Az
orosz kortárs irodalom – egyik – fenegyereke Vlagyimir Szorokin és
talán nem tévedek akkorát, ha kijelentem, az egyik élő klasszikusa. A
könyvei rendre viharokat kavarnak, kíméletlen látásmódja, stílusa,
semmilyen tekintélyt nem tisztelő felvetései politikai hovatartozástól
függetlenül provokálják az összes irányzat „farizeusait”, s ha tetszeleg
is ebben a pózban, ha nemzetközi ismertségének alapja is kicsit ez a
botrányhős-szerep, irodalmi jelentősége már most kétségtelen. Kicsit
„népi hős”, mint Viszockij volt, kicsit „értelmiségi hős”, mint
Paszternak – gondolom ő legszívesebben mégis leginkább Gogolt nevezné
meg szellematyjaként; odabeszél az írói attitűd amit képvisel, a nagy
odamondogatók oly gazdag orosz irodalmi hagyományába.
„A
masinák célba veszik a tűzvészt és az akasztott embert. Minden házban,
minden hírbuborékban láthatják a pravoszláv népek, és meggyőződhetnek
róla, milyen erős az Uralkodó és az állam. Így majd megértik, mi is a
Szó és a Tett. Így mondta a mi Uralkodónk: a Törvény és a rend – ez lesz
a Szürke Hamuból újjászületett Szent Oroszország alapköve.”
Furcsa,
hogy épp a „hagyomány” szót használtam. Szorokinnak mintha épp ezekkel a
„zárványos, kiműthetetlen testekkel” lenne a legnagyobb baja. A jövő,
amit vízionál, az elképzelt 2028. év Oroszországa a „nemzeti eszme”
győzelme után a szeparációt és a Cár Atyuskát választja,
nyersanyagkincseivel tartva sakkban a nyugatot; életrendjében mintegy a
cári monarchia legsötétebb korszakát, a Rettegett Iván fémjelezte
terrort élesztve újra. Mégis, mintha a látszólagos „regényidő” szinte a
közvetlen holnapunk lehetséges ránk vetülő árnyéka lenne, csak szinte
Verne-módra továbblapozva kicsit az időben, rápillantva néhány jelenbeli
tendenciára, azokat továbbgondolva. Hiszen fenyegetőzik az olajcsap
elzárásával a ma hatalma is, az általa fenntartott rendszer egyszerre
paternalista és végtelenül korrupt, és e rendszer „talapzata” továbbra
is a birodalmi gondolat. Mintha csak néhány kényszeredett lépésnyire
lenne Putyin Oroszországa Szorokin víziójának jövőidejétől.
A
valódi „regényidő” viszont igazából meghatározatlan – látszólag egy a
lehetséges jövők közül, valójában a „jövő” teljes hiánya. Gondoljuk
végig: az nem „jöhet el”, ami folyamatosan „jelen van”, és e
folyamatosság folytán igazából nem is jöhet helyette más. Szorokin nem
állít kevesebbet: akárhogy neveződik és rétegződik épp az orosz
társadalom, alapjaiban nem tud másmilyen lenni, csak a megjelenési forma
változik cárizmustól sztalinizmuson át „putyinizmusig” – és akár
tovább. Miért gondolom ezt? Egyfelől a cyber-jövő összes kelléke lifeg a
történeten, nem képez koherens jövővíziót, persze nem is ez a dolga. A
másik pólus, a „nemzeti eszme” által feltámasztott múlt, az újrarajzolt
Szent Oroszország törvényszerűségei is hiába az újraálmodott cári világ
törvényei; azaz hiába húz megint a derestől és a kancsukától ívet a
Bizánctól örökölt kenetteljesen erőszakos udvari intrikákig egy átlagos
moszkvai hétköznap. Ettől még nem lesz kvázi-középkor az újrasarjadt,
feltámadt múlt; Szorokin épp arra figyelmeztet, hogy mindez
maradéktalanul jelen van, épp attól „nyílt lehetőség”, hogy a hozzá
vezető attitűd rendszertől függetlenül benne lakik az emberek
szemléletében. Az orosz társadalom látszólagos archaizmusai inkább
archetípusok.
A
jövő-elemek sajátos „esetlenségei” innen érthetők meg igazán. Az összes
futurisztikus elem ősi diabolikus ösztönök alázatos szolgálója - a
technika fétissé lesz a sztyeppén. Amíg a nyugat a futurisztikus
tárgykultúrákban virtualitástól a hipertérig folyamatosan eszmék
(például a szabadság eszméjének) terjesztőjét-hordozóját látja, a kelet
szívesebben rendeli alá ezeket valamely rend-mítoszának. Az angolszász
fantasztikumban kevés kivételtől eltekintve a tárgyi-technikai „jövő” az
„én” kiterjesztésének eszköze, avagy ha átlelkesül, hát „személyiség”
lesz, a gép is „énné válik”. A kelet szívesebben játszik azzal, hogy a
technika „felsőbb hatalomtól” (istentől, államtól, idegenektől stb)
való, igazából megismerhetetlen, diabolikus rendszer, az „egészéhez” az
ember viszonya alapjában szolgai: az ember a technika szolgája, viszont
a technika alap-részei pusztán „a szolgák szolgálóiként”, minden nekik
tulajdonított démoni erő, fétisjelleg ellenére egyszerű célszerszámok.
Így lesz Szorokinnál minden „jövő-elem” pusztán újfajta korbács,
ultramodern furkósbot az Opricsnyina kezében.
„Ellenség
pedig van garmadával, ami igaz, az igaz. Épphogy feltámadt Oroszország a
Szürke Hamuból, épphogy öntudatra ébredt, épphogy tizenhat évvel
ezelőtt Uralkodó Atyánk, Nyikolaj Platonovics lerakta a Nyugati Fal
alapkövét, épphogy kezdtük elutasítani mindazt, ami kívülről jövő,
idegen, s azt, ami ördögi, idebent – erre minden résből, mint a
kártékony szkolopendrák, előmászott az ellenség.”
Gonosz
gondolat, de mintha Oroszország „változatlan lelke”, a jól körülírható,
de elpusztíthatatlan monolit lenne a regény igazi hőse, nem Komjaga, az
opricsnyik. A múlt igazán plasztikusan megrajzolt „árnyai”, mintegy a
„nincs új a nap alatt” jegyében az Opriscsina köntösében jelennek meg.
Maljuta Szkuratov egykori serege valóban remek kiindulópont a terror
időtlen rajzához, gonosz játékokat engedve meg Szorokinnak. Aki
vendégszövegként avagy akár parafrálva az eredetit több helyen emel be a
történetébe egyéb terror-időszakok szövegeiből: Sztálint dicsőítő
költeményből így lesz például a regény szőttesében hűségeskü az
Uralkodóhoz; végülis mindegy a „célpont”, kollektív őrületek idején
kortól függetlenül a retorika úgyis ugyanolyan.
Első
olvasásra a hagyományaira büszke, de valójában provinciálisan korlátolt
- pravoszláv - orosz „legszélső véglete” gúnyoltatik itt, valójában
viszont nemcsak a „nemzeti eszme” oldala kapja meg a regényben a magáét.
A liberalitás – a regénybeli emigráns ellenzék -, az impotens fecsegés,
a céltalan fröcsögés, a „jusztis-káromlás” görbe tükrébe kell
belenézzen: a tiltakozás, a „hangot hallatás” gesztusa is lejáratódik. A
totalitás mindenkit saját karikatúrájává mocskol – gondolhatnánk, pedig
itt inkább a posztmodern alapból céltalan és választalan jellegét
állítja szembe a szerző a szereplője, Komjaga elfogultságain át is a
fanatizmus céltudatosságával: íme, ennyire erőtlen a ti „eszmei
szabadságotok”.
Erős
írói szándék szült tehát itt erős szöveget – mondhatni a gyilkosok
jelszavával: megvalósult a Szó és a Tett. Mert a regény igazi ereje a
teljes, ijesztő mélységekig történő azonosulás az író részéről: a
Komjaga bőrébe bújt mesélő minden torzult gondolata zavaró
tökéletességgel van a helyén. Egy az élete ellentmondásait erőszakba
csomagoló „hívő forradalmár” egy napját követhetjük nyomon. Mert
„valóságos személy” illúziójává áll össze, lelép a lapokról – valahol a
kívül ma is tapasztalhatóra, de még fájóbban a saját rejtett
fanatizmusainkra rezonálva hitelessé válik, még ha nem is túl kényelmes
szembesülnünk ezzel a fajta hitelességgel. Az elmesélt egyetlen nap a
totalitás logikájának teljes lenyomatát magán hordozza. Talán
megtaníthat rá, ezt a logikát felesleges megérteni, mivel
párbeszédképtelen. Talán megtaníthat rá, valóban van olyan „szellemi
teljesítmény”, amit csak és kizárólag elutasítani érdemes.
Kiadó: Gondolat
Fordította: Szőke Katalin
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése