2010. november 17., szerda

Raymond Chandler: Az emeleti ablak

Nem kell ahhoz krimirajongónak lenni, hogy az ember tudja, Raymond Chandler a műfaj egyik legnagyobb klasszikusa, őt tartják a hardboiled krimi egyik megteremtőjének, művei hatalmas rajongótábort tudhatnak magukénak, minden regényét megfilmesítették, és az elmúlt fél évszázad  krimiíróinak jó része merített belőle, vagy épp tisztelgett az emléke előtt. Elég ha csak Lawrence Block-ot említem, aki túl azon, hogy szinte minden sorozathősének alakját Chandler magánnyomozójáról, Philip Marlowe-ról mintázta, egy egész kötetet szentelt A hosszú álom előtti tisztelgésnek – ez volt A betörő, akit temetni veszélyes.

Mivel nem vagyok egy hardcore krimirajongó, mindeddig csak hallomásból ismertem Chandlert, ha érdekeltek a művei, akkor az főleg a fent említett Block-könyvnek volt köszönhető. Aztán kézbe vettem Az emeleti ablak című – korábban A magas ablak címen megjelent – regényt, és – ugyan krimirajongó továbbra sem lettem – azt bizton állíthatom, hogy Chandler bizonyos szempontból levett a lábamról.

Philip Marlowe-t, a Los Angeles-i magánnyomozót egy idős, nagyon gazdag, nagyon házsártos nőhöz hívatják, aki furcsa megbízást ajánl neki: keresse meg és juttassa vissza a nőhöz a halott férje gyűjteményéből eltűnt páratlanul értékes tizennyolcadik századi aranyérmét, a Brasher-dublont. A hölgynek határozott elképzelése van arról, hogy ki vitte el az érmét, azt is tudni véli, hogy miért, és a legkevésbé sem azt várja a nyomozótól, hogy nyomozza ki az ügyet, csakis azt, hogy szerezze vissza az érmét. Bármilyen eszközökkel. Bár finoman szólva nem szimpatizál a megrendelővel, Marlowe az érme és a feltételezett tolvaj, a hölgy fiának megszökött felesége nyomába ered.

Persze nagyon hamar kiderül, hogy ebben a történetben semmi sem az, aminek látszik, magánnyomozónknak pedig jócskán le kell merülnie a város alvilágába, ha nyomára akar akadni akár a bártündér feleségnek, akár az érmének. Kutatása során kap pár hívatlan látogatót, a feleségét visszaszerezni akaró aranyifjút, egy ráakaszkodó amatőr nyomozót, egy hisztis és megfélemlített titkárnőt, no meg néhány rendőrt. Akik hiszik is, meg nem is Marlowe sztoriját arról, hogy mi után is nyomoz, és miért is szegélyezik az útját minden oldalról hullák. Szép lassan ugyanis kiderül, hogy akinek csak köze volt az érméhez, az rövid időn belül erőszakos halált halt.

A krimiszál kellőképpen csavaros ahhoz, hogy ne lehessen unalmasnak mondani, de azért így jó hetven évvel a megírása után nem hat ránk olyan elementáris erővel, mint annak idején. Ennél gyorsabb tempóhoz, fifikásabb bűnügyekhez, csavarosabb cselekményhez szoktunk. Chandler ma már nem forradalmi, inkább klasszikus. Amiben viszont semmit sem veszített az erejéből, az a hangulat. Az író levisz minket a Los Angeles-i alvilág mélyére, páratlan atmoszférát teremt, eredeti alvilági karaktereket alkot. Mindenki gyanús itt, mindenkinek van vaj a füle mögött, a zsaruk éppúgy tisztában vannak a dolgok működésével, mint a magánnyomozók, a város kiskirályai pedig kik lennének mások, mint a bűnözők.

A mára már agyonrágott csontnak számító noir krimi hangulat itt jelent meg először ilyen tapinthatóan, és a könyvet olvasva érdemes végigvenni magunkban, hányszor láttuk-olvastuk már ezeket a szituációkat, ezt az életérzést, ezt az atmoszférát. Chandlert tényleg sokan másolták, idézték, műfajt teremtett, de azért az igazi mégis csak az eredeti. Ami viszont hiányérzetet hagyott bennem, így az első könyv után, az Marlowe alakja. Egyelőre nem bűvölt el annyira, mint mondjuk Block sorozathősei, nem éreztem olyan erős karakternek, csak egy kiábrándult, mogorva pasas, aki mindig bajba keveredik. Remélem, ez több könyv után kicsit árnyalódik.

Muszáj megemlítenem, hogy ez a kiadás új fordítás, és első alkalommal iszonyú furcsán hatnak Tandori Dezső mondatai. Nem tudom megítélni, hogy milyen volt az előző fordítás, mint ahogy azt sem tudom, milyen az eredeti Chandler-szöveg, de itt kimondottan műfajidegennek és zavarónak hatottak ezek a rövid, frappáns, szellemeskedő mondatok. Engem taszított, és kellett jó száz oldal, mire megszoktam a nyelvezetet, és felvettem a ritmusát, de hangsúlyozom, nem tudom, milyen az eredeti. Mindettől függetlenül kellemesen csalódtam, és biztos, hogy fogok még Chandlert olvasni, az pedig külön jó móka lesz, hogy a további regényekben is kereshetek olyan momentumokat, amiket már olvastam itt-ott a követők könyveiben.


Kiadó: Európa
Fordította: Tandori Dezső

Korábbi kommentek:

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...