhoz mellékelt
cukrok papírját... Pedig mindent megír, megcsalatástól szakításig,
félreérthetetlenül. Tényleg megírja az unalmat, s hogy nem lehet adekvát módon
reagálni a "nem bírom"-ra. Hogy ne legyen színház. Párkapcsolati
(kamara)dráma, nézők nélkül, vagy nézőkkel. Nem lehetett egyszerű vele.
Az Örökhétfő kötete. A klasszikusok. Az Agyrém tér. A nagy Maya-versek. A Kitekintés, ahogy a kilátás az üvegen a lehetetlen iszonyú
kilátástalansága. A nyolcvanas évek levegője, amikor a rendszer és a benne
szereplő összes összenyálazott lehetőség öröknek, megdönthetetlennek látszik. Nem
tudom, ez az alapjában összemérgezett légkör mennyire járult hozzá (és mennyire
az alkoholgőzben is folyamatosan őrzött józansága, ami a köz dolgait illeti),
de a rendszerváltozás után sem lesz egy pillanatra sem euforikus. Miközben
szamizdatos, jelen van az egész folyamatban, horribile dictu: rendszerváltó.
Nem hisz bennünk. Lehet, tényleg látta, hogy ezek valójában ugyanúgy amazok.
És mennyire adja ennek a hangnak
az alapját a folyamatosan születő haláltudat-versek jelenléte, szinte az egész
pályán. Az Azt hiszik kötete. Még
'85-ből. A köztetemeket tekintve az idei
/ hullatermés sovány volt. / Franctudjaki Ferencek, Idejétmúlt Tiborok, /
egymás saját halottjai. Mindez a versben, ahol Hajnóczyt (nem) siratja. A
valóságos gyász képtelensége a belátás, hogy úgyis csak a saját halálod
érdekel. Nagyon sokszor éreztem úgy, versről versre való haladás közben, hogy
az ember, aki irtózik a szerepektől, és úgy panaszkodik, hogy valójában
dicsekszik, egyfolytában a saját (utolsó) búcsúversét írta. Nemcsak az után,
hogy nyilvánvalóvá válik: az életmódja felzabálta a fizikumát. Persze ő is az
életmódot választja az élet helyett - megteheti. Ekkorra igazodási pont, ő a
Költő - sajnos az ember, aki irtózott a szerepléstől, nem vethette le ezt a
szerepet. Hiszen mindezidáig ezért kepesztett.
Itt, ekkor biccen a hang. A Valahol megvan kötetének elején első
benyomásra elfog egy érzés, hogy itt már a költészet írja önmagát. Érett, teljes
eszköztárral, csak valahol már nincs tétje. Aztán jön a Reggeli kávézás, és szíven üt. Kezdhetek
folytatódni. Megadom magam / egy személytelen felszólító módnak. Egyszerre
látom, hogyan segíti ki a feneketlen iróniája. Hogy ez az ez hűl, amaz melegszik mennyi minden az életből és mennyivel többet
takar a puszta hő-kiegyenlítődésnél. Furcsát mondok. Én itt adom meg magam
Petrinek. Itt fogy el bármilyen kényszer, hogy értelmezzem, egyszerűen úgy
olvasom tovább, ahogy egykor a gyerek Weörest. Jön a Valami ismeretlen kötete, innentől hagyom magam csodálkozni. Hagyom
magam felnevetni, amikor látom, milyen ártatlanul játszik el a kémmel, aki
bejött a hidegről, mennyire hátsó szándékok nélkül értelmez, és az észrevehető
hiányában hogyan kezd el bennem teljes világként bolyongani a szavaktól
megannyi észrevehetetlen. Hülyeség ilyet kijelenteni, de nekem innentől fogva
nagy. Ahogy a Sár kötetében
barázdahibás illegető. A harcos közéletiség Tandorításokba fanyarodik. Nő tőle
a hitele...
Miközben azért a (politikai)
tisztán látás és józanság mellett a versek egyre inkább elpongyolálódnak. Miket
megenged magának! Szinte kéjelegve üti szét a pazar verseit valamilyen ökör
szóviccel például. De ekkorra már tényleg ő "a" Petri. Egymás után
sorakoznak a debilre hangolt, parodisztikus, de tűpontos "filozófiai
tanköltemények" - némelyik szinte tökéletesen mondható, nyerőesélyes slam
poetry. Ahogy a szellemi rákkutatás
pionírjai műtenék a Marxizmust: ...próbálkoztak
- nevetség! - a Lenin Fohászati Művek / sarlatánjai is, de csak szaporodtak a
celebrális nyűvek. /Meg kellett vizsgálnunk gnoszteológiai nyirokcsomóit / -
aggasztóan duzzadtak - , hogy eljussunk a gócig / "és tovább"...
így kell leszámolni a harcos ifjúkori hittel! Ami a korábbi rendszerkritikus
versekben vagabund akció volt, az itt rezignált bölcsesség. Abban a tükörben
látta szerintem, miféle jogfolytonos (maradvány) botrány veszi körül. Nem hitt
bennünk, és igaza lett. Kár.
Ekkorra tényleg eléri a
"megírhatom, nekem már úgyis mindegy" bátorsága. Már nem is tetszeleg
a "koszorús költő" szerepében. Akit
szerettem tudja, hogy csak őt / az életnek nos az életnek / már csupán egy
halállal tartozom. Kifizette.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése