Rövidre vágva #11 – Kis könyves vegyes

Legnagyobb fájdalmamra megint ott találtam magam, hogy itt tornyosul jó pár elolvasott könyv és az istennek sincs kedvem írni róluk – semmi különös, csak a szokásos lemez: munka, itthoni teendők, stressz, feszültség, nyafi. Mivel nem is olyan rég fejtettem ki azon véleményemet, hogy mekkora öngól arról nyígni a blogon hogy nincs kedvünk blogolni, ezt hagyjuk is ennyiben :) Persze írni meg kell – mert csak. Ilyenkor vesszük elő a rövidre vágva rovatot, ezúttal ismét csak könyvekkel: van köztük várólista-csökkentős, non-fiction, hosszú, rövid, tetszős és tetszős. Szerencsére bár blogolni annyira nincs mostanában kedvem, az olvasással nincs gondom – nagyon csúsznak a könyvek és nagyrészt tetszenek is. Bár mindig így lenne…

Dan Simmons: Hyperion bukása

Kezdjük is rögtön egy kedvenccel. Tavaly hosszú-hosszú évek várakozása után olvastam el végre Dan Simmons Hyperionját és alig bírtam megállni, hogy ne vessem rá magam azonnal a folytatásokra. Idén nagy taktikusan feltettem mindhárom részt a várólista-csökkentő játék listájára, hátha… A Hyperion bukása egy olyan pillanatban kapott el, amikor épp tanácstalanul álltam az otthonunkat ellepő mintegy kétezer kötet előtt, tökéletesen beleélve magam a „nincs egy olvasnivaló könyvem se” érzésébe. Most már tudom, hogy ha a jövőben bármikor – BÁRMIKOR – meglegyint az olvasási válság legenyhébb szellője is, Simmonshoz kell fordulnom.

A Hyperion bukása tökéletes folytatás – úgy bontja tovább az előző kötet által felvázolt világot és mélyíti el a szereplők történetét, hogy legszívesebben újra meg újra olvasnám mindkettőt, rétegről rétegre, fejezetről fejezetre boncolva. Egy fokkal tán kevésbé lubickoltam benne, mint az első részben – ott nagyon sokat tett hozzá Simmons eleve zseniális történetéhez a zarándokok különböző elbeszélői stílusa. Itt az elbeszélés már nem markánsan megkülönböztethető „sajátmesékre” bomlik, egyfelől jóval sokrétűbb, másfelől jóval hagyományosabb. Ellenben a történet, a megbomlott idősíkok, a megválaszolatlan kérdések és az etikai dilemmák sokkal inkább elterelik a figyelmünket a stílus finomságairól. A Hyperion egy bölcsészálom, a Hyperion bukása sokkal inkább agymunka – itt már nehezebb elkamuzni, ha az ember semmit nem konyít a sci-fi zsánerhez és elsőre a torkán akadnak az Időkripták :)

Jöhetnek a folytatások!

Muriel Spark: Célszerű lődörgés

Jó pár éve már, hogy egy amúgy nagyon nem-cukiskodós online ismerős azt mondta nekem erre a könyvre, hogy cuki bölcsészregény – ami elég is volt ahhoz, hogy elvesszek. És tényleg az. Szellemes, okos, vicces kisregény, századközepi angol (nagyvárosi, értelmiségi) miliő; néhány ecsetvonással markánsan felrajzolt szereplők; már-már vérre menő bonyodalom egy kézirat (!) körül és az egésznek a közepén egy imádnivaló, talpraesett, ugyanakkor nem kissé pimasz írónő.

Fleur Talbot éli a kezdő írók tipikus életét – könyvekkel telizsúfolt albérleti szobájában (a háziúr szerint a könyvek mennyiségét tekintve minimum kétszobás bérleményt kéne fizetnie…) írja naphosszat első, nagyratörő regényét, a még kiadó nélkül álló Warrender Chase-t, miközben barátok, nős szeretők, nős szeretők feleségei, írótársak adják egymásnak a kilincsét. Fleur ha nem ír, akkor mások és saját kéziratát vitatja meg hasonszőrű társaival. Igenám, de még a méreten aluli bérleményt is fizetni kell valamiből, így kénytelen-kelletlen elszegődik az Önéletírók Társasága vezetője mellé afféle mindenes titkárnőnek. Ahol, hogy-hogy nem, a mindennapi feladatokon túl hamar azon kapja magát, hogy a Társaság tagjainak mérsékelten érdekes, ámde irodalmilag tökéletesen értéktelen önéletírásait javítgatja fel. Egészen addig, amíg az önéletírások és a készülő regény összeérnek – no nem a legkézenfekvőbb módon. Aztán mintha a valóság is elkezdené másolni a készülő regényt. De vajon mi történhetett? A fikció befolyásolja a valóságot vagy a valóság befolyásolja a fikciót? A Warrender Chase regényalakjai léptek le vajon a lapokról? Vagy pusztán valaki egy ellopott kézirat nyomán próbál nyerészkedni a neki kiszolgáltatottakon? És mit tehet egy írónő, ha ilyesfajta összeesküvésbe csöppen és lassan már abban sem biztos, hogy a regényalakjai nem akarják-e elvenni a józan eszét?

Nehéz lenne tagadni, hogy minden sorát imádtam. Frappáns, okos, de nem okoskodó, ironikus, nagyon angol regényke. Szerencsére lapul még elfeledett Muriel Spark-regény a polcomon.

Amanda Palmer: A kérés művészete

Amanda Palmer énekesnő, zenész, feminista ikon, a közösségi finanszírozás úttörője, Neil Gaiman felesége, TED-előadó. Namármost, nekem a zenéje nem tetszik, a feminizmusát sosem tanulmányoztam behatóbban, abszolút nem érdekel, milyen Neil Gaimannel szexelni (de aki esetleg ezért venné kézbe, azt megnyugtathatom: megtudja), viszont mint közepesen tudatos kultúrafogyasztót nagyon is érdekel, mit mondhat nekem a közösségi finanszírozásról - és úgy általában, a megváltozott 21. századi viszonyok közepette művészet és finanszírozás viszonyáról - eme műfaj koronázatlan királynője.

Palmer TED-előadásába véletlenül futottam bele, és amikor elhatároztam, hogy nekem ez a könyv KELL, még azt hittem pusztán ennyit kapok. Aztán sokkal több lett belőle. A könyv részben önéletrajz; részben elmélkedés a fent említett finanszírozási kérdésekről egy olyan művész tollából, aki túlzás nélkül minden platformot megjárt – az utcától a nagy kiadókig; részben pszichologizálás a segítségkérés és -elfogadás témakörében. Amivel betalált. Nagyon. Nem fogom részletezni miféle megvilágosodásaim támadtak a könyv kapcsán – túl személyesek. Mindenesetre segített abban, hogy tisztábban lássak ezt-azt, ami önmagában nagy szó. (Ne értsetek félre. Én is utálom, ha valaki azt állítja, hogy önsegítő könyvekkel találta meg önmagát és nem, nem lesz eztán Amanda a gurum, nem fogom hallgatni a zenéjét, mert nem tetszik és nem fogom támogatni a következő Kickstarter-kampányát, mert nem érdekel. Viszont azt hiszem, hosszú ideig hálás leszek neki azért, amire ráébresztett.)

Maga a könyv egyébként vibráló, eleven, akárcsak a szerzője. Szókimondó, vagány, olykor túlságosan kitárulkozó – ugyanakkor esendő, emberi, döccenőkkel teli. Igazából üdítően esetleges benyomást tesz jó néhány helyen – azt hiszem, Amanda szélsőségesen spontán és csapongó személyiségét igen komoly szerkesztői teljesítmény lehetett akár csak ennyire keretek közé tuszkolni.

Nyilván teljesen kiszámíthatatlan, hogy kinek ad valamit ez a könyv és kit hagy teljesen hidegen – én azt mondom, hagyjátok meglepni magatokat, érdemes.