2012. augusztus 15., szerda

Pilinszky János: Apokrif - értelmezési kísérlet egységnyi vers dózisától részegen

(Előbeszéd: Ez egy négy éves írás. Ilwerannak jutott eszébe, miközben pakolta át a régi címünkről a bejegyzéseket, hogy ezt ne dugjuk el az időrendbe. A blog előző címén ez volt messze a legolvasottabb szöveg - amit nem gondoltunk volna, sem én, mikor írtam, sem Ilweran, mikor anno felpakolta. Úgyhogy szóljon a szelíd szavú makacsság, az összetört próféta, a sikerbe szédülés előtti utolsó hangján, a kedvenc versem erejéig. Versértelmezési kísérlet jön, mélyen szubjektív és vállaltan amatőr. Kinek nem kedvenc műfaja, lapozzon.)

Apokrif

1

Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
A világvégi esett földeké,
S megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a felkelő napot,
Mint tébolyult pupilla néma és
Mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

(Kihagyott, elveszett könyv, apokrif, valahova a Jelenések Könyve tájára képzelem. Ha elhagyatnak mindenek, az ítélet megtörtént. Külön kerül az egeké. Tehát nincs az ítélet után menekvés, a felkelő nap a tébolyult vadállat, a sátán szeme. A költő leszámol saját állandó metaforáival. „A világvégi, üres kutyaólban is aranykori, ugyanaz a nyár” mondta Pilinszky a beteljesült szerelem, az Aranykori töredék című versében, de immár külön kerül a kutyaólak csöndje, nincs egyesülés, az aranykor véget ért. A madarak – szabad választásunk gyönyörű szimbólumai - ketrecben égnek – A szerelem sivataga -, bevérzik a mennyet a röptükkel – Baleset -. A csillagok is eltűnnek a költő verseiből, ha ítélet van, ha az ég üres, nincs miért felnézni többé.

Folyvást utalnom kell a többi versre, mert a költő „a” verset írta egész életében, kevés szavú költészet ez, nemcsak a használt szókészlet tekintetében. A versek szövete egyben adja ki a vágyott mondhatót. Orbán Ottó mondta: ha a költészet egy hatalmas léggömb egy égig feszülő kötélen, akkor Weöres a kötél nélkül szálló gömb, míg Pilinszky az égig feszített madzag. Ez a mélyen vallásos, ugyanakkor önmagával szemben kérlelhetetlenül szigorúan, prófétaian intellektuális ember „megfeszítése”, a kísérlet Isten megértésére.)
De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
     És értitek a múlandóság ráncát,
     ismeritek törődött kézfejem?
     És tudjátok nevét az árvaságnak?
     És tudjátok, miféle fájdalom
     tapossa itt az örökös sötétet
     hasadt patákon, hártyás lábakon?
     Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
     a rézsut forduló fegyencfejet,
     ismeritek a dermedt vályukat,
     a mélyvilági kínt ismeritek?

     Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
     a haragos ég infravörösében.

     Így indulok. Szemközt a pusztulással
     egy ember lépked hangtalan.
     Nincs semmije, árnyéka van.
     Meg botja van. Meg rabruhája van.

(Amit a Francia fogoly-ban, meg még annyi versben: szól a költő tapasztalata a háborúról, arról a botrányról, amit egymással tettünk-teszünk, amit megtapasztalt maga Pilinszky is. A létezésünk jelenének kedvesen koszos, alig átlátszó üvegén át – ahol mindig máshol és mással történnek ezek a borzalmak, mi csak a hírláda kék derengésében kapunk belőle ízelítőt – torz kívülállásunk biztonságában ülve ez a vállalás idegen lehet. Mi nem akarunk felelősséget vállalni embertársaink tetteiért, jobbára a magunk tetteiért sem, nemhogy. Pilinszky számára az ítélet valósága a kötelezvény, hogy a mellettünk-bennünk „élő” botrány felelőssége alól kibújni nem lehet. Persze tenni ellene sem több mint tűzvészből vak macskát menteni, legfeljebb vállalni lehet a bűnt. Ez a vállalás az árnyék, ez a rabruha.)

2

Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserű léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat és ágacskáikat.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!

(Mert aki szólt éjidőn, aki látja a lázas fácskákat és ágacskáikat, az az aranykor, a paradicsom fája, s ezek a vesszőnyi fák, palánták mi vagyunk, a borzalmak kora utáni gyermekek. Akik nem tanultak – miért is tanultak volna. Nem vesszük észre a saját kisszerű gyűlöleteink lángjában a nagy gyűlöletet, hamar fel-és ellobbanó vágyaink hánynak-vetnek bennünket az időben előre, terveink légvárak, akaratunk foszló szó. Mert ítélet alatt vagyunk, elítéltettünk, ez itt megannyi magán-pokol, kinek mi jár. És a vonuló költő-alteregó se más, ő sem vonódik ki az ítélet hatálya alól, pusztán azáltal, hogy látja azt.)

Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –

Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfúló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.

(Mert mi az értelme a hazatérésnek? A tékozló fiú belátja, nem boldogul maga, hazatér, ahol gyermek, ahol az ősi rend visszafogadja, a maga korlátai közt is létező biztonságával. Vissza a gyermekkorba. A tiszta hitek és biztos ítéletek világába, a bizalom világába, a felhőtlen és fertőzetlen boldogságba. Vissza a gyermeki hithez.

Mert akit itt a költő szólongat az nem a szerelme, nem az anyja, nem a másik ember, az a gyermekkor Istene. Akit hitben neveltek, tudja, miről beszélek. Akit nem, az próbálja elképzelni azt a biztonságérzetet és naiv bizalmat, amit az ember gyereke ilyenkor a maga gyermeki módján táplál. Ezt az Istent veszik el tőlünk először, olykor a legjobb szándékkal, és általában azok, akikben megbízunk, akiket szeretünk. Mert érzik a veszélyét, miféle védtelenséget generál mindez. Milyen csodálatosan széles sérthető felületet tár a világnak, amely aztán a maga bárdolatlan módján ezt fel is harapja.

A tékozló fiú toposza a lázadásé. Fellázadunk a szüleink hamis értékrendje, hamis biztonsága, szabályai, de legfőképp a sajnálatosan sajátos önáltatás ellen, amit a kamasz szeme kíméletlen élességgel vesz észre. A hazatérés gesztusa ilyen szempontból szent, hiszen amíg a szülő az elszakadást, addig a hazatérő ezt az önáltatást és hazugsághalmazt bocsátja meg – leggyakrabban a maga önhazugságaival való szembesülés után -, így mindkét fél engesztel és engesztelődik. Ez a visszafogadó rend értelme – hiszen az elszakadás gesztusa a szülők szemét is rányitotta az okra, máskülönben nem fogadnának vissza szívből, igazán. Csakhogy az ítélet fényében mindez kevés. Mert:)

Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan, égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.

Iszonyú terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

(A megbocsátás kevés, mert a megbocsátás még nem szeretet. Pál mondja: „ha az angyalok nyelvén szólok is, de szeretet nincsen énbennem, olyan vagyok, mint a zengő érc, a pengő cimbalom” – gyönyörű hang a pengő ércé – a harangé, vagy a zene, de elzeng, hallani még, ahogy rezgeti a levegőt a hang, aztán elhallgat, vége. Ez Pál mondatának értelme: szeretet nélkül nem születik időtlen. Ami az időbe zárt, a pillanat legyen bármilyen tiszta és szentelt, meghal, mint minden, amit az idő sodor magával. Ami az időben van, annak élete van, és szükségképpen halála. Hangokat ad egy torony teste, szól az esteli harangszó, de e szépség az ítélet fényében pusztán iszonyú teher. Az emberi beszéd, az Istent megszólítani képes gyermeki ima elveszett az idővel, nem tér vissza. A szentség pillanata elmúlik. Látjuk a madarakat, nincs hova hazatérniük. A szó hazátlan – nem talál utat az ítélet után.

Másfelől. Pilinszky is hazatért, a vérzivatarból. Megtapasztalhatta, hogy arról ami történt, igazából beszélni nem lehet. Ebbe soha nem tudott belenyugodni persze – erről is szól „a” vers, amit egy életen át írt. Nemcsak tanúságtétel, hanem hittel teli dac is vezette, amikor versbe próbálta önteni az elmondhatatlant. És itt, e versben e kudarcot is felméri, a tanúságtétel kudarcát, amely szintén szent gesztus, tudjuk, az első tanúságtétel maga a négy evangélium, hiszen – hitünk szerint – a tanítványok, Jézus tetteinek tanúi beszélnek benne. De az ítélet után nemcsak hazatérés, tanúságtétel sincs. Azaz, nincsen értelme. Nem tölti meg szeretet – az idő rabja marad, nem hallatszik fel a pokolból.)

3

Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és kerítésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.

(Mert a pokol formája a tűz. Atomhalál, mondatja a Hirosimát idéző árnyék a kerítésen, de ezzel azt mondanám, csak a hidegháborús kor gyermeke a költő – de először vízzel, ahogy Noé idején, aztán tűzzel ítél az úr; így prédikálták. De lám, a vers folyamán előrevetülő árnyék hogyan talált helyet, miért csak az árnyék van, és miért legelöl az első szakasz végén! A rabruha és a bot elég a tűzben. A könnyek is elpárolognak, az ítélet teljes, nincs ki megsirasson, csak a csorduló árok marad, a kőbe vésett vonal, önnön utolsó sírásunk nyoma.)

Hát nincs remény? Nem ezt mondja az ítélet. Tenni nemigen van mit annak fényében, amit olvastunk. Az Introitusz rejti a feloldást, az Apokrif után mindig el kéne olvasni. Akit elítéltek, csak a kegyelemben reménykedhet. Ez a kegyelem értelme:

Introitusz

Ki nyitja meg a betett könyvet?
Ki szegi meg a töretlen időt?
Lapozza fel hajnaltól hajnalig
emelve és ledöntve lapjait?

Az ismeretlen tűzvészébe nyúlni
ki merészel közülünk? S ki merészel
a csukott könyv leveles sűrűjében,
ki mer kutatni? S hogy mer puszta kézzel?

És ki nem fél közülünk? Ki ne félne,
midőn a szemét az Isten is lehúnyja,
és leborúlnak minden angyalok,
és elsötétül minden kreatúra?

A bárány az, ki nem fél közülünk,
egyedül ő, a bárány, kit megöltek.
Végigkocog az üvegtengeren
és trónra száll. És megnyitja a könyvet.



Tisztelet köszöntsön olvasóm, ha eljutottál idáig.
Prédikációm végére érve is maradtam

Zoli

Korábbi kommentek a tovább után...




18 megjegyzés :

  1. Megégett, kancsal múlton át
    mint árnyak közt a legfakóbb,
    de ott kapaszkodik a ház,
    a benne vénülő lakók
    – indulni… innen? vissza? kár.
    nincs más. csak ez van. őrület.
    szégyen. itt is. ami vár?
    imát? minek! az ég süket.

    Bebugyolálta mindenét
    a távolságot ejti csak
    mértékét vesztett hordalék
    a vállán – omló bélü pakk.
    A pillantásod kerüli
    a küszöbön, s ahogy belép
    nadrágszárába dörgöli
    nyiroktól fénylő tenyerét.

    Megtérni jött, megint. Ahonnan
    véget érni nem tudó
    lépésről-lépés fájdalom van
    megégett, kancsal múltidő –
    engedd be. öleld át. súnyt fejét
    emeld fel – legyen a könnye boldog.
    Ha szét is tépi szívedet
    Bocsáss meg neki. Az a dolgod.

    VálaszTörlés
  2. Csend, némaság, szótalanság... Ezek köszönnek vissza rendre Pilinszky versében.

    Mi mindent fejezhet ki a csend! Békét és pusztulást, elnémítottságot és harmóniát, ürességet és mindent felölelő teltséget. A költő (általában a költő, most nem csupán Pilinszkyre gondolok) a lét-érzékelés és lét-elviselés filozófusaként a szavak legtöményebb izzításával végső soron Istennel próbál beszélgetni, és a csendhez jut el, mint a tökéletesség egyedül lehető kifejezéséhez - és a párbeszéd kudarcának beismeréséhez. Mert amikor véget ér a monológ, utána csak csend következik.

    Az Apokrif ilyen végső stáció, a némaság előtti utolsó szavak - sőt, az elnémult, szavak-vesztett ember fájdalmas visszalátogatása a versbeszéd világába. A hányódó fa, a kő, a törmelék - mintha az élettelen látogatna vissza az élők világába, és próbálna beszélni lecsupaszítva, az ember-világ sallangjaitól megfosztott nyelven, az ember-telenség határmezsgyéjén az embertelenségről (Istentelenségről).

    A megrendülés drámája a vers, a hívő ember megrendülésének felmutatása - rendkívül erős (rá)mutatás, mert ilyen állapotból nem szoktak szavak érkezni embertől emberhez. A drámáról azonban Zoli sokkal többet leírt, mint amennyit hozzá tudok tenni. Remélem folytatni fogja az elemzést, ahogy ígérte is korábban.

    VálaszTörlés
  3. Illetlen leszek, és nem várom meg Zoli reakcióját, hanem tovább gombolyítom a saját gondolatmenetemet.

    A megrendülés, a bűntudat, és az áhított, de reménytelen bűntelenségbe-visszatérés (feloldozás, kegyelem) versének érzem az Apokrifot.

    A tébolyult és néma szem... Igen, ez a sátán szeme. A vadállat szép és szabad - és gyilkos. Vonzó és utálatos, elfogadhatatlan és valóságos. Törvényen kívüli és törvényen belüli egyszerre; belüli, hiszen végső soron az Isteni akaratot hajtja végre ő is.

    A vadállat kifejezés a vers elején és közepén is szerepel.

    Az elején: "És látni fogjuk a felkelő napot, / Mint tébolyult pupilla néma és / Mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

    A közepén: "Torkomban lüktet közeled. / Riadt vagyok, mint egy vadállat."

    Három megszólítással próbálkozik Pilinszky - az első részben az emberekhez szól, társaihoz, számonkérően, hogy ismerik-e, tudják-e bűneiket és azok következményét? - aztán az elérhetetlen kedvest keresi a második rész végén (riadt vadállat) - végül, érzésem szerint, az Úrhoz beszél, hozzá intézi panaszát.

    Három feloldozás lenne lehetséges: az emberi közösség bűnvallása, a kedves szeretete és Isten kegyelme.

    És most megint a vadállatról... A Sátán lehet tébolyultan nyugodt, hiszen ő a dolgát teszi. Bűne annyi, mint az ítélet-végrehajtóé. Pilinszky viszont riadt vadállatnak éli magát, mert az ő bűne: bűn. Milyen bűn ez? Láthatólag kimondhatatlan, és Pilinszky számára megbocsáthatatlan... Talán a vágy tolakodásának, tévelygésének vagy túlhevülésének bűne? Vagy a vágy-bevallás hiánya, és így a gyávaság bűne? Ez nem bogozható ki (bár más versekkel együtt-olvasva - amely együtt-olvasás Pilinszky esetében, ahogy Zoli is megjegyezte, teljesen jogos - azért sejthető).

    Nincs feloldozás, nincs kegyelem, és ezért a pusztulás rémsége - mely pusztulást mi magunk idéztük magunkra - hoz, fonák módon, egyfajta minden érzelmi megélést összezúzó-eltörlő szabadulást, amely elnémít (jobb nem beszélni annak, akinek nincs szava) és el- és visszaköltöztet az emberen túli kő-létbe.

    Az ítéletre várva (az ítélet hatálya alatt) már csak szobrokként, az sorsunkkal (arcunkra vésődött a ráncokkal) sírhatunk.

    VálaszTörlés
  4. Modosítanám a mondandómat, Zoli elemzéséhez is kapcsolódóan: a legpontosabb olvasat az, amit ő írt, vagyis hogy a vers közepén Pilinszky a gyermekkor Istenét szólítja meg. A biztonságot nyújtó, szinte test-közeli Istent, akinek a képe és emléke épp ezért összemosódhat a szülő vagy a szerető személyével.

    Pilinszky úgy is szól, úgy szólongat, mintha a szerelméhez beszélne, és ez nem véletlen - és itt kapcsolódom vissza a saját gondolatkörömbe, hogy a kegyelem-várás egyfajta közös nevezőt vonhat azok között, akik a kegyelmet nyújthatják. A férfi (a testiségben élő ember) számára a nő szerelme nyújthat kegyelmet, az ember (a létbe vetett lélek) számára Isten figyelme. Nem véletlen, hogy a kereszténységben, és különösen a katolicizmusban az Isten-szerelem, mint fogalom, ismert és elfogadott.

    VálaszTörlés
  5. Köszönöm, uram, a kiegészítések és továbbgondolások által lassan teljesül mindaz, amihez kevésnek éreztem magam. A kiindulópontom nem győzöm hangsúlyozni. A tébolyult vadállat szeme - a János Jelenéseinek Könyve vadállata. Innen indulok. Abból a keserves és végleges állapotból, amikor az ítélet valóban megtörtént. Rokon ez a Hamvasi "történetkor-vége" állapottal, amit ismersz. Pilinszky csak így tudta az elfogadhatatlant tudomásul venni - egymással elkövetett borzalmainkat. A magára hagyottság érzetét. Innen indul. Minden más ebből következik.

    VálaszTörlés
  6. Érdekes a párhuzam Hamvassal, több szempontból is.

    Azt a szempontot emelném ki, hogy mind a ketten a legmagasabb igény-bejelentessél (az emberi lét lehető legmagasabb és legproblematikusabb rangjára, vagy ha úgy tetszik forr-pontjára téve-vágyva magukat) a leginkább lecsupaszított emberi alapkérdéseket vették elő.

    Hamvasnál az igénybejelentés így szól: "Csak akkor lehettem volna boldog, ha egy lettem volna a tizenkettő közül és őt hallottam volna.”

    Ez az apostoli-prófétai attitűd átjárja Pilinszkyt is, az Apokrifot is - és az egyetemes ember, az ítélet alatt álló ember keserve mellett süt a próféta, az elhivatott, a hívő fájdalma... Annak a fájdalma, aki az egész emberiség, az emberi történet nevében képes gondolkodni és szólni - aki emlékszik a paradicsomra, és a mindenkor volt összes időkre, aki látja, hogy honnan hová, és miért jutottunk. Aki tud és lát, annak nagyobb a terhe és fájdalma.

    VálaszTörlés
  7. Ismét elolvastam a verset - sokadszorra -, és szinte megütött, hogy az árnyék-motívum milyen következetesen végigvonul rajta.

    A jelentéstartalom gazdag. Az árnyék jelenlétre utal, határozott itt-vagyokra, a tűző éles fényben, napfényben, tehát a koncentrált létben (forrponton) való jelenlétre. Ebben van egy vállalás is, "itt vagyok, Uram, ahova tettél".

    A fő jelentéstartalom mégsem ez, a motívum ismétlődése, környezete más tartalmakat erősít. Az árnyék - az csak árnyék: a testemhez, vagyis inkább a teljes Énemhez képest. Lenyomat, sziluett (emlék). Ha jelenlét, akkor is kiüresedett jelenlét.

    A kifosztott, megfosztott (méltóságát, földi létezésének értelmét vesztett) ember vonszolja itt az árnyékát. A fény, ami körberajzolja, ami árnyékot rajzol (teremt): egyszerre a sátán izzó szeme és az Úr figyelő tekintete. Ez az, ami a lét koncentráltságát, az irtóztató kettős izzást adja, ami megkettőzi a kihívást, ami súlyt (alig elhordható felelősséget) ad minden emberi földi moccanásnak.

    De van még rajtunk felelősség?

    Itt is vagyunk, utána is vagyunk. Az ellentmondás ott feszül az árnyék"-ban; az árnyék az, ami általában mögöttünk van. Túl vagyunk mindenen (az ítélet után vagyunk, ahogy Zoli is írta), és mégis, még mindig, Itt! Az idő és a létezés apokaliptikus, és fel kell adni mindent - mondja Pilinszky. Az egyetlen vállalás a "vagyok", de ez "lélekzet nélküli" vállalás. A lélekzet: a lélek. A lélek a remények és vágyak lakhelye, a vágyainkat és érzelmeinket kell tehát feladnunk (azt, ami nem morzsolódott-szakadt-égett le rólunk eddig), mindazt, ami még maradt, és ami Emberré tesz.

    VálaszTörlés
  8. Igen - és mégse.

    Állandó kettősség sorjázik végig a versen.

    Szólok - nincsenek már szavaim.
    Mozdulok - nem mozdulok.
    Megérkezem - nincs hova megérkeznem.
    Itt vagy a közelben - nem talállak.
    Van - nincs (már elmúlt).
    Sírok - nem sírok.
    Ember vagyok - árnyék vagyok (kő vagyok).

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Válaszul bővebben kifejtem, miért annyira lényeges nekem a már említett kiindulás. A cím és a felütés sugallta állapot. Mert mind az "árnyék jelleg" jelentőségét, mind a az "igen-és mégse" kettős jelenlétét megvilágítja szerintem.

      Az apokrif kihagyott könyv, régen megírt "megtalált" szöveg, amely a "jövőre" vonatkozik. Írtam, a vers "zajló idejében" ítélet alatt vagyunk, ez a kiindulás. Viszont a cím és felütés sugallta mintha-állapot, a deklarált szentírásba illesztettség a vers "mintha-megírási idejét" a messzi múltba teszi. S mint a Jelenések esetében is mindez: a versbe emelt képek, a folyamat, a "szólok-nincsenek már szavaim", a hiába történő megérkezések (hisz valóban nincs meg az "ott"), az "itt vagy-nem talállak" - mindez látomás. A valóság, az "egyszer eljön" hitelével súlyosbított látomás. Prófétai hozzáállás és hang tépi fel itt magát csontig, kőig, üres árokig. A "látom magunkat a jövőben, a teljes kétségbeesésben - ítélet után" rajza, az ítélet-előttből.

      Innen az árnyék - a látomásban fájón, de teljes valóságában benne mégse lévő, hiszen a felébredés tudatát (a valóságba egészülés tudatát) hordozó állapotból. Innen az árnyék - vitatkozom veled - a látomási forrpont-utánból. Amely csak azért olyan, mint a forrpont, mert a lélek ugyanúgy forr, a választás pillanatának elmúlta után is, ezen elmulasztás kínzó tudatában, amíg önnönmaga üledékévé nem fogyasztja e forralás. Önmagunk poklában forrni - maga az ítélet.

      És ami a legfontosabb. A megfogalmazás annak sugallatát hordozza, hogy a "költői megtalálás" által a látomás "ideje" ez itt, a jelen. Az örökkön írt "egyetlen költemény" versfüzérébe illeszkedő képek által, a saját szövegekbe való folyamatos visszautalás által hitelesíti a költő a "jelenérzetet". A jelen érzetét, ahol minden gesztus, kiejtett szó, szépség és ideál, de minden gyilkosság, ganéban hempergés és perverzió is teljesen hiábavaló. Nem változtat az ítéleten: hogy elhagyattunk.

      Törlés
  9. Szeretnék kapcsolódni Zoli válaszához, de előbb egy közbevetés (ami szintén egyik korábbi gondolatának folytatása):

    A vers fájdalmas-lemondó képeinek sorát egyetlen helyen töri meg a felszabadulás, sőt játékosság hangja.

    "Visszafogad az ősi rend.
    Kikönyöklök a szeles csillagokra –"

    Ahogy már Zoli nagyon pontosan rámutatott, a gyermekkor Istenét szólítja meg és keresi itt Pilinszky, gyermeki szabadsággal és képzelet-szárnyalással. A gyermekkor: az aranykor. Az egyéni életsorsban az egykori egyetemes aranykor felidézése, egyfajta egyéni "emlékeztető". Nem véletlen, hogy az előtte lévő szakaszban utal rá:

    "Valamikor a paradicsom állt itt."

    Ismét arra a rejtettebb szövetére hívnám fel a versnek az olvasók figyelmét, amely Pilinszkynél bűn és bűntelenség kérdésében húzódik. A gyermekkor azért párhuzama a költőnél az aranykornak, mert ártatlan (tudatos bűnöktől és fertőzött vágyaktól mentes).

    Az egyetemes bűn alól Pilinszky nem vonja ki magát, felismeri (illetve ennek az ismeretnek a birtokában mondja ki minden szavát), hogy az, ami saját lelkében él, hozzájárult az egyetemes ítélethez.

    Az ítélet tehát teljesen jogos emberre és emberiségre mérve egyaránt - mégis, az az érzésem, hogy Pilinszky egyfajta "kegyelmi kérvényt" is beleírt, belerejtett az Apokrifbe, tehát a teljes lemondás és az ítélet elfogadása keveredik, együtt lélegzik a költenényben a kegyelem reményével. Méghozzá szervesen, amit (és ezen a vonalon kapcsolódnék majd Zolihoz), az tesz lehetővé, hogy profetikus szövegről, látomásról van szó.

    VálaszTörlés
  10. Jó meghatározásnak érzem a "profetikus látomás" kifejezést az Apokrifre, és a vers e szerinti értelmezését.

    A látomás felveti az idő paradoxonjának, és ennek révén a szabad akarat paradoxonjának végső kérdését - hiszen a látomás nem képzelgés, hanem "az eljövendő előre meglátása", egyfajta lelki időutazás, beszámoló a jövőről, amelynek legfőbb üzenete a tényleges közlésen kívül az, hogy "így lesz, nem másképp, ez elkerülhetetlen".

    Honnan szól hozzánk Pilinszky? Milyen időből? Ez érdekes kérdés, hiszen valóban, biblikus múltba helyezkedik már a címadással és a felütéssel, később, a bűnök felidézésénél úgy érezzük, a XX. század közepének Isten-vesztéses idejéből halljuk a hangját, a versbeszéd ellenben az örök, zajló jelent idézi, vagyis azt a jelent, amikor bárki emberfia találkozik (találkozni fog) és elolvassa Pilinszky versét (és úgy érzi, hogy valaki a jelenből szól hozzá, a legélesebb itt-most-érvényes emberi sorskérdésekről - ezt érezhetjük akár Senecát vagy Marcus Auréliust is olvasva), viszont a prófécia, a látomás-beszámoló a jövőre utal (az elkerülhetetlen, ezért ilyen értelemben már most is érvényes, jelenidejű jövőre).

    A felsorolt, lehetséges "idők" egyszerre csak úgy lehetnek érvényesek, ha az idő linearitását összetörjük, de az emberi szabad akaratra vonatkozó köznapi képzetünket is eldobjuk, és az ember-képünket, vagyis önképünket is átgondoljuk.

    Pilinszky a versében látszólag hasonlatok sorával jellemzi az emberi léthelyzetet, állati, természeti és tárgyi hasonlatokkal, de valójában szerintem egy másfajta emberről beszél, nem valamiféle kívülálló (pláne felette álló, "Isteni terv szerint" protezsált) hanem sokkal mélyebben minden-egyéb-létezővel egybeszervült (vagyis inkább egybeteremtett) emberről. A bűnök egyik legsúlyosabbika éppen az, hogy ezt a szervesültséget az ember megtagadta, elárulta, miközben természetesen megszüntetni, kivonni magát alóla nem tudta, még a felette-állását is csak látszólag érvényesítette, viszont a puszta kísérlettel a kínok kínját idézte óhatatlanul magára.

    "Iszonyú terhe
    omlik alá a levegőn,
    hangokat ad egy torony teste."

    A tornyot mi emeltük, elbizakodottságunkban, és egy torony, ha nincs benne harang, ha a toronynak csak teste van, és omlik, az üresen kong. Kétségbeejtően üresen.

    VálaszTörlés
  11. Szerintem immár túlnyúlkálsz a versen :)

    Nekem nincs benne játékosság, feloldás, kegyelmi kérvény. Durván szólva nincs nyígás az ítélet ellen. Hiszen ezzel, az elfogadással hitelesít a költő, egy fejlehajtott "ezt érdemeljük" a zárás. Épp ezért emeltem ide az Introituszt, mert tisztán jelzi, mit lehet tenni: reménykedni benne, hogy érdemesnek találnak a kegyelemre. De ezt se elvárni, sem kérni nem érdemes.

    Az fontos felismerés, hogy az "örök jelenből" szól hozzánk a költő - de ennek is legfontosabb tartalma, hogy az "időből" idéz fel egy "időtlenbe zárt" eseményt. Nem kell összetörni a linearitást, csak fel kell ismerni: az ítélet "időtlenjében" semmilyen "időszerűnek" - legyen az például a szabad akarat - nincsen értelme. Ezért emeltem ide Pált, a Korinthusiakhoz szóló első levél 13. szakaszának ide vágó sorait.

    S nincs értelme szervesülésről beszélni, ha igy indít: "külön került..." - az ítélet természete, hogy nem ismer el egységet, hiszen ítélő és megítélt sem lenne e különkerülés gesztusa nélkül. A tökéletes szekularizációban mindegy, még mitől távolodtunk, mi alól vontuk ki magunk.

    S pont Pál tanulságai okán teljesen mindegy, van-e a toronyban harang, vagy nincs. Még egyszer leírom: szeretet nélkül nem születik időtlen. S az ítéletben a szeretet is "külön kerül"...

    VálaszTörlés
  12. Nincs "túlnyúlkálás", hanem a lényegi pontra érkeztünk meg, a vers, és Pilinszky egész életművének lényegéhez.

    A keresztényi istenhit tengelye az Isteni kegyelem, ezen fordul, áll vagy bukik minden, az örökké lehetséges kegyelmen, a bűneim mértékétől független kegyelmen, az utolsó ítélet után is lehető kegyelmen. A kegyelmen, ami nélkül nincs üdv.

    A kegyelmi kérvényt idézőjelbe tettem, mert azt gondolom (amit te is írtál), hogy nem kérésről (kérvényről) van szó, hanem kimondatlan reményről.

    A lehajtott fej és az elfogadás tökéletesen igaz, Pilinszky vállalja, hogy részes; a részesség, a vállalás teszi lehetővé a prófétai megszólalását, hiszen a próféta előbb magára veszi a közösség bűneit (zuhanását, istentelenségét), és ezek után tud közvetítőként, vagyis nem egyénként szólni.

    Hamvas Béla szerint (ha már két malomban őrölünk, idecitálom ismét), a második világháború után nem jöttek ki a koncentrációs táborokból próféták. Kellett volna, de nem jöttek. Pilinszky megpróbálja, de el-el akad a szava, a kimondhatatlansággal és a közvetítés lehetetlenségével küzd... Se Isten felé, se a (nem létező) közösség felé nem tud beszélni, és ez azért van, valószínűleg, mert a közvetítés ideje lejárt. De ez egy másik gondolatsor, amely elkanyarít, illetve részben már kitárgyaltuk.

    Az ítélet érvényessége, és az, hogy az ítélet az időtlenségbe visz - ezek szintén nagyon jó megállapítások, ahogy az is, hogy a lényegi költői-prófétai versbeli magatartás a lázadásmentes, csendes, fejlehajtásos elfogadása Pilinszky részéről az ítéletnek - de ha csak ez lenne, akkor nem így szólna a vers, talán nem is születne vers, vagy csupán néhány sor, annyi, hogy:

    "Nem értem én az emberi beszédet,
    és nem beszélem a te nyelvedet.
    Hazátlanabb az én szavam a szónál!
    Nincs is szavam."

    Szavak szintjén - és ezért is írtam jóval korábban, jóval feljebb, hogy hiátusosnak érzem a verset, és ez a hiátusosság ad félelmetes erőt neki! - nem fogalmazódik meg "kérvény", de a gesztusokban, rámutatásokban, tehát közvetve ott lüktet a szövegben a kegyelem reménye.

    Hasznos lenne centiről centire végigvenni, hogy melyek ezek a gesztusok, mert az én értelmezésem szerint ezek adják a vers erejét és a hitelét, mivel ellenpontozzák azt a brutálisan, letaglózóan erős elfogadást, amivel Pilinszky meg bír szólalni. (Mások - ha voltak -, akik ilyen elfogadásig eljutottak, nem írtak semmit.)

    (folyt. köv.)

    VálaszTörlés

  13. Csupán egyetlen részletet emelek ki, mert vitattad - bár szerintem teljesen félreértve a rá vonatkozó megjegyzésemet kiterjesztetted az egész versre: "Kikönyöklök a szeles csillagokra". Bizony ez egy játékos fordulat, és nagyon a helyén van, mert a paradicsomi állapotra utal, illetve a gyermekkorra, ott és akkor, amikor Pilinszky ezekről beszél. Gyermekkorban még minden lehetséges számunkra, és Isten ott alszik velünk a hálószobában... Nos, ettől még a versben nincs feloldás, megkönnyebbülés, ellenkezőleg - azzal, többek között, hogy Pilinszky KÉPES ilyen sort is leírni az Apokrifben, ad súlyt a szövegének, az ellenpont(ok) megteremtésével hitelesíti az ítélet drámáját, és a fejleszegő elfogadás borzongató jelentőségét.

    Kapcsolódik ehhez a vers elején írt "külön kerül..." rész, amit az általam említett szervesültség érvénytelenségeként idéztél. Mik kerülnek külön? Véleményem szerint szférák és felelősségek. Béla bácsit ugrasztom ide megint a szomszéd blogból, aki a Scientia Sacra-ban arról beszél, hogy az ősi (paradicsomi) ember szabadon közlekedett vertikálisan, ég és föld között (lásd: "kikönyöklök a szeles csillagokra"), mígnem ezt a képességét az idők folyamán elfelejtette, tönkretette, elpackázta, amivel viszont a közlekedés lehetősége még korántsem záródott le. Itt viszont Pilinszky utal rá, hogy a földi és égi szféra külön kerül, vége tehát a lehetőségnek:

    "Külön kerül az egeké, s örökre
    A világvégi esett földeké,
    S megint külön a kutyaólak csöndje."

    Külön, örökre: erre az örökre a föld esetében utal, ami kifejezi, hogy az egybetartozás, kapcsolat az éggel (Pilinszky érzése szerint, de általában a legtöbb "földre vetettségét" megélő ember szerint) a földi létezés számára a fontosabb, és nem fordítva. De miért kell külön említeni a kutyaólak csöndjét? És egyáltalán, miért a "csönd" kerül külön?

    A felelősség miatt.

    Mert vannak áldozatok, akik együtt voltak velünk, de ártatlanok (bűntelenek). És az ártatlanokat külön kell venni a bűnösöktől. A leginkább emberrel-levő, embert szolgáló és mégis mindenkor- ártatlanokat a kutya szimbolizálja. A csönd pedig a felelősségről szól, arról, hogy az Úr nem szétvág, hanem csak azt veszi szét, amit már az ember szétválasztott, szétbarmolt, ahol már nincs átjárás, mozgás, csak elhagyatottság és pusztítás utáni csönd.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Most csak egyvalamire reagálnék mert van itt azonnal szót érdemlő: a kutyaól és a csönd. Valóban a felelősség miatt, de nem az "emberrel levő, embert szolgáló" bűnös-áldozat állapota okán, hanem a szolgálat "kiszolgáló" értelmében, a "szolgáltam és parancsra tettem" keserű állapota miatt alakul ki a "kutyaólak csöndje". Hiszen egyfelől ítélet után, annak hatálya alá esve ezek leszünk/vagyunk mind: bűnösök. Áldozatok és ártatlanok nincsenek az ítélet alatt: hiszen külön kerültek. Másfelől emlékezz azok hallgatására, akik egyszerű okokból, akár kötelességérzettől vezérelve szolgáltak borzalmakat. Épphogy nem választottak, nem választották szét az embertelenséget a kötelességtől. A kutyák Pilinszkynél nem a nekünk kiszolgáltatott, "nem tehet róla" emberbarátja jelleget, hanem a dilemmák nélkül parancsteljesítő, (akár jóindulatú, de) gondolattalan "embergépeket" jelenítik.

      Törlés
  14. Jó az értelmezésed, és el is fogadom, mint tartalmi réteget. A csönd-nél azonban nagyon fontos, hogy nem csupán a kutyaólak csöndjéről van szó, hanem az egek csöndjéről és a "világvégi esett földek" csöndjéről. Ezeket mind szétválasztja egymástól Pilinszky, három különböző csöndet. A csöndek tartalmilag is mást-mást jelentenek.

    A szférák (és csöndek) szétválasztása az ítélet bevezetése, folyamata. Az ég válik el először a földtől - az egeken nem ítélkezik az Úr, miért is tenné? Milyen ítélkezni való lenne ott? Az egek csöndje a teljesség és béke csöndje (ahogy fentebb fejtegettem, a csönd számos jelentéstartalmat hordozhat). De aztán elválasztja a "világvégi eset földek" csöndjét és "megint külön a kutyaólak csöndjét".

    A világvégi esett földek - Pilinszky megfogalmazása számomra egyértelművé teszi, hogy a bűnökkel terhelt földről van szó, a földről, amely egykor paradicsomi volt, de az emberi bűnök világvégivé és "esett"-té tettek. (Az esettség jelentheti az égről leszakítottságot is, az eltávolodást, amit az emberek már általam említett vertikális "mozgáshiánya" idézett elő.) A csönd itt a pusztítás utáni csönd. Nomost: ez olyan erős meghatározás, a bűnök ilyetén elkülönítése olyan erős, hogy emellett az általad említett "szolgáltam és parancsra tettem" cinkos bűnök harmadik halmazzá különítése indokolatlannak tűnik. Mert erőtlen. Nem tyúkperről van szó, hanem a végítéletről :)

    A kutyákról: valószínűleg Pilinszkynek is, mint minden háborút átélt (túlélt) magyarnak, megrendítő élménye lehetett a kutyák kivégzése. Gyakorlatilag vidéken alig maradt nagytestű kutya, mivel az oroszok a porták kirablását azzal kezdték, hogy kivégezték, agyonlőtték a házőrző kutyát (a komondor, mint kutyafaj, ennek következtében majdnem kipusztult). Nem tudom, hogy Pilinszky más írásaiban a kutyák hogyan jelennek meg, de gyanakszom, hogy itt az Apokrifben a kutyaólak csöndje erre utalhat: az ártatlan áldozat után hátramaradt csönd. És ebben az esetben, ilyen értelmezés mentén indokoltabbnak érzem a világvégi földek és kutyaólak csöndjének szétválasztását.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Értem az ide emelés indokát, azt is, hogyan épül fel a gondolatmeneted és miért - de nem értek egyet vele. Zoli, ezt azért kell az olvasóra bízni, mert lassan eljutunk az ominózus pontig, amikor is Pilinszky leüzen amúgy Arany János-i módon: gondolta a fene. :)

      Azzal alaposan vitatkoznék, hogy a hamis ügyek szolgálatának bűne "tyúkper" lenne. Már csak azért is, mert a diabolikus szörnyetegek a kivétel, és épp az általad letyúkperezett a széles körben jellemző, az általános. A korrumpálódásunk a vágyak és aggodalmak által, a részvételünk mentegetőzéssel terhelt ténye annyi mindenben - gondolj arra, mi mindent sorolhatna fel az új évezred "fogyasztója" részvételül: a részvétlenségtől a kólaivásig, a rabszolgamunkával készült tucatszar megvételétől egy fenntarthatatlan rendszer fenntartásának beteg kísérletéig, a mindenki nyerhet illúziójától a "szomszéd vesztes-leszakadó" tekintetének kerüléséig. Ezek a nem-tyúkperek, épp ezek nem. Hogy mennyire nem: azt jelzi például (Pilinszky legalapvetőbb élményeire visszautalva) a németek egyre bátrabban feldolgozott kollektív bűntudata. A lengyelek "kollektív emlékezetében" keletkezett iszonyú luk. És még sorolhatnám.

      Pilinszky esszéiben feltűnnek a kutyák, de bíz nem a siratott házőrző tűnik fel, hanem a rabkerítés mellé besorozott társai.

      Az én értelmezésemben (ha már játszunk a szimbolikával): külön kerül
      az egeké - itt nincs vita köztünk
      a világvégi esett földeké - a bűn, aki tudja magát
      a kutyaólak csöndje - a bűn, amelyik elhazudná magát
      a menekvő madárhad - a "cinkosakinéma"

      csak játszom itt. Mert ilyesmit érzek. De ezek itt már túl mélyre mennek. A megértésnek ez a szintje már személyes és mélyen egyedi. Szerintem.

      Törlés
  15. Pilinszky szerintem megbocsátja nekünk a kalandozásunkat, mert ismeri a versek genezisét, azt, hogy költeményt költeni félig-meddig médiumi tevékenység, amikor olyasmi is belopakodhat a műbe, ami nem tudatos, nem szándékos.

    Szóval nem fog üzenni, vagy ha mégis, akkor csak szelíden :)

    Én inkább az olvasót féltem – idetéved valaki, és követhetetlen lesz számára a vitánk, hiszen olyasmikre is utalunk (valószínűleg), ami korábban és/vagy máshol hangzott el, itt viszont nem fejtjük ki kellő bőséggel, így viszont belterjessé válunk.

    A tyúkpert félreértetted, a végítéletre mondtam, hogy az végítélet lesz, és nem tyúkper. Éppen azt akartam mondani, hogy a bűnök mindegyike bűn, mindegyike hozzájárul a föld esettségéhez és világvégiségéhez, és ezeket bizony az Úr együtt fogja, egymással összefüggésben megítélni – és épp ezért számomra indokolatlannak tűnik az általad levezetett „a bűn, amelyik tudja magát” és a „bűn, amelyik elhazudná magát” különbségtétel, mert nem hinném, hogy Pilinszky élne a szétválasztással.

    De, ha mindenképp vitatkozni szeretnék a fentiekkel, akkor a félreértés mentén úgy érvelnék tovább, hogy másként esnek latba a jóvátehető és jóvátehetetlen bűnök, és Pilinszky a versét az általa megtapasztalt emberirtás hatása alatt írta, és épp ennek a jóvátehetetlenségnek (az emberélet elvétele, tehát annak az elvétele, amit nem lehet visszaadni) a tudata viszi el idáig, az Apokrif megírásáig.

    De nem vitatkozom se egy félreértéssel, se veled, se önmagammal, se Pilinszkyvel, aki épp most felborított egy képet a hátam mögött az asztalon, jelezve, hogy hagyjam már abba :))

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...