„Annyira
hiányzott, hogy egy harmincméteres emlékművet akartam emelni neki puszta
kézzel. Nézni akartam, ahogy a Hyde Parkban hatalmas kőszéken ülve nézi a
kilátást. Minden arra járó érezhetné, mennyire hiányzik nekem. Hogy mennyire
fizikai ez a hiány. Annyira hiányzik, mint egy hatalmas arany herceg, egy
koncertterem, ezer fa, egy tó, kilencezer busz, egymillió autó, húszmillió
madár és még sok minden más. Az egész város az ő hiányzása nekem.
Pfuj,
mondta Varjú, ezt a hűtőmágnes-szöveget!”
Szerettem volna sokkal jobban szeretni ezt
a szöveget. Szerettem volna odatenni a nekem oly sokat jelentő gyász-szelídítő
szövegeim közé – Az Aranypinty, a H, mint héja, A mágikus gondolatok éve
mellé. Nincs semmi, ami fontosabb lenne ennél. Még most, ennyi évvel a
valóságomba betömhetetlen lyukat ütő történések után sem. A gyász velem van,
magamban hordom, beszél hozzám, dédelgetem, vitázom vele, néha faképnél hagynám,
néha kivágnám az ablakon, néha hűtlennek érzem magam, ha nem figyelek rá, néha
legszívesebben mindenestül átadnám magam neki, csak hogy egyek legyünk. Mint
Max Porter Varjúja. Itt van, csapdos körülöttem, folyvást belém csíp, mindenbe
belepofázik, nevet rajtam, játszik velem. Nem lehet szabadulni tőle.
Szerettem volna sokkal jobban szeretni. De
nem ment. Értem és érzem a fájdalmát, csodálom a virtuozitását, emelem kalapom
az irodalmi tisztelgés előtt, amit nem teljesen érthetek, lévén nem olvastam Ted
Hughes Varjú-költeményeit, melyek előtt tiszteleg (akik igen, azok szerint a
tisztelgés méltó, kénytelen vagyok hát hinni nekik). Mégis: távol maradt. Varjú,
ez a tollas bánat, ki a váratlanul anya nélkül maradt kis család gyászát jön
megtestesíteni, megszelídíteni, elfogadni – ki ő, mi ő? Gyászból szőtt sűrű
köpönyeg, mely véd minket a külvilág iszonytató normalitása elől? Ő maga lenne a Démon,
melytől (önmagától?) megvédeni hivatott az árván maradt fiúkat s tehetetlen apjukat? Barát,
aki segít túlélni a felfoghatatlant, vagy bestia, aki addig szaggatja sebeinket, míg teljesen érzéketlenné válnak? Hol a határ a kettő között? Varjú alakja
zseniális szimbólum – akkor is, ha sokadszori újrahasznosítás.
Ám megmarad csupán szimbólumnak. Nem lesz
élővé. Nem érzem a húsomba vájni a karmait, nem hallom a vállam felett a
visítását, ahogy hallottam Helen McDonald Héjájáét. Nem képes belőlem
kicsikarni egyetlen kósza érzelmet sem – noha a kisgyerekként árván maradt fiúk
tragédiája valóban szívszorító. Miért nem? Hol rontottuk el?
Értem és érzem, miért lehet ekkora siker
Porter könyve, miért tartják már most sokan a gyászirodalom megkerülhetetlen új
klasszikusának, de az én gyászom nem ilyen. S a gyász, mint azt jól tudjuk, nem
tűri a mások másféle gyászát. Az enyém nem tűr játékosságot, például. Ami nem
meglepő, tekintve, hogy én eleve nehezen tűröm a nyelvi játékosságot – azzal a
mértékű és intenzitású, már-már az értelmezhetetlenség határát súroló szójáték-halommal
meg, ami e kisregény első harmadában olvasható, egyszerűen nem tudok mit
kezdeni. Az őrület kifejezése, nyilván. A felfoghatatlan veszteségé, a kizökkent
valóságé, az összefüggéstelen rémálmoké, mivé nappalaink válnak egy ilyen történés
hatására. Értem. De nem tudom átérezni. Az őrület nekem nem játék, nem nyelvi virtuozitás,
nem polgárpukkasztó szabadvers. Az őrület nekem tomboló harag, puszta kézzel
tépett hús, megszelídíthetetlen Héja. Nem csintalanul gonoszkodó Varjú.
A gyászmunka meg nem ilyen kerek, képeslapra
illő esti mese. Varjú végigvezet minket a gyász három fázisán: Az éjszaka nyelve a hitetlenkedés, az
őrület, az összefüggéstelen versek ideje; A
fészek védelmezése az újjáalakuló családé, az új rutinoké, az emlékezésé, az
anyához kötődő képek beépítéséé valamiféle új normalitásba; a Távozási engedély a továbblépésé, a lezárás,
az anya nélküli élet teljességének megtalálásáé. Szép ez az ív. Olyan
fogyasztóbarát. Elhiteti, hogy elég csak keresni
egy helyes lányt, akinek bejön, ha mostohaanyának szólítják. Hogy Varjú
elmehet, s létezik normális élet anyu nélkül, Varjú nélkül, gyász nélkül. Szép
illúzió – de nem tudok vele mit kezdeni. Mindenkinek a maga gyásza – nincs két
egyforma megküzdési mód, ahogy nincs két egyforma személyiség sem, sokszor leírtam
már. A megbékélés olyan, mint a játékosság – számomra értelmezhetetlen a gyász
összefüggésében. Nem létezik megbékélés, fiúk, Varjú sosem megy el – az a hiány
örökre veletek marad és a legváratlanabb pillanatokban temet majd maga alá.
Ja, hogy ez így sokkal kevésbé emészthető,
mint egy nyelvi játékokkal teleszórt, szépen lekerekített mese a
gyászfeldolgozásról? Hát kérem, a gyász bizony ilyen is. Megyek is és
újraolvasom McDonald Héjáját, úgyis régóta tervezem. Porterhez majd akkor térek
vissza, ha valahol rálelek Hughes Varjú-verseire, mert az azért zavar, hogy az
irodalmi tisztelgést nem tudtam teljes valójában érteni. Anélkül meg, mint „gyászkönyv”
nekem ez édeskevés…
Kiadó: Jelenkor
Fordító: Totth Benedek
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése