C.B. Strike - Zavaros vér (sorozat)

Sokat gondolkodtam azon, hogy írjak-e egyáltalán a Zavaros vér sorozatadaptációjáról vagy hagyjam a csudába, elvégre az előző rész kisképernyős változatáról se született poszt, és egyébként is, van amire jobb nem karaktert pazarolni, de nem bírom ki. Tudjátok, mekkora Strike rajongó vagyok, az ötödik könyv amúgy is a kedvencem, és eddig az adaptációkkal is egészen jól elvoltunk, néhány ponton kifejezetten szerettem őket, de ez… Ez a négy rész megtestesít mindent, amitől igazán rossz lesz egy adaptáció. Nincs mit szépíteni rajta, pocsék lett. Teljesen kiherélték a könyvet is, a főszereplőket is, a mondanivalót is. Uramisten, őszintén remélem, nem ugyanezek a forgatókönyvírók dolgoznak A Koromfekete szív adaptálásán.
 
Na de hol is ment félre a dolog? A Zavaros vér nem csupán a leghosszabb, de a legösszetettebb és (még az új rész fényében is) a legfifikásabb nyomozás a Strike sorozatban. Rohadt hosszú a maga ezer oldalával, amelynek nagyjából a háromnegyede félrevezetés és sötétben tapogatózás – köszönhetően a legtehetségesebb hazudozónak, akivel Strike valaha találkozott, annak, hogy a bűntény óta eltelt negyven évben a tanúk jó része vagy meghalt, vagy nevet változtatott, vagy külföldre költözött, és a később pszichiátrián kikötő egykori nyomozótiszt jegyzeteinek, melyekben okkult tanok, asztrológia, tarot és Aleister Crowley munkássága „segítségével” próbálta megfejteni Margot Bamborough eltűnését. Oldalszázakon keresztül tart minket borzasztó feszültségben Rowling, mert sosem tudhatjuk, hogy az újabb okkult marhaságnak látszó valami, amit szerencsétlen Talbot nyomozó lerajzolt nem tartalmaz-e véletlenül valami igazságmorzsát; töprengünk, hogy miért bujkál az egykori recepciós, hova tűnt el nyomtalanul az egykori szerető és a rejtélyes beteg, ki emlékszik jól a nevekre és ki rosszul… Mindebből itt semmi nincs.
 

Egy-két vargabetűt beiktattak a készítők, az elején alaposan félreviszik a nyomozást a legkézenfekvőbbnek tűnő helyi gengszter felé, de utána az egész egy egyenesvonalú történet lesz. Semmi frusztráló, eredménytelen kutatás, a tanúk csak úgy hipp-hopp előpattannak a semmiből, Paul Satchwell (az egykori szerető) az első keresésre meglesz a neten, Gloria Conti (az egykori recepciós) besétál a nyomozóirodába hogy elmesélje történetét. Nincs fárasztó kötélhúzás a hatóságokkal, hogy engedjék kikérdezni az egykori sorozatgyilkost, nincs mindenmindegy hajtóvadászat a család után, akikről hírlik, hogy közük lehetett Margot eltűnéséhez – minden a nyomozóink ölébe hullik. Ami leginkább azért problematikus, mert azzal, hogy minden információ ennyire könnyen előpattan a semmiből, ők csak eggyel hülyébbnek tűnnek, amiért rendre félreértelmezik őket és rossz nyomon indulnak el. Az, hogy az elején felülnek a legkézenfekvőbb megoldásnak, és elkönyvelik, hogy Margot a helyi gengszter Nico Ricci áldozata lett, egyszerűen méltatlan a regények Strike-jához. Persze, megvan ez a szál a könyvben is, de ott egészséges kétkedéssel kezelik, mint egyet a lehetséges verziók közül, nem magától értetődő válaszként. Ugyanígy a rejtélyes beteg, a szívtipró Steve Douthwaite esetében: mindketten annyira biztosak benne, hogy ő és csakis ő lehetett a gyilkos, hogy amikor pofára esnek, csak kárörvendeni tudunk.
 

Komolyan mondom, bűn a kortárs krimiirodalom két legszimpatikusabb magánnyomozóját ilyen ostoba balfékként ábrázolni. Pláne hogy a végén meg sikerül kimaxolni a legidegesítőbb Poirot-klisét: miután összesen kettő alkalommal találkozunk a gyilkossal, és semmi, de semmi utalást nem kapunk rá, Strike egyszer csak előáll a semmiből a tuti megoldással. Hopp, miért is ne lenne a méregkeverő nagyi a gyilkos? De hogy miből következtette ki? Az kit érdekel… Azért a könyv tele volt apró utalással, szépen sorban kaptuk az infókat, itt egy félreértés, ott egy eltévesztett név; nem, mégsem vele volt jóban Margot; nem, rosszul emlékszik; nem is recepciós volt, hanem…; és vajon miért tűnnek fel azok a fránya bonbonok mindenhol? Első olvasásra szerintem ember nincs, aki kitalálta a megoldást, de másodjára, tudatosan figyelve a jelekre, azért összeálltak a dolgok. Hát, a filmben másodjára se volt egyetlen árva utalás sem, gyilkosunk csak úgy kipattant Strike fejéből. Ezért érzem problémásnak egyébként az időrend megkeverését is – Gloria Contit a könyvben a történet legvégén sikerül felkutatni, és az ő általa adott információk kulcsfontosságúak, viszont így, hogy már a legelején megjelenik, a sztorija is csak részben jön át, és csak arra jó, hogy félrevigyen.
 
Az már voltaképpen mellékes, hogy mind Robin, mind Strike magánéleti szála zanzásítva lett – de olyan ostobán, mintha a kötelezők röviden lapjain lennénk. Nem mondom, hogy a kedvenc részem Robin és Matthew huzakodása a válóper körül, de erős fűszere a történetnek, és így, hogy összesen kétszer van róla szó, és Matt először érthetetlen mód hülye pöcs aztán meg ugyanilyen érthetetlen mód jófej lesz, teljesen felesleges volt beletenni. Hagyták volna ki inkább teljesen. Ugyanígy Strike és az ő számos fura függeléke: azt, hogy Charlotte szála kimaradt, csak üdvözölni tudom, utálom a csajt is és azt is hogy mennyire túlhúzták a könyvben a szenvedéseit; ugyanakkor Joan betegsége és Strike kapcsolata a húgával bántóan le lett egyszerűsítve, ebben a szálban sokkal több volt, ráadásul az ábrázolásnak hála Strike totál érzelmi analfabétának tűnik; a Rokeby-problémakör meg a Matthew-sztori pepitában: teljesen felesleges volt ennyire megnyirbálva beletenni, jobb lett volna, ha kimarad.
 

A legrosszabb egyébként ezzel az, hogy ha a fő nyomozás jól meg lett volna csinálva, akkor nem érdekelne, hogy kihagyták a magánéleti szálakat, a nyomozóiroda többi ügyét, hogy jóval kevesebb hangsúly került az iroda hétköznapjaira és a külsősökkel való közös munkára – de így, hogy a Margot utáni nyomozás is el lett cseszve, duplán fáj, hogy egyébként minden más is. Az meg pláne, hogy nem csak Strike lett érzelmi analfabéta, de Robinból is hisztérikát csináltak: ahogy tanúkat fenyeget, annak semmi köze a könyvek Robinjához.
 
Hogy valami jót is mondjak, a hangulat még mindig remek: bár ezúttal kevesebb London és kevesebb kocsmázás, de a borús atmoszféra nagyon el lett találva, a cornwalli tengerpart csodás, az álmos angol vidék kiváló kontrasztot alkot a sorozatgyilkosságokkal. Plusz Margot Bamborough és a negyven évvel korábbi jelenetek csodálatosan élők lettek. A doktornő alakja, a rendelő többi alkalmazottja, a köztük lévő dinamika, a megelevenedő régi felvételek jóval érdekesebbek, mint maga a nyomozás. Ami elég sokatmondó. (Fun fact: Margot Bamborough-t az az Abigail Lawrie játssza, aki az Átmeneti üresedés sorozatverziójában Krystal Weedont.)
 
Mit is mondhatnék még? Lapozzunk. Megyek és elolvasom újra a könyvet, és csendben reménykedem, hogy a következő részre lecserélik az alkotógárdát.