Egy
fiatal, nálunk eddig teljesen ismeretlen argentin írónő novelláskötetét
vehettük kezünkbe nemrég a Nyitott Könyvműhely jóvoltából. A
latin-amerikai irodalom méltán népszerű világszerte, nálunk is, ennek
legjobb hagyományait folytatja Samanta Schweblin, akinek első
novelláskötete 2001-ben jelent meg, másodikkal pedig 2008-ban
kiérdemelte a legkiválóbb kulturális alkotásokért járó Casa de las
Americas díjat is. Az egyik legeredetibb és legtehetségesebb argentin
írónak tartják, több nyelvre lefordították már a munkáit, és csak
hálásak lehetünk, amiért végre magyarul is olvashatjuk.
A
sokkoló novellákat tartalmazó rövidke kis kötet először leginkább a
kinézetével sokkol minket. Látszólag ordító az ellentét a
halványrózsaszín, bájos borító, a galambszürke ruhába bújtatott,
ártatlan arcú fiatal lányka és a fülszöveg által ígért rémisztő mesék
közt. Ám csak látszólag. Ha jobban megnézzük a remekül megrajzolt
borítót, láthatjuk, hogy a kis hölgynek véres a szája széle, szintén
vérfoltos kis kacsóiban pedig egy nyitott kalitkát tart. Rögtön
összerakjuk magunkban a cím, a kislány és a nyitott kalitka hármasát, és
már anélkül borzongunk, hogy egy sort is elolvastunk volna a könyvből.
Ugyanígy
hatnak ránk a novellák is. Látszólag mindegyik egyszerű, hétköznapi
történet, egy autóban utazó házaspárról, az iskola előtt gyerekükre
várakozó szülőkről, a télapóra váró gyerekről, vagy épp egy kerti partin
falatozó barátokról, de ahogy olvassuk őket, mintha észrevétlenül
bekúszna az elbeszélésbe valami szokatlan, valami zavaró kis momentum,
ami aztán egyre terebélyesedik, hogy a végére a tökéletes értetlenség
állapotába kerüljünk, és csak nézzünk magunk elé, hogy mi is volt ez…
A
legjobb rémisztgetős lélektani thrillerek hagyományait követi
Schweblin, amikor a sejtetés eszközét használja, ezzel máris meglepve a
mai mindent nyíltan kimondó és az arcunkba toló horrorokhoz szokott
olvasót. Ahelyett, hogy megmutatná a borzalmat, maximálisan a
képzeletünkre bízza azt. Így ki-ki maga alkothatja meg magának a
legrémisztőbbet. Érdekes pszichológiai kísérletet lehetne végezni azzal,
ha megnéznénk, vajon ki mit képzel a novellák mögé. Nem véletlen, hogy a
legtöbbször David Lynch-hez hasonlítják: sokértelmű, sokat sejtető, de
semmit meg nem magyarázó írásai bőven hagynak maguk után gondolkodni- és
emésztenivalót.
Nagyon
rövid, nagyon összefogott, mondhatni szófukar novellák ezek, némelyik
alig néhány oldal, Schweblin egy szóval sem ír többet a feltétlenül
szükségesnél, így aztán lazán eléri azt, hogy még többet és még többet
akarjunk, legszívesebben kibontatnánk vele minden történetet, részben
mert jó olvasni, remek a stílusa, részben, mert tán ha hosszabban
olvashatnánk, ez a sűrített borzongás is enyhülne kissé. De nem, az
írónő nem teszi meg nekünk ezt a szívességet, nem lazítja fel tömény kis
szövegeit semmivel, így, ebben a sűrűségben kell őket megemésztenünk.
Direkt
nem állok neki elemezgetni egyik novellát sem, mert ha picit is
belemegyek az alapszituáció mögött található „szokatlanba”, tönkreteszem
a kötet lényegét adó váratlan élményét. Ezeket bizony el kell olvasni,
szépen, lassan, egyenként, hagyva magunknak időt a végiggondolásukra.
Megjegyzem, nem is nagyon lehet másként. Ugyan a szűk kétszáz oldal –
ami, valljuk be, beleférne százba is, kellettek a széles margók és a
nagy sorköz ahhoz, hogy „fogható” keménykötésű könyv lehessen belőle –
egy délután alatt elfogyasztható lenne, némelyik novella olyan sűrű és
sötét, hogy szünetet kell tartani utána, és lazítani valami könnyebbel.
Az
argentin kiadás valamivel több novellát tartalmazott, mint ami nálunk
megjelent, nem tudom, minek köszönhető ez a kiadói döntés, de én
szívesen olvasnám az írónő többi munkáját is. Remélem, lesz folytatása.
Kezdésnek ez bőven több mint ígéretes.
Kiadó: Nyitott Könyvműhely
Fordította: Kertes Gábor
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése