Raymond Chandler: Az emeleti ablak

Nem kell ahhoz krimirajongónak lenni, hogy az ember tudja, Raymond Chandler a műfaj egyik legnagyobb klasszikusa, őt tartják a hardboiled krimi egyik megteremtőjének, művei hatalmas rajongótábort tudhatnak magukénak, minden regényét megfilmesítették, és az elmúlt fél évszázad  krimiíróinak jó része merített belőle, vagy épp tisztelgett az emléke előtt. Elég ha csak Lawrence Block-ot említem, aki túl azon, hogy szinte minden sorozathősének alakját Chandler magánnyomozójáról, Philip Marlowe-ról mintázta, egy egész kötetet szentelt A hosszú álom előtti tisztelgésnek – ez volt A betörő, akit temetni veszélyes.

Mivel nem vagyok egy hardcore krimirajongó, mindeddig csak hallomásból ismertem Chandlert, ha érdekeltek a művei, akkor az főleg a fent említett Block-könyvnek volt köszönhető. Aztán kézbe vettem Az emeleti ablak című – korábban A magas ablak címen megjelent – regényt, és – ugyan krimirajongó továbbra sem lettem – azt bizton állíthatom, hogy Chandler bizonyos szempontból levett a lábamról.

Philip Marlowe-t, a Los Angeles-i magánnyomozót egy idős, nagyon gazdag, nagyon házsártos nőhöz hívatják, aki furcsa megbízást ajánl neki: keresse meg és juttassa vissza a nőhöz a halott férje gyűjteményéből eltűnt páratlanul értékes tizennyolcadik századi aranyérmét, a Brasher-dublont. A hölgynek határozott elképzelése van arról, hogy ki vitte el az érmét, azt is tudni véli, hogy miért, és a legkevésbé sem azt várja a nyomozótól, hogy nyomozza ki az ügyet, csakis azt, hogy szerezze vissza az érmét. Bármilyen eszközökkel. Bár finoman szólva nem szimpatizál a megrendelővel, Marlowe az érme és a feltételezett tolvaj, a hölgy fiának megszökött felesége nyomába ered.

Persze nagyon hamar kiderül, hogy ebben a történetben semmi sem az, aminek látszik, magánnyomozónknak pedig jócskán le kell merülnie a város alvilágába, ha nyomára akar akadni akár a bártündér feleségnek, akár az érmének. Kutatása során kap pár hívatlan látogatót, a feleségét visszaszerezni akaró aranyifjút, egy ráakaszkodó amatőr nyomozót, egy hisztis és megfélemlített titkárnőt, no meg néhány rendőrt. Akik hiszik is, meg nem is Marlowe sztoriját arról, hogy mi után is nyomoz, és miért is szegélyezik az útját minden oldalról hullák. Szép lassan ugyanis kiderül, hogy akinek csak köze volt az érméhez, az rövid időn belül erőszakos halált halt.

A krimiszál kellőképpen csavaros ahhoz, hogy ne lehessen unalmasnak mondani, de azért így jó hetven évvel a megírása után nem hat ránk olyan elementáris erővel, mint annak idején. Ennél gyorsabb tempóhoz, fifikásabb bűnügyekhez, csavarosabb cselekményhez szoktunk. Chandler ma már nem forradalmi, inkább klasszikus. Amiben viszont semmit sem veszített az erejéből, az a hangulat. Az író levisz minket a Los Angeles-i alvilág mélyére, páratlan atmoszférát teremt, eredeti alvilági karaktereket alkot. Mindenki gyanús itt, mindenkinek van vaj a füle mögött, a zsaruk éppúgy tisztában vannak a dolgok működésével, mint a magánnyomozók, a város kiskirályai pedig kik lennének mások, mint a bűnözők.

A mára már agyonrágott csontnak számító noir krimi hangulat itt jelent meg először ilyen tapinthatóan, és a könyvet olvasva érdemes végigvenni magunkban, hányszor láttuk-olvastuk már ezeket a szituációkat, ezt az életérzést, ezt az atmoszférát. Chandlert tényleg sokan másolták, idézték, műfajt teremtett, de azért az igazi mégis csak az eredeti. Ami viszont hiányérzetet hagyott bennem, így az első könyv után, az Marlowe alakja. Egyelőre nem bűvölt el annyira, mint mondjuk Block sorozathősei, nem éreztem olyan erős karakternek, csak egy kiábrándult, mogorva pasas, aki mindig bajba keveredik. Remélem, ez több könyv után kicsit árnyalódik.

Muszáj megemlítenem, hogy ez a kiadás új fordítás, és első alkalommal iszonyú furcsán hatnak Tandori Dezső mondatai. Nem tudom megítélni, hogy milyen volt az előző fordítás, mint ahogy azt sem tudom, milyen az eredeti Chandler-szöveg, de itt kimondottan műfajidegennek és zavarónak hatottak ezek a rövid, frappáns, szellemeskedő mondatok. Engem taszított, és kellett jó száz oldal, mire megszoktam a nyelvezetet, és felvettem a ritmusát, de hangsúlyozom, nem tudom, milyen az eredeti. Mindettől függetlenül kellemesen csalódtam, és biztos, hogy fogok még Chandlert olvasni, az pedig külön jó móka lesz, hogy a további regényekben is kereshetek olyan momentumokat, amiket már olvastam itt-ott a követők könyveiben.

Kiadó: Európa

Fordította: Tandori Dezső

Korábbi kommentek:

Samanta Schweblin: A madárevő

Egy fiatal, nálunk eddig teljesen ismeretlen argentin írónő novelláskötetét vehettük kezünkbe nemrég a Nyitott Könyvműhely jóvoltából. A latin-amerikai irodalom méltán népszerű világszerte, nálunk is, ennek legjobb hagyományait folytatja Samanta Schweblin, akinek első novelláskötete 2001-ben jelent meg, másodikkal pedig 2008-ban kiérdemelte a legkiválóbb kulturális alkotásokért járó Casa de las Americas díjat is. Az egyik legeredetibb és legtehetségesebb argentin írónak tartják, több nyelvre lefordították már a munkáit, és csak hálásak lehetünk, amiért végre magyarul is olvashatjuk.

A sokkoló novellákat tartalmazó rövidke kis kötet először leginkább a kinézetével sokkol minket. Látszólag ordító az ellentét a halványrózsaszín, bájos borító, a galambszürke ruhába bújtatott, ártatlan arcú fiatal lányka és a fülszöveg által ígért rémisztő mesék közt. Ám csak látszólag. Ha jobban megnézzük a remekül megrajzolt borítót, láthatjuk, hogy a kis hölgynek véres a szája széle, szintén vérfoltos kis kacsóiban pedig egy nyitott kalitkát tart. Rögtön összerakjuk magunkban a cím, a kislány és a nyitott kalitka hármasát, és már anélkül borzongunk, hogy egy sort is elolvastunk volna a könyvből.

Ugyanígy hatnak ránk a novellák is. Látszólag mindegyik egyszerű, hétköznapi történet, egy autóban utazó házaspárról, az iskola előtt gyerekükre várakozó szülőkről, a télapóra váró gyerekről, vagy épp egy kerti partin falatozó barátokról, de ahogy olvassuk őket, mintha észrevétlenül bekúszna az elbeszélésbe valami szokatlan, valami zavaró kis momentum, ami aztán egyre terebélyesedik, hogy a végére a tökéletes értetlenség állapotába kerüljünk, és csak nézzünk magunk elé, hogy mi is volt ez…

A legjobb rémisztgetős lélektani thrillerek hagyományait követi Schweblin, amikor a sejtetés eszközét használja, ezzel máris meglepve a mai mindent nyíltan kimondó és az arcunkba toló horrorokhoz szokott olvasót. Ahelyett, hogy megmutatná a borzalmat, maximálisan a képzeletünkre bízza azt. Így ki-ki maga alkothatja meg magának a legrémisztőbbet. Érdekes pszichológiai kísérletet lehetne végezni azzal, ha megnéznénk, vajon ki mit képzel a novellák mögé. Nem véletlen, hogy a legtöbbször David Lynch-hez hasonlítják: sokértelmű, sokat sejtető, de semmit meg nem magyarázó írásai bőven hagynak maguk után gondolkodni- és emésztenivalót.

Nagyon rövid, nagyon összefogott, mondhatni szófukar novellák ezek, némelyik alig néhány oldal, Schweblin egy szóval sem ír többet a feltétlenül szükségesnél, így aztán lazán eléri azt, hogy még többet és még többet akarjunk, legszívesebben kibontatnánk vele minden történetet, részben mert jó olvasni, remek a stílusa, részben, mert tán ha hosszabban olvashatnánk, ez a sűrített borzongás is enyhülne kissé. De nem, az írónő nem teszi meg nekünk ezt a szívességet, nem lazítja fel tömény kis szövegeit semmivel, így, ebben a sűrűségben kell őket megemésztenünk.

Direkt nem állok neki elemezgetni egyik novellát sem, mert ha picit is belemegyek az alapszituáció mögött található „szokatlanba”, tönkreteszem a kötet lényegét adó váratlan élményét. Ezeket bizony el kell olvasni, szépen, lassan, egyenként, hagyva magunknak időt a végiggondolásukra. Megjegyzem, nem is nagyon lehet másként. Ugyan a szűk kétszáz oldal – ami, valljuk be, beleférne százba is, kellettek a széles margók és a nagy sorköz ahhoz, hogy „fogható” keménykötésű könyv lehessen belőle – egy délután alatt elfogyasztható lenne, némelyik novella olyan sűrű és sötét, hogy szünetet kell tartani utána, és lazítani valami könnyebbel.

Az argentin kiadás valamivel több novellát tartalmazott, mint ami nálunk megjelent, nem tudom, minek köszönhető ez a kiadói döntés, de én szívesen olvasnám az írónő többi munkáját is. Remélem, lesz folytatása. Kezdésnek ez bőven több mint ígéretes.

Kiadó: Nyitott Könyvműhely

Fordította: Kertes Gábor

 

Tőzsdecápák 2 - A pénz nem alszik

Kamaszkorom egyik kedvenc filmje volt a Tőzsdecápák. Oliver Stone valamit nagyon elkapott 1987-ben a korszellemből, Gordon Gekko fiatalok millióinak vált példaképévé, még akkor is, ha álnok kígyó volt, és megkapta méltó büntetését; a film divatba hozta a tőzsdét, a brókerek világát, a nagybetűs Wall Streetet, sőt, még a lakberendezőt játszó Daryl Hannah által tervezett csupagiccs lakásbelsőket is. Sokan várták a folytatást, Gekko és Bud Fox játszadozásaiban simán benne volt még néhány filmre való alapanyag, de Stone húsz évig tartotta magát egyik legfőbb szabályához: folytatást soha. Aztán mégis meggondolta magát, kár, hogy kissé későn.

A Tőzsdecápák 2 – A pénz nem alszik című folytatással az a legnagyobb gond, hogy a legrosszabbkor érkezett. Míg 1987-ben Gekko és társai példaképek voltak, csodálták őket világszerte, életstílusuk, hozzáértésük, menő szövegeik nyálcsorgatásra késztették a tömegeket, ma, 2010-ben, valljuk be, mindenki utálja a brókereket. A legtöbb embernek azon nyomban kinyílik a bicska a zsebében, ha meghallja a tőzsde szót, és rögtön a devizaárfolyamok meg a hiteltörlesztések jutnak eszébe, úgy meg egy kicsit nehéz végig élvezni egy kétórás filmet, ha közben arra gondolsz, de képen törölnéd az összes szereplőt ott a Wall Streeten!

Kár érte, mert nagyon vártam ezt a folytatást, és nem is indult rosszul. Gekko, miután letöltötte nyolc éves börtönbüntetését, a korszellemnek megfelelően könyvet ír életéről, és egyetemekre jár előadásokat tartani a feltörekvő brókerpalántáknak, akik börtön ide vagy oda, továbbra is csodálattal csüngenek szavain. Közéjük tartozik Jacob Moore is, aki miközben a nagy pénzmágus követője akar lenni, épp elvenni készül Gekko lányát, az apját mindennél jobban gyűlölő Winnie-t. Épp ezért csak titokban veszi fel a kapcsolatot Gekkoval, aki persze kihasználja a leendő vejét arra, hogy lánya közelébe férkőzzön. És, mint utóbb kiderül, arra is, hogy visszakapaszkodjon a  pénzpiac csúcsára.

Van itt minden, mi szem-szájnak ingere, családi dráma, részben Gekko és lánya, részben Jacob és anyja között; tőzsdemanipuláció; egykori mentor rejtélyes halála; alternatív energia versus nagy olajtársaságok; országokon átívelő gyanús pénzügyletek. És közben persze beüt a válság. Kicsit a sokat markol és keveset fog tipikus esete áll fenn, Stone mindent bele akart zsúfolni a filmbe, ami az eltelt húsz évben eszébe juthatott, ám ennek köszönhetően egyik szál sem lett igazán erős.

Leginkább Winnie, Gekko és Jacob hármasának konfliktusai hiteltelenek, a legkevésbé ezt kellett volna beleerőltetni a filmbe. Winnie, aki utálja az apját, mert az tönkretette az egész család életét, és hánynia kell a pénz szótól, miközben egy radikális környezetvédő honlapot üzemeltet, azért nagyon jól elvan a tetőtéri kis luxusapartmanjában és egy menő brókerrel jár. Elég furcsán értelmezi az anyagi javak elutasítását… Ehhez kapcsolódik Jacob szívügye, az alternatív energiával kísérletező kutatócsapat támogatása, akiknek próbál pénzt szerezni, de végig rezeg a léc, hogy meggyőződésből, Winnie miatt, vagy csak a pénz kedvéért, mert „a jövőben a zöld energia lesz a varázsszó”.

A meghatónak szánt apa-lánya egymásra találás legkritikusabb pontja az, hogy a néző vajon el tudja-e hinni Gekkoról, hogy megváltozott. Az eredeti Tőzsdecápákban egyértelmű volt, hogy Gekko a mohó, gonosz kígyó, Bud Fox meg a szerencsétlen lúzer, itt már más a helyzet. A film végig el akarja hitetni velünk azt, amit zsigerből elutasít bárki, aki látta az első filmet, hogy Gekko biza megváltozott. És azt kell mondjam, majdnem el is hisszük, köszönhetően Michael Douglas fantasztikus játékának. Úgy ahogy van, lenyúlja az egész filmet, lubickol egykori legnagyobb szerepében, és majdnem, de csak majdnem elhiteti velünk, hogy jó útra tért. De azért színészi játék ide vagy oda, a lelkünk mélyén tudjuk, hogy kutyából nem lesz szalonna, ezért is nem ér minket meglepetésként a filmvégi csavar.

S hogy mi van a családi szálon túl? Nagyszabású tőzsdei akciók orrba-szájba, kicsit sok is a jóból. Mindenki hatalmas üzleteket csinál, a cápák kinyírják egymást, a kishalak meg csak pislognak, hogy mi történik körülöttük, amíg be nem üt a krach. Ám akkor sem változik semmi, csak épp felcserélődnek a szerepek. A film nagy tanulsága, hogy „mindig van egy újabb cápa”. Az csak a sors szeszélyén múlik, hogy épp kinek mi jut. És hiába Jacob nagyszabásúnak szánt bosszúhadjárata, és fifikája, a rosszfiúk is csak akkor szívják meg, ha egy még nagyobb cápának az érdekében áll.

Szegény Shia LeBeouf egyébként pont úgy jár, mint a filmbeli karaktere: elveszik a sok nagy cápa között. A jövő egyik - előreláthatólag - legnagyobb sztárja (gondoljunk csak a Transformers- vagy az Indiana Jones-sorozatra) hiába főszereplő, elvész a nagyok árnyékában. Douglas mellett a gátlástalan tőzsdemanipulátort játszó Josh Brolin is remekel, és egy kicsi, ám emlékezetes szerepben Frank Langella is nagyot alakít. A film legemlékezetesebb momentuma mégis a sokat látott tőzsdeveteránt játszó Eli Wallach-hoz kapcsolódik. Az idős színészlegendát mostanában inkább kedves kis rozzant bácsiként láthatjuk fel-feltűnni, ám itt egy nagyon markáns filmvégi jelenettel megcsillant valamit abból, mekkora nagy színész lehetett fénykorában. Furcsa ezt leírni, de a legnagyobb baklövésnek az amúgy roppant tehetséges Carey Mulligan tűnik, akinek vagy ennyire rosszul volt megírva a szerepe, vagy ennyire nem tudott mit kezdeni Hollywooddal, de az egész filmben csak tágra nyílt szemekkel picsog, mint egy ijedt kislány, pedig szerepe szerint öntudatos és határozott nő lenne.

Nem rossz film ez, sőt, nagyon jól lehet szórakozni rajta, csak épp nem ér fel az első részhez. Hosszú, itt-ott vontatott, és nagyon sok mindent zsúfoltak bele. Az már csak hab a tortán, hogy megszámolni sem tudom, hányszor fejezik be. Stone szerintem maga sem tudta, hol a történet vége. Ami viszont most is nagyon erős, az az atmoszféra. New Yorkot és a Wall Streetet nem nehéz hangulatosan fényképezni, a tőzsdei diagramokat meg mintha pont arra találták volna ki, hogy toronyházakat rajzoljanak meg velük. A fényképezés, a zene, a díszletek, mind parádésak, könnyű beleveszni ennek a filmnek a hangulatába, csak a történet gyengeségeit nem könnyű elfeledni…

Korábbi kommentek:

Divapali ünnep a Millenárison

A Divapali, vagy Divali ünnepe a hinduk számára az év legfontosabb eseményei közé tartozik. Nemcsak a jó diadalát ünneplik a gonoszság felett, a legfontosabb indiai mítosz, a Ramajana történetére emlékezve; nemcsak Ráma visszatérését birodalmába és a mécsesek gyújtását idézik fel. Az ünnep öt napja alatt valójában a spirituális „fény” világrajövetelét, a belső fény, az Atman újjászületését ünneplik nemcsak a hinduk, de más mitológiai elemeket az ünnephez rendelve a dzsainák, sőt a szikhek is. Az ünnepet számtalan módon ülik meg a kontinensnyi, sokkultúrájú tájon: ünnepi tűzijátékkal, Kolam-mécsesek gyújtásával és elrendezésével, édességek kínálásával, templomi szertartással, tánccal – a Millenárison kis ízelítőt kaptunk mindebből múlt szerdán.

A fények ünnepébe kicsit beleszólt az időjárás, kevesebb valósulhatott meg a szemetelő esőben a szervezők eredeti szándékánál. A szabadtéri fény-játék után a színpadon Bitter Meenakshi Dóra és Saskia Kersenboom a Baratanatyam és Dasi Attam klasszikus dél-indiai templomi tánchagyományából adott nekünk ízelítőt. Voltaképp ezek a tánc nyelvén elmesélt mesék, történetek a mítoszok felidézését segítik – Síva és Parvati szerelmét eltáncolva a táncos a mozdulatokkal elmeséli a történetet. Minden mozdulatnak jelentése van, s aki ismeri a tánc nyelvét, az megérti – ahogyan a keresztény a katedrális freskói és szobrai által mintegy „középkori képregényként” láthatta a saját vallása kulcspontjait.

E tánc-nyelv ismerete nélkül - ennek sajnos nem vagyok a birtokában - sem lebecsülendő esztétikai élmény látni ezt a táncot, még ha némiképp olyan érzés is, mintha szinkron nélkül néznénk egy gesztusaiban is teljesen más kultúra „filmjét”. A befogadást tovább nehezítette a technika ördöge: a Saskia Kersenboom előadásának zenei anyagát „hordozó” CD többször is ugrott, nehéz helyzetbe hozva a táncost – komolyan szurkoltam neki, hogy „végigmesélhesse a mesét”.

Aztán India budapesti nagykövete, Őexcellenciája Gauri Shankar Gupta szólt néhány szót a közönséghez, szinkrontolmács segítségével. Kedvesen összekapcsolta a Divalit és a karácsonyt – megragadva az alkalmat, hogy egyúttal boldog karácsonyt kívánjon az egybegyűlteknek.

Számomra az est legizgalmasabb része azért Lantos Zoltán és Szalai Péter hegedű-tabla duója volt. A hagyományos Rága alapjait erős etno-jazzes felfogásban továbbkombináló zenét igen szívesen hallgattam volna még tovább. Az öt plusz tizenhat húros hegedű (tarangini) hallatlanul soklehetőségű hangszer Lantos Zoltán kezében, és Szalai Péter tabla-felfogása – meglepve olvastam, mennyire hagyományhű! – is távol áll a megszokott „körbecizellálni a dallamot” tabla-felfogásától, nem a szokványos hallott-hallható. Biztos, hogy keresni fogom a lehetőségét, hogy halljam őket élőben játszani, mert izgalmas kísérletezés terepének tekintik azt a zenei hagyományt, ami az improvizációt egyébként is alapvető lehetőségként kezeli.

A program alatt lehetőségünk volt indiai ízeket kóstolni a Bombay Expressz jóvoltából.

Habár mindvégig éreztem kicsit egyfajta „azzal főzzünk, amink van” jelleget a programon, s a szervezés kócos-kamaszos esetlenségei sem segítették elő a műélvezetet, egészében nem bántuk meg, hogy „együtt ünnepeltük” innen, Magyarországról a Divapalit az egész hindu-dzsaina-szikh Indiával. 

Vlagyimir Szorokin: Az opricsnyik egy napja

Az orosz kortárs irodalom – egyik – fenegyereke Vlagyimir Szorokin és talán nem tévedek akkorát, ha kijelentem, az egyik élő klasszikusa. A könyvei rendre viharokat kavarnak, kíméletlen látásmódja, stílusa, semmilyen tekintélyt nem tisztelő felvetései politikai hovatartozástól függetlenül provokálják az összes irányzat „farizeusait”, s ha tetszeleg is ebben a pózban, ha nemzetközi ismertségének alapja is kicsit ez a botrányhős-szerep, irodalmi jelentősége már most kétségtelen. Kicsit „népi hős”, mint Viszockij volt, kicsit „értelmiségi hős”, mint Paszternak – gondolom ő legszívesebben mégis leginkább Gogolt nevezné meg szellematyjaként; odabeszél az írói attitűd amit képvisel, a nagy odamondogatók oly gazdag orosz irodalmi hagyományába.

„A masinák célba veszik a tűzvészt és az akasztott embert. Minden házban, minden hírbuborékban láthatják a pravoszláv népek, és meggyőződhetnek róla, milyen erős az Uralkodó és az állam. Így majd megértik, mi is a Szó és a Tett. Így mondta a mi Uralkodónk: a Törvény és a rend – ez lesz a Szürke Hamuból újjászületett Szent Oroszország alapköve.”

Furcsa, hogy épp a „hagyomány” szót használtam. Szorokinnak mintha épp ezekkel a „zárványos, kiműthetetlen testekkel” lenne a legnagyobb baja. A jövő, amit vízionál, az elképzelt 2028. év Oroszországa a „nemzeti eszme” győzelme után a szeparációt és a Cár Atyuskát választja, nyersanyagkincseivel tartva sakkban a nyugatot; életrendjében mintegy a cári monarchia legsötétebb korszakát, a Rettegett Iván fémjelezte terrort élesztve újra. Mégis, mintha a látszólagos „regényidő” szinte a közvetlen holnapunk lehetséges ránk vetülő árnyéka lenne, csak szinte Verne-módra továbblapozva kicsit az időben, rápillantva néhány jelenbeli tendenciára, azokat továbbgondolva. Hiszen fenyegetőzik az olajcsap elzárásával a ma hatalma is, az általa fenntartott rendszer egyszerre paternalista és végtelenül korrupt, és e rendszer „talapzata” továbbra is a birodalmi gondolat. Mintha csak néhány kényszeredett lépésnyire lenne Putyin Oroszországa Szorokin víziójának jövőidejétől.

A valódi „regényidő” viszont igazából meghatározatlan – látszólag egy a lehetséges jövők közül, valójában a „jövő” teljes hiánya. Gondoljuk végig: az nem „jöhet el”, ami folyamatosan „jelen van”, és e folyamatosság folytán igazából nem is jöhet helyette más. Szorokin nem állít kevesebbet: akárhogy neveződik és rétegződik épp az orosz társadalom, alapjaiban nem tud másmilyen lenni, csak a megjelenési forma változik cárizmustól sztalinizmuson át „putyinizmusig” – és akár tovább. Miért gondolom ezt? Egyfelől a cyber-jövő összes kelléke lifeg a történeten, nem képez koherens jövővíziót, persze nem is ez a dolga. A másik pólus, a „nemzeti eszme” által feltámasztott múlt, az újrarajzolt Szent Oroszország törvényszerűségei is hiába az újraálmodott cári világ törvényei; azaz hiába húz megint a derestől és a kancsukától ívet a Bizánctól örökölt kenetteljesen erőszakos udvari intrikákig egy átlagos moszkvai hétköznap. Ettől még nem lesz kvázi-középkor az újrasarjadt, feltámadt múlt; Szorokin épp arra figyelmeztet, hogy mindez maradéktalanul jelen van, épp attól „nyílt lehetőség”, hogy a hozzá vezető attitűd rendszertől függetlenül benne lakik az emberek szemléletében. Az orosz társadalom látszólagos archaizmusai inkább archetípusok.

A jövő-elemek sajátos „esetlenségei” innen érthetők meg igazán. Az összes futurisztikus elem ősi diabolikus ösztönök alázatos szolgálója - a technika fétissé lesz a sztyeppén. Amíg a nyugat a futurisztikus tárgykultúrákban virtualitástól a hipertérig folyamatosan eszmék (például a szabadság eszméjének) terjesztőjét-hordozóját látja, a kelet szívesebben rendeli alá ezeket valamely rend-mítoszának. Az angolszász fantasztikumban kevés kivételtől eltekintve a tárgyi-technikai „jövő” az „én” kiterjesztésének eszköze, avagy ha átlelkesül, hát „személyiség” lesz, a gép is „énné válik”. A kelet szívesebben játszik azzal, hogy a technika „felsőbb hatalomtól” (istentől, államtól, idegenektől stb) való, igazából megismerhetetlen,  diabolikus rendszer, az „egészéhez” az ember viszonya alapjában szolgai: az ember a technika szolgája, viszont a technika alap-részei pusztán „a szolgák szolgálóiként”, minden nekik tulajdonított démoni erő, fétisjelleg ellenére egyszerű célszerszámok. Így lesz Szorokinnál minden „jövő-elem” pusztán újfajta korbács, ultramodern furkósbot az Opricsnyina kezében.

„Ellenség pedig van garmadával, ami igaz, az igaz. Épphogy feltámadt Oroszország a Szürke Hamuból, épphogy öntudatra ébredt, épphogy tizenhat évvel ezelőtt Uralkodó Atyánk, Nyikolaj Platonovics lerakta a Nyugati Fal alapkövét, épphogy kezdtük elutasítani mindazt, ami kívülről jövő, idegen, s azt, ami ördögi, idebent – erre minden résből, mint a kártékony szkolopendrák, előmászott az ellenség.”

Gonosz gondolat, de mintha Oroszország „változatlan lelke”, a jól körülírható, de elpusztíthatatlan monolit lenne a regény igazi hőse, nem Komjaga, az opricsnyik. A múlt igazán plasztikusan megrajzolt „árnyai”, mintegy a „nincs új a nap alatt” jegyében az Opriscsina köntösében jelennek meg. Maljuta Szkuratov egykori serege valóban remek kiindulópont a terror időtlen rajzához, gonosz játékokat engedve meg Szorokinnak. Aki vendégszövegként avagy akár parafrálva az eredetit több helyen emel be a történetébe egyéb terror-időszakok szövegeiből: Sztálint dicsőítő költeményből így lesz például a regény szőttesében hűségeskü az Uralkodóhoz; végülis mindegy a „célpont”, kollektív őrületek idején kortól függetlenül a retorika úgyis ugyanolyan.

Első olvasásra a hagyományaira büszke, de valójában provinciálisan korlátolt - pravoszláv - orosz „legszélső véglete” gúnyoltatik itt, valójában viszont nemcsak a „nemzeti eszme” oldala kapja meg a regényben a magáét. A liberalitás – a regénybeli emigráns ellenzék -, az impotens fecsegés, a céltalan fröcsögés, a „jusztis-káromlás” görbe tükrébe kell belenézzen:  a tiltakozás, a „hangot hallatás” gesztusa is lejáratódik. A totalitás mindenkit saját karikatúrájává mocskol – gondolhatnánk, pedig itt inkább a posztmodern alapból céltalan és választalan jellegét állítja szembe a szerző a szereplője, Komjaga elfogultságain át is a fanatizmus céltudatosságával: íme, ennyire erőtlen a ti „eszmei szabadságotok”.

Erős írói szándék szült tehát itt erős szöveget – mondhatni a gyilkosok jelszavával: megvalósult a Szó és a Tett. Mert a regény igazi ereje a teljes, ijesztő mélységekig történő azonosulás az író részéről: a Komjaga bőrébe bújt mesélő minden torzult gondolata zavaró tökéletességgel van a helyén. Egy az élete ellentmondásait erőszakba csomagoló „hívő forradalmár” egy napját követhetjük nyomon. Mert „valóságos személy” illúziójává áll össze, lelép a lapokról – valahol a kívül ma is tapasztalhatóra, de még fájóbban a saját rejtett fanatizmusainkra rezonálva hitelessé válik, még ha nem is túl kényelmes szembesülnünk ezzel a fajta hitelességgel. Az elmesélt egyetlen nap a totalitás logikájának teljes lenyomatát magán hordozza. Talán megtaníthat rá, ezt a logikát felesleges megérteni, mivel párbeszédképtelen. Talán megtaníthat rá, valóban van olyan „szellemi teljesítmény”, amit csak és kizárólag elutasítani érdemes.

Kiadó: Gondolat

Fordította: Szőke Katalin

 

András László: Egy medvekutató feljegyzései

Minden alkalommal ha kinyitok egy könyvet, az első oldalon azt a nem tolakodóan, de megragadó; szinte azonnal képiesülő felütést keresem, amely első olvasmány-élményeimtől fogva a könyv valódi varázslata a számomra. Azt várom, hogy csoda történjen, ne olvashassam első oldalától kívülről és hidegen; minden alkalommal azt, hogy a könyv ne hagyja magát: hogy ne úszhassam meg az oda-adást. Hát kérem, most megkaptam!

Már az első oldalak alapoznak. Tiszta tekintetű ifjúi elindulás víziója után érkezik egy mondattal az öngúnyba a szöveg, ahol aztán tartósan berendezkedik. És megtartja a színvonalat a szerző, bírja iróniával. Az elindulás utáni „megérkezések” rajza hol szikár-fegyelmezett, mint egy sivatagi méhész, hol felszabadult, mint a túlóravégi kollegiális gruppenszex a kistárgyalóban. Jó olvasni ezeket a nagy tisztaságfokú, világos mondatokat, mert András László a nyelv mélységes tiszteletben tartása mellett bűvésze a szónak, nyoma sincs nála a ma oly divatos facsart-pongyola nyelvi játszódásnak. Sőt, cselekményi attrakciókra sincs szüksége az érdeklődés fenntartásához: nincs sem akció, sem perverziók, ez a szöveg jól elvan nélkülük.

Így kísérhetjük nyomon a medvekutatót, aki szerelmes lesz Taurába, az ezredes lányába, és a kedvéért megkísérel beilleszkedni (az egyedüllét kvázi szabadsága után) a társadalomba. A szerelembe, valakivel, akinek sokkal több meggyőződése van, mint neki. Célt lelni, ahogyan a szerelme fogalmaz, elkezdeni egy pályafutást a hivatali ranglétra legalján, aztán feljebb jutni, szinte himalájai hivatal-magaslatokra. Holott épp a hős „céltalansága” az (pontosabban az hogy a szerelme éltetésének eszközei ezek a „célok”), a tét-nélküliség, ami előre juttatja. A gyors karrier feltétele az a laza lelki tartás, ami karrier-létrafokokat ugrat.

A medvekutatóéhoz képest nagyon is valóságos, de cseppet sem valószínűbb világ a Hivatalé – így a fülszöveg. A medvekutató világa a „Hivatalból visszanézve” szinte népmesei, de csak szinte. Mert az  írói valőr valójában távolságtaró, filozofikus, nyelv-centrikus, szakmaian „hideg” ott is; mondhatni minden, csak nem mesei. Aztán az állandó ön-pontosítás visszatérő, fegyelmezett mondatai közé mélyen személyes tőmondatok koppannak. Az idill idézőjeleződik: szinte észrevétlenül feláll egy formás, teljesen egyedi világ, ami aztán parádés ellensúlya lesz, - távlata és bírája egyszerre - a „beilleszkedési kísérlet” stációinak és a Hivatal fanyar humorú rajzának. Kafka ad itt Bodor Ádámnak találkozót e honnantól-hova mesében. A saját-fogalmak: a honnanszármazás, az égtáj-pszichológusok, az időszentelés, de később a megbízhatóember is valahol kimondatlan Zóna-érzetet épít, csak ez afféle fővárosi Zóna, afféle államigazgatási, nem „valahol a Balkán-periférián” jellegű, mint Bodoré.

Az államigazgatási „Zóna”, ahova hősünk beilleszkedni kísérel. Pedig tudhatná, nincs „közös világa” állampolgárnak a hivatalnokkal, főleg medvekutatónak a hivatalnokkal. Egymás mellett élő „különvilágaink” érintkezései valószínűtlenek – mert megfordítva a fülszöveg felvetését: ha a „saját valóságoddá” teszed az államtitkár, tanácsadó, főelőadó, ügyfélszolgálat szavak által körberajzolt világot, tehát sikeresen illeszkedsz be: akárhogy kapálódzol ellene, „való-ízét” veszti nemhogy a medvekutató, de az író, a költő, a színész, a kritikus szavak jelentése – avagy legalábbis mind elsúlytalanodik. A sorolt fogalmak által jelölt „dolgok” azonnal kikerülnek a „komolyan vehető dolgok” köréből. Hallatlanul vicces innen nézni a medvekutató mivoltot, az önmagában valószínűtlen, élhetetlenség-bizonyíték jellegű „szakmát” (ami ha érdekes is, inkább az egzotikum szintjén az – s milyen nyelvi stabilitás: ahol medvekutató van, ott „bennszülöttek” is vannak, az egzotikum-érzet „kerete” is kiépül), a szakma valószínűtlenségi együtthatója csak ugyanannyira, nem jobban mesei, mint a freskórestaurátoré például az osztályvezető „társadalmi pozíciójának” fényében. Ilyenek vagyunk és így gondolkodunk, és ez csak egyike a könyv kapcsán felmerült „ilyenek vagyunk” jellegű érzeteknek – itt minden kódolás és rejtjel felett rólunk van szó, szánalmas hiteinkről, „valóságainkról”, tűpontosan és kíméletlenül.

Az egyetlen kritikám: kár, hogy szöveg-kontextusba kerül a „magyar” szó. Egyrészt annyira szépen formált fogalmi saját-világa van a szerzőnek, ebből egyszerűen kiüt-kikönyököl a mi más fogalmakkal kerített, de hasonló valószínűtlenségi fokon lélegző világunkba. Másrészt el is rakja a szerzőt a mai lövészárok-környezetben, „oldalhoz köti” egyből, holott a remek történet, a hatalom rajza oldal- és kurzusfüggetlen, a legfontosabb mai látszat-purpárlénktól függetlenül kéne figyelmet gerjesszen, hiszen épp erről a purpárléról szól; alapfogalmainkról: a lecserélhető csavarokról és az örök gépezetről.

Ihletett és gyönyörű lezárást álmodott nekünk András László a könyvhöz, lassan kell olvasni, majdnem mint egy verset. Az utóbbi évek legmarkánsabb magyar kortárs prózaszövege – kiáltanék fel, ha mind ismerném az utóbbi évek (markáns avagy sem…) magyar prózaszövegeit. Mert ha tévedek, és csak megüti az utóbbi évek szöveg-színvonalát, akkor szörnyű, mennyi kincset „téliálmodtam” át! 

Kiadó: Nyitott Könyvműhely

Társasjáték New Yorkban - Pataky Művelődési Központ

Érdemes lenne egy közvélemény kutatást szentelni annak, hogy az átlagos fővárosi kultúrafogyasztó milyen budapesti színházakat és színtársulatokat ismer. Valószínűleg nem tévedek nagyot, ha azt mondom, a legtöbben a híres darabokat műsorra tűző belvárosi nagyszínházakon kívül elég kevés kisebb, külvárosi színházat említenének – vagy épp egyet sem. Én sem vagyok kivétel ez alól, ha nem ötlik szemembe egész véletlenül a bemutató híre, soha eszembe nem jutott volna a kőbányai Pataky Művelődési Központ, mint színházi helyszín, pedig épp egy minden szempontból profi társulat játszik a falakon belül, mégpedig - többek közt - egy nagyon jó kis darabot, Andrew Bergman Társasjáték New Yorkban című komédiáját.

A társulat az Éless-Szín, melyet dr. Éless Béla, a több vidéki színházban eltöltött évtizedek után a Budaörsi Játékszínt megalapító színész-rendező-színházcsináló alapított két éve. Azóta – a Budaörsi Játékszínnel történt szakítás óta – különböző helyszíneken játszanak, neves színészekkel, a színvonalból nem engedve. Idén a Pataky Művelődési Házban, ami azon nyomban rácáfol a külvárosi „művházakkal” szembeni előítéletekre, amint belépünk a színházterembe, amely felújítva, korrekt akusztikával, hangrendszerrel, kis színpadával és félkörben elhelyezkedő ötszáz fős nézőterével teljesen ideális kis kamara-jellegű előadások megtartására.

A Társasjáték New Yorkban pont jó helyen van itt. A hatszereplős darab végig egy helyszínen, egy gazdag műkereskedő házaspár puccosan berendezett New York-i lakásában játszódik. A házaspár, Barbara és David zavartalanul éli a művészkörökben forgolódó, gyermektelen házaspárok pezsgő életét, amikor egy napon betoppan hozzájuk a feleség nővére, Trudy és férje, Martin, akik közlik, hogy Buffalóba kell utazniuk botrányos életet élő lányukat jobb belátásra bírni, ezért a nővérek anyját, az idős, beteg, gondoskodásra szoruló Sophie-t beköltöztetik a New York-i lakásba.

 

A darab első fele a helyzetkomikumról szól, a két nővér és férjeik szópárbajai remekül vannak megírva, életszerű, vicces szituációikon olykor könnyesre nevette magát a közönség. A két házaspár különbözőbb nem is lehetne. Míg Barbara és David a nagyvárosban élnek, luxuskörülmények közt, kötöttségektől és szabályoktól mentesen, Trudy és Martin utálnak a városba járni jólfésült Long Island-i házukból. A laza és a karót nyelt házaspár némileg sarkított ellentéte nagyon jól érvényesült a jelmezekben és a színészek játékában is, akik egytől egyig remekül játszották a szerepüket.

Közülük is kiemelkedett Incze József David szerepében, aki már megjelenésével, mozgásával is hozta a „majd’ szétesek, olyan laza művész vagyok” figuráját, tökéletes ellentéteként ezzel az Éless Béla alakította szertartásos öltönyös-nyakkendős könyvelő Martinnak. Ugyanígy a két nővér, az Ábel Anita által nagyon természetesen hozott dögös-fiatalos Barbara és a Valler Gabriella által alakított, előnytelen kosztümbe bújtatott, savanyú, saját leszabályozott élete rabjaként élő Trudy is komikus ellenpárjai voltak egymásnak.

Az első felvonás megdöbbentően üdítő, vicces párbeszédei után a darab második fele inkább a harsány komédiák irányába ment el, a Barbaráékhoz beköltöztetett nagybeteg mama és a vacsorára érkező, százéves festőlegenda - vicces Picasso-karikatúra - közt szövődő megdöbbentő vonzalmat a két színésznagyság, Esztergályos Cecília és Koncz Gábor egy hangyányit túljátszotta. Nem ismerem az eredeti darabot, nem tudhatom hát, hogy az író, a rendezői instrukciók vagy a színészek döntése volt-e, de úgy éreztem, lehetett volna sokkal visszafogottabban is érzékeltetni a két lerobbant idős ember szerelemnek köszönhető „megfiatalodását”. Persze ez csak az én nyavalygásom, a közönség nagyon élvezte, nyilván beállítottság kérdése, hogy valakinek a térdcsapkodós harsány poénok, vagy inkább az életszerű, visszafogottabban humoros párbeszédek állnak-e közelebb a szívéhez. Ebben a darabban mindkettőből van jócskán.

A Társasjáték New Yorkban egy kedves kis komédia, nem is akar több lenni, néhány elgondolkodtató párbeszédtől eltekintve felszabadult szórakozást nyújt, mindenkinek csak ajánlani tudom. Érdemes kivillamosozni olykor a külvárosokba, ha ilyen remek színtársulatok előadásait lehet megnézni, neves színészekkel, ilyen meglepően kellemes helyszíneken.

Jean Mattern: Király Fürdő

Lehet-e egy gyermekkori tragédia árnyékában élni, úgy hogy az soha nem lett a szülők által kibeszélve, feldolgozva? Mit érezhet egy tízéves gyerek, akinek meghal a nővére, és ahelyett, hogy vigaszt, együttérzést, közös bánatot kapna a szüleitől, csak merev hallgatást, zárkózottságot és álságos beletörődést kap? Hogyan lehet ilyen terhelt múlttal együtt élni, felnőni, felnőttként új kapcsolatokat, szerelmeket megélni, családot alapítani, ha a legalapvetőbbet tagadják meg tőlünk, a közös élmény (még ha a legtragikusabb élmény is) megélését? Ezek azok a kérdések, amiket Jean Mattern könyve feltesz, és amikre a főhős, Gabriel kivétel nélkül rosszul válaszol.

A harmincas éveiben járó, műfordítóként dolgozó Gabriel épp akkor hagyja el feleségét, amikor a nő bejelenti neki: gyermeket vár. Szereti Laurát, szeretné a leendő gyermekét is, csak épp nem tudja, hogyan. Nővére halála feldolgozhatatlan teherként nehezedik a vállára, és nem engedi, hogy tovább lépjen, hogy boldog legyen, hogy éljen. A könyv Gabriel vallomása, amit fiának ír, arról, miért hagyta el, miért volt képtelen arra, hogy vele maradjon, hogy otthont, családot, szeretetet adjon neki. Hogy miért fosztotta meg őt épp attól, amitől őt is megfosztották szülei.

Gabriel önigazolást keres, egész története nem más, mint hazug mentegetőzés, egy olyan férfi „vallomása”, aki képtelen volt megnyílni bárki előtt, nem tudott kapcsolatot teremteni, csak hagyta magát sodródni, hagyta magát, amikor Laura megszerette, amikor egyetlen barátja, Leo elhatározta, hogy a barátja lesz, amikor bárki emberi kapcsolatot akart kialakítani vele. Soha nem tett semmit azért, hogy kapcsolatokat teremtsen, voltaképp teljesen passzív figura, egyetlen aktív cselekvése a menekülés. Szüntelenül menekül, ám sosem valami felé, csak valami elől, és nem is érkezhet máshová, mint az önként vállalt magányba. A szüleit okolja félresiklott életéért,  fel sem merül benne, hogy ő is hibázott, csak kósza pillanatokra fogalmazódik meg benne, hogy megossza Laurával a nővére halálának történetét, szüleihez fűződő viszonyát, de soha nem teszi meg, pedig épp ez lenne  az egyetlen lehetősége arra, hogy megteremtse azt, amitől gyerekként megfosztották: a meghitt együttlétet, a bánatban is vállalt közösséget. Azzal, hogy élete legfájdalmasabb részét nem osztja meg azzal, akit szeret, ezt a szeretetet is idézőjelbe teszi, mert képtelen bízni benne, és bizalom nélkül nincs szeretet sem.

A nővér halála és annak feldolgozatlansága csak a jéghegy csúcsa, Gabriel családjában az elhallgatás már hagyománnyá vált, a szülők, akik magyar származású, zsidó gyökerű családból származtak, soha nem osztották meg gyermekeikkel őseik identitását, és ez, az eltitkolt, „elrabolt” identitás válik a könyv során szép fokozatosan Gabriel keresésének egyetlen és soha el nem érhető céljává. Megint csak önigazolást keres és talál is magának, és szinte megnyugvásként fogadja, hogy talált valamit, amit egész sikertelen, elcseszett életéért hibáztathat: az identitás hiányát. Magyarországon járva elkezdi keresni dédszülei nyomait, és az új felfedezés, a szülők által megtagadott-elhallgatott zsidó-magyar hagyomány vezeti arra, hogy egy londoni zsinagógában keressen magának új kapaszkodót. Ám itt sem lel semmit, csak újabb hiányokat.

Gabriel képtelen átlépni a saját maga köré húzott falakat, nem ismeri fel a legnagyobb lehetőséget arra, hogy túllépjen a múlton, a családi tragédián, az identitás vélt vagy valós hiányán: a gyermeke születését. Ott van előtte a lehetőség, hogy lezárjon mindent és új lapot nyisson, hogy megteremtse azt az új családot, azt az új hagyományt, azt az új életet, amitől megfosztották, de elmenekül. És hiába mentegeti magát 148 oldalon át, menekülése megbocsáthatatlan, és együttérzés helyett csak dühödt értetlenséget képes kiváltani az olvasóból.

A kommunikációra képtelen Gabriel az írott szavakba, a nyelvekbe, az irodalomba temetkezik, és műfordítói hivatásában találja meg az önkifejezésnek azt az eszközét, amit emberi kapcsolataiban képtelen meglelni, ám épp azt az egy nyelvet nem találja meg, amin ősei történetét megérthetné, és amit fiának továbbadhatna. Szép szimbólum, és fájna is, ha nem tenné rögtön idézőjelbe a szerző azzal, hogy a nyelvzsonglőr Gabriel nem is próbálja megtanulni ősei nyelvét. A nyelv így, konkrét és átvitt értelemben is, csak egy újabb önigazolássá válik, aminek köszönhetően tovább dagonyázhat az önsajnálatban.

Épp ez, a nyelv és a műfordító képtelensége arra, hogy megtanulja ősei nyelvét volt az a momentum, ami meggyőzött arról, hogy a szerző gonosz játékot űz velünk. Miközben olvastam, két benyomás viaskodott bennem. Az egyik, hogy ha Mattern ezt komolyan gondolja, pláne ha önéletrajzi ihletésű a mű (egyébként nem az), akkor orvoshoz kéne fordulnia, a másik, hogy ha ez egy fikció, amit kitalált, aztán ilyen szinten belemászott a főhőse lelkébe, akkor mennyire jól csinálta. A könyv  tűpontos, nagyon kitalált és vélhetően sokat csiszolt mondatokkal, feszes tempóban, csekély terjedelméhez képest óriási feszültséggel mesél el egy történetet, ami úgy marad velünk, hogy még napok múltán is gondolkodunk, vitatkozunk, dühöngünk miatta.

Kiadó: Magvető

Fordította: Tótfalusi Ágnes

 

Stolmár Aladár: Az én Csernobilom

Azt hihetnénk, 1986 óta, a csernobili katasztrófa emlékezetes napjai óta épp elég idő telt el ahhoz, hogy világosan látható legyen a történtek minden részlete, technikai és politikai vonatkozásai. Azt hihetnénk, hogy az atomerőművi technika iránt feltámadt markáns bizalmatlanság maradéktalanul feltáratta a katasztrófához vezető okokat, és levonatta a politikával azokat a kötelező érvényű következményeket is, amik lehetetlenné tesznek egy hasonlóan fájdalmas következményekkel sújtó „eseményt”. Megmondom őszintén, mélyen meglepett Stolmár Aladár könyve, mivel minden mondatával azt hangsúlyozza: mindez nem történt meg.

Pedig kétségtelenül súlya van a szavának. Itthonról az elsők között szerzett atomerőművi mérnöki diplomát Moszkvában, részt vett a Paksi Atomerőmű tervezésében és beüzemelésében, több technikai újítás birtokosa a területen. Emigrációja alatt az USA-ban a csernobili katasztrófa kapcsán szakértőként és tanácsadóként is igénybe vették a szaktudását, s mivel már tanulmányai során volt alkalma szembesülni az RBMK-reaktorok biztonsági problémáival, nehezen találhattak volna erre alkalmasabb személyt.

Nos, én nem értek a magfizikához, és mivel alaposan felkavart a könyve, kicsit utánabúvároltam a neten a csernobili katasztrófa kapcsán lelhető információknak. Nos, valamilyen szinten a Stolmár által kiemelt legfontosabb tényező, a cirkónium-csövek égése vízgőzben bekerült a szakirodalomba. A 2009-ben Wigner Jenő Díjat kapott Aszódi Attila 2006-ban a Fizikai Szemlében közzétett cikkében, de már Szatmáry Zoltánnal közös, 2005-ben megjelent Csernobil-könyvében is tényként kezeli a cirkónium-vízgőz reakció meglétét, amely nem kis részben játszott szerepet a katasztrófa kialakulásában.

A fő különbség Stolmár Aladár következtetései és a szakirodalmak között abban látszik, hogy Stolmár szerint a reaktor alapjában, tervezési hibaként hordozza magában a hasonló balesetek lehetőségét, és mivel méretei okán alig szeparálható a környezettől, az esetleges balesetek környezeti hatásait, a nukleáris szennyeződés kiszóródását sem csökkenti szinte semmi. Stolmár semmi jelentőséget nem tulajdonít a hivatalos verzióban szereplő, az erőművi blokkhoz kapcsolt turbogenerátor kifutási próbáit vizsgáló kísérletsorozatnak, amelyet Gyatlov villamosmérnök dolgozott ki, és a reaktor főmérnöke: Nyikolaj Fomin engedélyezett; s amely a hivatalos, nyilvánosságra került baleseti jegyzőkönyvek szerint magát a balesetet okozta. Gyatlovot és Fomint is bíróságon ítélték börtönbüntetésre utóbb – Stolmár számára mindez annyira érdektelen, hogy utalás szintjén sem említi a könyvében.

Az általa feltett legfontosabb kérdés ugyanis ez: miért működhetnek még mindig zavartalanul a csernobili típusú RBMK-reaktorok szerte Oroszországban? Hogy lehet az, hogy a katasztrófa kockázatát folyamatosan a működésében hordozó technika egy ilyen trauma után is üzemelhet? E kérdés fényében a bűnbakképzés, a politika csúsztatásai valóban másodrangúak. És világunk jelenlegi „önképébe” sajnos igen jól illik, ha a szerző által sugallt valóban maradéktalanul igaz: hogy az „ellenpólus”, az USA a katasztrófa idején valójában azért nem lépett fel markánsan ezen erőművek bezárásáért, mert a saját, TMI-2 típusú reaktorai által neki is megvolt-megvan a maga szennyes takargatnivalója.

Rövidke könyv ez, ezt vetném a szerzője szemére egyedül. Igazán szívesen olvastam volna a vonatkozó témákról jóval többet, bátrabban szakmai jellegű fejtegetéseket ugyanúgy, mint még több anekdotát; hiszen mi minden maradhatott egy olyan szerző tarsolyában, aki egykor Jelcinnel poharazgatott, és jó pár „szakmai ködbe vont” politikai döntésnél jelen lehetett.

Kiadó: Silenos

 

C. J. Sansom: Az uralkodó

Steven Saylor ókori Rómában játszódó krimisorozata után az Agave legnagyobb történelmi krimi sikere a történészből ügyvéddé, majd regényíróvá avanzsált angol C. J. Sansom Tudor-kori sorozata, melynek harmadik kötetét, Az uralkodót idén tavasszal vehette kézbe az olvasó. A Kard által és a Sötét tűz kötetekben már megismert púpos londoni ügyvéd, Matthew Shardlake és segédje, Jack Barak köré szőtt történet a korábbi kötetekhez hasonló kalandokat ígér. Sansom pedig tovább szövi a történetet, angolul már 2008-ban megjelent a sorozat negyedik kötete, Revelation címmel, és reméljük, nem áll meg egyhamar.

1541 nyarán egy mérföld hosszú menet halad York felé, élén VIII. Henrik királlyal, aki a trónja ellen irányuló Yorkshire-i összeesküvés leleplezése után, hatalmát demonstrálandó, uralkodása legnagyobb országjáró körútjára indult. Több ezer hivatalnok, udvaronc, katona és szolgáló kísérte menete végigjárta az északi megyéket, hogy fogadja a lázadó, a régi hithez addig hű városok behódolását és csengő aranyait. A menettel tart Matthew Shardlake, a londoni ügyvéd, aki Cranmer érsek megbízásából segédkezik a yorki ügyvédeknek a királyhoz benyújtott kérvények elbírálásában. Azonban más feladata is van: Cranmer személyes megbízottjaként egy veszélyes összeesküvőt kell Londonba kísérnie.

Yorkba érkezvén szembesülniük kell azzal, hogy nem mindenki fogadja olyan jó szívvel a királyi menetet, mint azt Londonban remélik, az északi megyék népe inkább zsarnokként, semmint Anglia megmentőjeként tekint a királyra, az összeesküvőket pedig mártírként tisztelik. Az egyszerű jogi munka hamarosan veszélyes küldetéssé válik Shardlake számára, miután véletlenül tanúja lesz egy ártalmatlannak tűnő yorki üvegesmester halálának, és rátalál egy doboznyi titokzatos iratra. Mint kiderül, az évtizedek óta eltűntnek vélt iratok alapjaiban rengethetik meg Henrik uralkodását, és az egész Tudor-ház trónigényét. Az iratokat megszerezni igyekvő lázadók és az azokat megsemmisíteni akaró hivatalnokok kereszttüzében Shardlake élete többször is veszélybe kerül, és csak a szerencséjének köszönhetően nem esik nagyobb baja.

És ez még csak a történet kezdete. Miután az iratoknak újfent lába kél, egyre több titok kerül napvilágra, egyre többen keverednek gyanúba, Shardlake egyre több rosszakarót szerez, és saját kotnyelességének is köszönhetően egyre nagyobb bajba kerül. A vaskos regény számtalan konfliktust, rengeteg csavart rejteget, elmesélni a történetet szinte lehetetlen, oldalról oldalra kerülnek új megvilágításba az események, értékelődnek át az olvasottak, válnak gyanússá egyesek és feddhetetlenné mások, hogy aztán pár oldallal később már minden másképp legyen. És persze az összeesküvések, rejtélyek, gyanús alakok mellett a Tudor-kori udvar mindennapos kis játszmái is színesítik a regényt, versengő udvaroncokkal, a saját szerencséjüket kovácsoló hivatalnokokkal, áskálódó udvarhölgyekkel és Henrik aktuális feleségével, a fiatal, ostobácska Howard Katalinnal, akinek vélt vagy valós szerelmi ügyei is szerepet kapnak a könyvben.

Nem csoda, hogy C. J. Sansom regénysorozatát ekkora lelkesedés övezi itthon és a nemzetközi porondon is, elképesztően izgalmas és fordulatos krimit írt, amiben remekül teremti meg a mindennapos terror és félelem légkörét. Alig néhány évvel vagyunk a katolikus egyháztól való elszakadás után, az ország két részre szakadt, Henriket egyre többen tartják zsarnoki uralkodónak, vagy egyenesen őrültnek, a háború a skótokkal és a franciákkal a levegőben lóg, a Királyi Tanács a saját hatalmának megerősítése érdekében válogatás nélkül küld kínpadra bárkit. A fanatikus vallási buzgalom mindkét oldalról csak elmérgesíti a harcokat, miközben mindent áthat a politikai ambíció és a nyerészkedés. Ebben a légkörben mindenki gyanús, mindenkiből lehet összeesküvő, bárki a vérpadon találhatja magát felségárulás vádjával. Minden elsuttogott szó, minden lopott pillantás, minden alaptalanul elhangzó vád elvezethet a Towerba, az ember soha nem mulaszthatja el, hogy a háta mögé nézzen, mielőtt bármit tesz. Olyan kézzelfogható a rettegés, annyira magával ragad, és rabul ejt, hogy szinte magunkon érezzük a mindenhol jelen lévő kémek tekintetét.

Ám ami igazán lebilincselővé teszi a regényt, az, hogy itt nem csupán mindenki gyanús, hanem mindenki bűnös is kicsit. Sansom remekül ragadja meg azt, hogy a történelem viharai közepette egyik oldal sem maradhat feddhetetlen, mind a katolikusok, mind a reformerek bármit és bárkit felhasználnak céljaik érdekében, és még a legjelentéktelenebb hivatalnoknak sem maradhat tiszta a keze, ha meg akarja tartani hivatalát. Remekül megírt történelmi krimi ez, az egyetlen kritikám a főszereplő személyével kapcsolatos. Shardlake ostobábbnál ostobább helyzetekbe sodorja magát azzal, hogy saját szakállára nyomoz, és nem tudja tartani a száját. Mintha nem tudná pontosan, hogy a politikai helyzet nem kedvez az ilyen minden lében kanál nyomozóknak, igazságérzete és okoskodása folyton arra sarkallja, hogy avatkozzon bele még jobban a politikával átitatott bűnügyekbe, és amikor már pontosan tudja, hogy ez csak egy irányba vezethet, akkor is folytatja. Kicsit idegesítő figura, ám szerencsére segédje, a valamivel több józan ésszel megáldott Barak menti  a helyzetet.

Sansom nem csak a kor politikai légkörének lefestésében kiváló, regénye minden szempontból korhű és olykor döbbenetesen érzékletes. Gyomorforgató részletességgel írja le, milyen körülmények között zajlott egy ilyen országjárás, mennyi mocsok és szenny kísérte egy háromezer fős menet útját, milyen óriási szervezést igényelt a menet elhelyezése, a határidők betartása, az emberek etetése, vagy épp szórakoztatása. S nem maradnak ki az olyan részletek sem, mint hogy mihez kezd egy párszáz fős város egy háromezer fős menet után maradt emberi és állati hulladékkal. Hát, nem éppen vacsorához való olvasmány, annyit elárulok, és érzékenyebb lelkületű olvasók, akik még a romantikus-kosztümös történelmi filmek bűvöletében élnek, igencsak megdöbbenhetnek a Tower-beli kínzások érzékletes leírásain is. Ez bizony a mocskos, véres, kínzásokkal tarkított történelem, cukormáz nélkül.

Kiadó: Agave

Fordította: H. Kovács Mária