Joan Didion: A mágikus gondolatok éve

„Leül az ember vacsorázni, és amit addig az életének vélt, egyszerre véget ér.”

Joan Didion, napjaink egyik legnagyobb amerikai esszéírója 2003 decemberének végén leült vacsorázni férjével, a sikeres író és forgatókönyvíró John Gregory Dunne-nal New York-i lakásuk nappalijában. Egyetlen lányuk, Quintana karácsony első napja óta súlyos szeptikus sokkban feküdt kórházban és akkorra kómába esett. A kórházból hazafelé jövet bénultan úgy döntöttek, étterem helyett otthon vacsoráznak. Didion épp salátát készített, férje az első világháború jelentőségéről értekezett, amikor egy pillanatra megdermedt, majd leesett a székről. A következő pillanatban halott volt.

Mihez kezd az ember, amikor szembesül a felfoghatatlannal, hogy aki negyven évig a társa volt, egyik pillanatról a másikra a szeme láttára hal meg; egyetlen gyermeke pedig kómában fekszik és azt sem tudja, az apja halott? Mihez kezd valaki, aki a kórházi szociális munkás szerint „jól viseli a helyzetet”? Aki nem őrjöng, sír nyilvánosan, bénul meg a fájdalomtól – vagyis minden tekintetben megfelel korunk „civilizált gyászról” alkotott elképzeléseinek? Mihez kezd, miközben belülről lassan, de biztosan megőrjíti a felismerés, hogy milyen tehetetlenek, kiszolgáltatottak vagyunk a halállal szemben? Írni kezd. Elmenekül. Bezár egy kaput, tagadja a valóságot, mágikus gondolatokat kezd magában gyűjtögetni – arról, hogy ez az egész csak vicc, hogy az elhunyt férj visszatér egy nap és szüksége lesz a cipőire, hogy nem érhet véget csak úgy minden.

Torokszorítóan kemény, szűkszavú gyászkrónika ez – nem a sírós-kiborulós fajtából, nem a szívettépően megrázók közül és nem is a „hogyan éljük túl a gyászt” típusú önsegítő könyvek kategóriájából. Didion minden újságírói bravúrját bevetve kívülről nézi önmagát, gyászát és özvegységét; úgy analizál, hogy közben az olvasóban óhatatlanul megfogalmazódik: fordulhatna több empátiával vizsgálata tárgyához. Aztán helyére kerül, hogy dehát a vizsgálat tárgya önmaga. Az esszéíró védekezése: a tárgyilagosság. Miután hetekkel apja halála után Quintana felébred a kómából, értesül a halálhírről, beszédet mond a temetésen, már gyógyultnak nyilvánítva egyszer csak összeesik a reptéren és az életmentő agyműtét után újabb heteket tölt kórházban. Didion pedig a lánya betegágya mellett orvosi jelentéseket olvas, szakkönyvekbe merül, próbálja szakmai szemmel nézni a kórismét is – a hűvös, távolságtartó hangtól, amivel leírja Quintana CT-eredményének összefoglalását, a hideg kiráz, olvasás közben a rosszullét környékez, nem fér a fejembe, hogyan képes ennyire kívülről nézni ezt az egészet. Miközben tudom: védekezés ez is.

Didion a legintimebb érzéseibe nyújt betekintést, szinte kukkolásra hívva az olvasót – egy olyan életszakaszba, egy olyan gyászévbe, amit a legtöbbünknek eszünkben sincs meglesni. Hosszan időz korunk kicsavarodott gyászkezelési metódusain: a szemlesütéstől a kenetteljes képmutatáson át a társaságilag elfogadott viselkedésmódokig. Mert ahogy sok mindent, gyászolni is mindenki más „jobban tud” mint az, aki épp átéli. És mert a sok ránk aggatott elvárás közepette gyakran mi magunk is elveszünk: hogyan kéne gyászolnom? Hogyan kéne árvának vagy épp özvegynek lennem? Hogyan kéne tettetnem, hogy hiszek a holnapban? A gyásznapló elsődleges funkciója a túlélés – a másik a tudatosítás. Ha leírom, véglegessé válik. Ha szavakba öntöm, már nem fikcionalizálhatom, nem ringathatom magam a hitbe, hogy aki elment, visszatér. Maximum groteszk mód megkönnyebbülhetek egy újabb halálhír hallatán, hogy „legalább van kivel ebédelnie a túlvilágon”.

Fontos könyv Joan Didion memoárja. Miközben ahogy az élet minden területén, a gyászfeldolgozással kapcsolatban is ellepnek minket a szivárvány legkülönbözőbb színeiben pompázó életvezetési tanácsadó könyvek és a skála másik végén az olykor túldramatizált fikciók, kevesen, nagyon kevesen mernek ennyire mélyre menni és a végsőkig csupaszítani saját legbensőbb érzelmeiket. Azok minden ellentmondásosságával, bizonytalanságával, őrület határán táncolásával együtt. Leírni azt, amit nagyon nem szokás leírni: lehetetlen ép ésszel felfogni, miért történik ez meg valakivel. Lehet menekülni mindenféle hitekbe, lehet analizál(tat)ni, lehet a józanság álcája mögé bújtatni és elnyomni – de felfogni nem lehet. Csak menni tovább. Kihúzhatjuk magunkat a legmélyebb gödörből a saját hajunknál fogva, túlélhetjük a legnagyobb megrázkódtatásokat is, írhatunk könyveket, olvashatjuk sorstársaink memoárjait; de az a kínzó, megválaszolhatatlan kérdés örökké rágni fog: hogyan érhet véget egy pillanat alatt az, amit addig az életünknek hittünk?

Kiadó: Európa

Fordító: Varga Krisztina

Cheryl Strayed: Vadon

„Ez így nem volt rendben. Annyira kegyetlenül iszonyú volt, hogy […] elvették tőlem. Még csak gyűlölni sem tudtam rendesen. Nem adatott meg, hogy felnőjek és eltávolodjak tőle, hogy barátaimmal kritizáljuk, hogy szembesítsem olyan dolgokkal, amelyeket szerintem másképpen kellett volna intéznie, s hogy aztán idősebbé váljak, és megértsem, hogy mindig megtette a legtöbbet, ami csak tőle telt. […] A halála ezt a lehetőséget eltörölte. Engem is eltörölt. Ifjúkori pökhendiségem csúcsán állított le. Arra kényszerített, hogy azonnal felnőjek és megbocsássam minden […] hibáját, ugyanakkor örökre megtartott gyermeki sorban – életem azon a túlságosan korai ponton ért véget és kezdődött meg, ahol elszakadtunk egymástól. […] A foglya voltam, de közben ijesztően magányos is. Örökre megmaradt annak az üres edénynek, amit senki nem tud megtölteni. Nekem magamnak kellett újra meg újra meg újra megtöltenem.”

Sokáig (nagyon-nagyon sokáig) egyáltalán nem érdekelt ez a könyv. Sőt, kifejezetten taszított. Mérhetetlen mód irritálnak a „megyek bele a messzeségbe, hogy megtaláljam önmagam” jellegű történetek – függetlenül attól, hogy ezoterikus szósszal borítják-e nyakon őket vagy csupán felülnek egy divathullámra. Szar a házasságod? Menj világgá és jó lesz. Unod a munkád? Menj el a Caminora és találd ki magad. Nem tudsz mit kezdeni magaddal most, hogy kirepültek a gyerekek? Irány a legközelebbi túraösvény, majd az megmutatja az utat. Ahhh… Túl azon, hogy ezek jó része a szememben szimplán magamutogatás, az elmúlt évek tapasztalata pont azt mutatta meg, hogy az út sosem kint van a nagyvilágban, azt kizárólag belül találhatod meg, saját magadban. (Vegyük ki a képből a vallásos töltetű zarándokutakat – egy lapon sem illik említeni azzal a divathullámmal, amiről én beszélek.)

Hogy akkor mégis miért kísértem el Cherylt 1500 mérföldes túrájára a Pacifikus Túraösvényen? Hát persze hogy a gyászfeldolgozás miatt. Már megint (és még mindig). Amadea odapakolta a könyvet képzeletbeli polcán a Pia és a H, mint héja mellé – törvényszerű volt hát, hogy előbb-utóbb a kezembe ugrik ez is. És bár nem egy Héja (és nem is egy A mágikus gondolatok éve, ha már a gyászkönyveknél tartunk…) de nem is csalódás. Maximum egy egész picit.

Cheryl Strayed, a reménybeli írópalánta 22 éves, amikor elveszíti édesanyját – váratlanul, fájóan ismerős gyors lefolyású tüdőrákban. Noha kapcsolatuk nem volt felhőtlen, a megörökített gyerekkor a maga apátlanságával, átmeneti szállásokon tengődéseivel, hippi nevelőapjával és szétszórtságával fényévekre van az ideálistól, Cheryl élete a sértettségek és düh ellenére is kettétörik. Vagy épp azért. Olyan kiszámíthatatlan és kívülről soha, soha meg nem fejthető, miért reagálunk épp úgy szeretteink halálára, ahogy. Miért, hogy egy rendezett életű, boldog, támogató kapcsolatban élő nő, aki tizenéve önszántából vetette ki életéből az apját, egyszerűen kettétörik a halálhírétől és hosszú évek óta nem tud megbocsátani magának az elszalasztott évekért? Miért, hogy a friss házasságban élő Cheryl, aki előtt ott az egész élet, lecsúszott heroinistává válik és egyéjszakás kalandokkal űzi el magától a férfit, aki szeretné, miután meghal az anyja? Sosem tudjuk meg. Sosem láthatunk be a másik fejébe. Szívből irigylem azokat, akik két lábbal a földön, józanul túl tudnak lépni bármilyen veszteségen – és szívből gyűlölöm őket, amikor kioktatnak, hogy nekem is túl kéne. Nincs ilyen, hogy túl kéne. A gyásza mindenkinek a sajátja – és hiába hiszed, hogy te jobban tudod, nekem hogy kéne, nem tudod.

Szóval itt van ez a Cheryl, aki anyja halála után módszeresen teszi tönkre az életét. Nem fejezi be a főiskolát, fűvel-fával csalja férjét, aminek a vége előrelátható szakítás, alkalmi munkákból tengődik államról államra és heroinfüggővé lesz egy újabb „nagy szerelemnek” hála. És amikor már épp alig tudja kirángatni magát a gödörből a saját hajánál fogva, egy hirtelen sugallatnak köszönhetőn, nulla felkészültséggel, edzetlen és függőségtől gyötört testtel, felelőtlenül nekivág egy 1500 mérföldes túrának. Hát gratulálok.

Szerencsénkre Cheryl közepesen őszinte szerző – nem rejti véka alá szánalmas amatőrségét és rossz döntéseit. Egy határig. Mert arról például igen-igen keveset beszél, hogy milyen hatással volt a szervezetére a heroin – arról sem, hogy mivel járt, hogy két nappal a túra előtt még belőtte magát. Hangyányit hiteltelennek éreztem, hogy nem elvonási tünetek tömkelegével küzdött a túra első napjaiban. Sajnos hajlok arra, hogy ez nem valós szemérem - hisz amúgy elég nyíltan ír szexuális kicsapongásokról, testiségről, a túra mindenféle egészségügyi vetületeiről - hanem a popularitás oltárán feláldozott szál: ahhoz, hogy regénye megmaradhasson kissé kilúgozott és nagyon amerikai bestsellernek egy amatőr ám szívós túrázó útkereséséről, egyszerűen nem fért bele a drogért remegve tántorgás. És itt bicsaklik nekem egy kissé a történet: sajnos kiérződik, hogy Cheryl mennyire igyekszik őszintének, jófejnek, veledismegtörténhet-típusú szomszédlánynak mutatni magát. Kicsivel kevesebb tanfolyamon oktatott kreatív írás jót tett volna a végeredménynek.

Amúgy a könyv egyáltalán nem rossz, sőt – kifejezetten olvastatja magát, felváltva vált ki meghatódást és szörnyülködést, van néhány rendkívül jól eltalált eszmefuttatása és közben egyszerre szórakoztató és elrettentő képet nyújt a Pacifikus Túraösvényről. Tájleírásai gyönyörűek; a természetbe kicsapott városi lány rácsodálkozása és szenvedése a szabadban éléssel három hónapon át, esőben, hóban, sivatagi hőségben és magas hegyekben félelmetesen érzékletes; a csörgőkígyókkal, békákkal, hangyákkal, medvékkel és bikákkal átélt kalandok pedig kacagtatóan viccesek. Ahogy az útjába akadó túrázók többsége is. Jó olvasni, hogy miféle szolidáris kis közösségek alakulnak ki a túra különböző pontjain egymásba botló magányosok között, bár azt kissé túlságosan amerikainak éreztem (már megint) hogy ennek a lánynak tényleg szinte mindenki segíteni akart és rosszindulattal vagy a többi ember jelentette konkrét veszéllyel mindössze kétszer találkozott három hónap alatt.

A H, mint héja hatását jól illusztrálja, hogy az olvasása óta megveszek a ragadozó madarakért – abban biztos vagyok, hogy a Vadon után nem fogok megveszni a hosszútávtúrázásért. Mert bár tényleg rendkívül szórakoztató és érdekes, pont annyira filmszerű, hogy nagy részében azt éreztem, felülről nézem Cheryl túráját – ahelyett, hogy ott lennék vele a vadonban és a hátamon érezném Szörnyeteg súlyát. Távol maradt. Ami abból a szempontból jó, hogy így legalább megnézem a filmet. Ha igazán a bőröm alá mászott volna a könyv, biztos kihagynám.

Kiadó: Cartaphilus

Fordító: Gázsity Mila

Max Porter: A bánat egy tollas állat

„Annyira hiányzott, hogy egy harmincméteres emlékművet akartam emelni neki puszta kézzel. Nézni akartam, ahogy a Hyde Parkban hatalmas kőszéken ülve nézi a kilátást. Minden arra járó érezhetné, mennyire hiányzik nekem. Hogy mennyire fizikai ez a hiány. Annyira hiányzik, mint egy hatalmas arany herceg, egy koncertterem, ezer fa, egy tó, kilencezer busz, egymillió autó, húszmillió madár és még sok minden más. Az egész város az ő hiányzása nekem.

Pfuj, mondta Varjú, ezt a hűtőmágnes-szöveget!”

Szerettem volna sokkal jobban szeretni ezt a szöveget. Szerettem volna odatenni a nekem oly sokat jelentő gyász-szelídítő szövegeim közé – Az Aranypinty, a H, mint héja, A mágikus gondolatok éve mellé. Nincs semmi, ami fontosabb lenne ennél. Még most, ennyi évvel a valóságomba betömhetetlen lyukat ütő történések után sem. A gyász velem van, magamban hordom, beszél hozzám, dédelgetem, vitázom vele, néha faképnél hagynám, néha kivágnám az ablakon, néha hűtlennek érzem magam, ha nem figyelek rá, néha legszívesebben mindenestül átadnám magam neki, csak hogy egyek legyünk. Mint Max Porter Varjúja. Itt van, csapdos körülöttem, folyvást belém csíp, mindenbe belepofázik, nevet rajtam, játszik velem. Nem lehet szabadulni tőle.

Szerettem volna sokkal jobban szeretni. De nem ment. Értem és érzem a fájdalmát, csodálom a virtuozitását, emelem kalapom az irodalmi tisztelgés előtt, amit nem teljesen érthetek, lévén nem olvastam Ted Hughes Varjú-költeményeit, melyek előtt tiszteleg (akik igen, azok szerint a tisztelgés méltó, kénytelen vagyok hát hinni nekik). Mégis: távol maradt. Varjú, ez a tollas bánat, ki a váratlanul anya nélkül maradt kis család gyászát jön megtestesíteni, megszelídíteni, elfogadni – ki ő, mi ő? Gyászból szőtt sűrű köpönyeg, mely véd minket a külvilág iszonytató normalitása elől? Ő maga lenne a Démon, melytől (önmagától?) megvédeni hivatott az árván maradt fiúkat s tehetetlen apjukat? Barát, aki segít túlélni a felfoghatatlant, vagy bestia, aki addig szaggatja sebeinket, míg teljesen érzéketlenné válnak? Hol a határ a kettő között? Varjú alakja zseniális szimbólum – akkor is, ha sokadszori újrahasznosítás.

Ám megmarad csupán szimbólumnak. Nem lesz élővé. Nem érzem a húsomba vájni a karmait, nem hallom a vállam felett a visítását, ahogy hallottam Helen McDonald Héjájáét. Nem képes belőlem kicsikarni egyetlen kósza érzelmet sem – noha a kisgyerekként árván maradt fiúk tragédiája valóban szívszorító. Miért nem? Hol rontottuk el?

Értem és érzem, miért lehet ekkora siker Porter könyve, miért tartják már most sokan a gyászirodalom megkerülhetetlen új klasszikusának, de az én gyászom nem ilyen. S a gyász, mint azt jól tudjuk, nem tűri a mások másféle gyászát. Az enyém nem tűr játékosságot, például. Ami nem meglepő, tekintve, hogy én eleve nehezen tűröm a nyelvi játékosságot – azzal a mértékű és intenzitású, már-már az értelmezhetetlenség határát súroló szójáték-halommal meg, ami e kisregény első harmadában olvasható, egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Az őrület kifejezése, nyilván. A felfoghatatlan veszteségé, a kizökkent valóságé, az összefüggéstelen rémálmoké, mivé nappalaink válnak egy ilyen történés hatására. Értem. De nem tudom átérezni. Az őrület nekem nem játék, nem nyelvi virtuozitás, nem polgárpukkasztó szabadvers. Az őrület nekem tomboló harag, puszta kézzel tépett hús, megszelídíthetetlen Héja. Nem csintalanul gonoszkodó Varjú.

A gyászmunka meg nem ilyen kerek, képeslapra illő esti mese. Varjú végigvezet minket a gyász három fázisán: Az éjszaka nyelve a hitetlenkedés, az őrület, az összefüggéstelen versek ideje; A fészek védelmezése az újjáalakuló családé, az új rutinoké, az emlékezésé, az anyához kötődő képek beépítéséé valamiféle új normalitásba; a Távozási engedély a továbblépésé, a lezárás, az anya nélküli élet teljességének megtalálásáé. Szép ez az ív. Olyan fogyasztóbarát. Elhiteti, hogy elég csak keresni egy helyes lányt, akinek bejön, ha mostohaanyának szólítják. Hogy Varjú elmehet, s létezik normális élet anyu nélkül, Varjú nélkül, gyász nélkül. Szép illúzió – de nem tudok vele mit kezdeni. Mindenkinek a maga gyásza – nincs két egyforma megküzdési mód, ahogy nincs két egyforma személyiség sem, sokszor leírtam már. A megbékélés olyan, mint a játékosság – számomra értelmezhetetlen a gyász összefüggésében. Nem létezik megbékélés, fiúk, Varjú sosem megy el – az a hiány örökre veletek marad és a legváratlanabb pillanatokban temet majd maga alá.

Ja, hogy ez így sokkal kevésbé emészthető, mint egy nyelvi játékokkal teleszórt, szépen lekerekített mese a gyászfeldolgozásról? Hát kérem, a gyász bizony ilyen is. Megyek is és újraolvasom McDonald Héjáját, úgyis régóta tervezem. Porterhez majd akkor térek vissza, ha valahol rálelek Hughes Varjú-verseire, mert az azért zavar, hogy az irodalmi tisztelgést nem tudtam teljes valójában érteni. Anélkül meg, mint „gyászkönyv” nekem ez édeskevés…

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Totth Benedek 

Trónok harca – gondolatok a befejező évad kapcsán

Hát ez is véget ért… A tévésorozatok történelmének egy korszaka zárult le hétfőn hajnalban, erről sokan sokfélét fognak még írni – lehet kárhoztatni, meg lehet éljenezni, meg lehet észérvekkel védeni minden oldalról és támadni másikról, de akkor is tény: ez a nyolc év, amit a Trónok harca (nem, nem A tűz és jég dala… ez a könyvsorozat címe, és bár nem elegáns, a tévésorozat Trónok harca néven futott, amit ha már a szerződésükbe belefért, mi is tartsunk tiszteletben) diadalmenete fémjelzett, maradandó nyomot hagy a sorozatgyártáson. Elképesztő volt anno a bátorság, amivel belevágott az HBO ennek a baromi drága, erőszakban, vérben, vérfertőzésben, járkáló hullákban, sárkányokban gazdag történetnek az adaptálásába és valahol elképesztő az is, hogyan hagyták saját kardjába dőlni a szériát.

Mikor is hagytuk magunk mögött Martin regényeit? Valamikor az ötödik évad táján, azt hiszem. Azóta folyamatos vita tárgya, hogy vajon a két showrunner, David Benioff és D. B. Weiss meg tudja-e közelíteni a szerző színvonalát; ahogy az is, vajon Martin mennyit árult el a tervezett végkifejletből és mennyiben működött közre az immáron könyvpótléknak tekinthető évadok írásában? A válasz évről évre, évadról évadra, részről részre változik. Sokáig tartotta magát a hivatalos verzió, miszerint a végkifejlet adott, csak az odáig vezető út nem lett a készítők orrára kötve. Ez megmagyarázta, miért kanyarították teljesen máshogy egyes szereplők szálait és miért hagytak ki más - a könyvben látszólag fontos - szereplőket. Biztos nem lesznek fontosak a végkifejletben… Martin karaktereinek kiherélése már kevésbé állt biztos lábakon, de egye fene, néhány mellékszereplőt beáldozhatunk a kreatív szabadság oltárán. Aztán elérkeztünk a hetedik évadhoz és egyre biztosabbá vált: ennek az egésznek már semmi köze Martinhoz. Legalábbis ahhoz a Martinhoz, aki az első három könyvet írta. Mert bár elvakult rajongók mindig voltak és lesznek, akiknek szemében alapvetés, hogy amit az író akár egy nyomorult koktélszalvétára lefirkant az mindig szentírás bármilyen adaptációhoz képest; sajnos be kell vallanunk, hogy a negyedik-ötödik kötet sem hozta a megszokott színvonalat, jócskán túlírt és itt-ott átgondolatlan darabok, amelyek után nyilván nem véletlen, hogy a szerző is zsákutcába került és nyolc éve képtelen folytatni a történetét. Mert ez egy zsákutca. Lehet szépíteni, lehet azzal magyarázni, hogy a sorozat fejlesztésére fókuszált, aztán előzményeket írt; lehet konspirálni, hogy már meg is írta, csak nem akarta kiadni amíg fut a sori; ki lehet találni még ezer mesét, de szerintem ha egy ekkora siker birtokában lévő író tudná mit akar akkor már megírta volna és kiadta volna. Gyakorlatilag úgyis tök mindegy, mit írt volna, lennének pár millióan akik szerint fényévekkel jobb mint a sorozat…

Már ha eddig megírta volna. Most, a sorozat végével (még ha ez a vég felemás is) kezdem úgy gondolni, hogy Martin biza saját csapdájába esett. Mert most már nem írhat olyat, amivel igazán jól jönne ki ebből. Írhat jót persze – s még mindig igaz: lesznek pár millióan akik szerint bármi amit ír, fényévekkel jobb mint a sorozat. De! Épp a sorozat mindenáron való felülírásnak követelménye fosztja meg attól a kreatív szabadságtól, ami a nagy művekhez szükséges. Mert van egy végkifejletünk. Amihez el kell érni, ugyebár, ha nem akarja szembeköpni az eddigi kijelentéseit. Bárhogy jut el oda, le kell nyesnie egy halom szálat, amit ő maga írt meg, meg kell erőszakolnia itt-ott a saját történetét ahhoz, hogy oda futtassa a szereplőket, ahova eljutottunk. Nem hiszem hogy van olyan jó író (mármint nem hogy Martin olyan jó író-e, hanem hogy egyáltalán létezik-e olyan író) aki ezt meg tudná tenni anélkül, hogy magára vonná a rajongók haragját. Vagy választhatja azt az utat, hogy mégis teljesen más befejezést ír – tán akkor járnánk legjobban. Ha hagyná külön életet élni a két műfajt. Óhatatlanul lennének, akik a tévésorozatot ismerik meg előbb (vagy kizárólag) – nekik ez lenne „A” Trónok harca. A többiek meg csak egy kisiklásnak tekinthetnék, egy „hogyan ne fejezzük be a történetet?” kísérletnek.

Érdekes a popkultúra működése, hisz ugyanezt a sémát látjuk megelevenedni épp idén egy másik csúcssorozat, A szolgálólány meséje kapcsán, azzal a különbséggel, hogy Atwood nem tervezett folytatást, és a sorozat újabb évadai után döntött úgy, megírja a saját verzióját – ismerve az eddigi munkásságát és a könyveken kívüli megnyilvánulásait, azt várom, ez egy gigantikus fricska lesz a sorozat készítőinek, egy csakazértis más irány. Bár nagyon más zsáner, és a rajongók is nagyon más alapállásból tekintenek a művekre, a kérdés ugyanaz: vajon a sorozatverzió „az igazi” pusztán mert az volt előbb, vagy a könyv, mert az származik az eredeti szerzőtől? Vagy végre meg kéne hagyni az olvasó/néző szabadságát, hogy eldöntse, neki melyik tetszik jobban, anélkül hogy bármelyiket kikiáltanánk alapvetésnek? Esetleg bevallhatjuk magunknak, hogy működik mindkettő és végre elfogadhatjuk, hogy egy történetnek nem csak egyféle vége lehet? De vajon el tudjuk-e fogadni? (A napokban egyébként maga Martin is azt írta a blogján, hogy hülyeség azt firtatni, melyik az „igazi” befejezés... ahogy fogalmazott, ő megírja, az olvasók elolvassák, aztán mindenki eldönti melyik tetszik jobban.)

És akkor beszéljünk kicsit erről a kurta-furcsa befejező évadról hosszan és SPOILERESEN a tovább után…