2012. október 24., szerda

Dan Simmons: Endymion



De jó, hogy nem erre számítottam! Eltelt kétszázhetvennégy év a korábbi regény-idő, a távnyelőkapuk által összekötött Hegemónia szerteszabdalódása, a „birodalom” széthullása óta – és az író megteszi az olvasóinak azt a hallatlan szívességet, hogy történelmileg a leghitelesebb továbbgondolással él. A galaktikus látszat-egység szertehulltával a barbárság és a fanatizmus kora jön. A galaktikus pápaság kora – hiszen ennek is ágyaz megannyi rejtett momentum a Hyperion-kötetek lapjain. A túlburjánzó galaktikus „antikvitás” után (amit a „barbár” számkivetettség fenyegetett) a galaktikus „középkor”. A Számkivetettek másféle útjának, a sajátos evolúciós-hipertoleráns-alkalmazkodó sokszínűségnek értékelése és felismerése a keveseké maradt: a bukás tragikus, magára hagyott légkörében a határvidékről nem vezethetett az emberiség újraegyesüléséhez. Furcsa ez, de egybevág a történelmi tapasztalattal: mindig az egykori centrum közegéből várják az újra egységbe fonó erőt.

A két korábbi kötet alapvetéseiből, a nyitva hagyott rejtélyekből persze muszáj megmagyarázni jó párat így, a folytatásban, de szerencsére mintha eleve több kötetre szóló alapkoncepcióval állt volna az író a regényfolyamhoz. Könnyedén nyitja tovább, és logikus irányokba a maga világát. Jóval többet tudunk meg a háttérben szálakat rángató gigantikus erők, a mesterséges és végső intelligenciák, Az Űr, Ami Összeköt természetéről – az új mesében a mesélő jóval kevesebb rejtély-elemmel operál. Maga a mesélés módja is fejtörőgyilkos, hiszen egy „egyszerű hős” visszaemlékezéseit olvassuk, melyet aprócska börtönében jegyez le. Az elfogása és elítéltetése után. Reflexiókkal tűzdelt visszaemlékezéseket olvasunk hát, egy jövőtudatok által „kiválasztott” akárki, Raul Endymion tollából, akinek megadatott a szerencse, hogy szerethette és követhette a „messiást”. 

Brawne Lamia és a Keats-kibrid gyermeke, Aenea kísérőjeként Raul a kék bőrű robottal, A. Bettikkel együtt eszeveszett expedíción vett részt – a konzul egykori hajóján, tutajon, lábon, lidércfogakon és repülő szőnyegen menekülve a Pax tehetséges tisztje: De Soya kapitány atya, s még ki tudja, milyen hatalmak elől, amiket nem is ő képvisel – írnám, de a korábbi könyvek rejtély-burjánzásával szemben ez a könyv valóban folyamatosan leleplezi magát. Azaz pontosan tudjuk, miféle hatalmak elől menekülnek hőseink, a gyerekhős, a robot és a „mucsai kiválasztott” – a Gyáva Oroszlán, a Bádogember és a Madárijesztő. A szerző folyvást irodalmi mintáknak köszön; a sokat olvasó ember Simmons regényeiben aha-élmények tucatjaival, a bennfentesség folyamatos érzetével  gazdagodhat.

Mert folytatódik a stílus-játék is, az előző két könyvre jellemző összegző-móka. A Hyperion a zarándokok történeteiben annyi klasszikus fantasztikus szerző stílusát, modorát, figuráit idézte meg, ahány zarándok csak elregélhette a maga életét, s indokát a zarándoklatra. A Hyperion bukása továbblépett: fogalmi szintézist teremtett a számtalan fantáziavilág eszközeinek, életmódjának, helyváltoztatási és létfenntartási technikájának, a mások által megálmodott „jövőkereteknek” a történetbe vonásával, miközben kikerekítette a látszólag összefüggéstelen „világot”. A stílus-játék folytatódik, de most az igazán olcsó írói fogások átnemesítésével. A könyvet játékosan körüllengi a végenincs folytatások hangulata. Asimov kései alapítvány-nyúlványai, a mások által befejezett, alig is Herbert-i mélységű Dűne-mesék megidézése-paródiája is a történet középső részét teljesen eluraló, aprólékos részletességgel elmesélt utazás. Az olykor faék-egyszerűségű mese, a fékekkel, az információ-visszatartással teremtett látszat-feszültségekkel való játszadozás valójában szintén e sokszándékú szöveget szolgálja – hiszen nemcsak a mások munkáihoz, de az esetleges továbbgondoláshoz is kéjes örömmel rejti bele a szerző az utalásokat.

Miközben amit olvasunk, hamisítatlan megváltástörténet – annak minden legendai kellékével. Egy szem evangélikusunk ül a maga „Schrödinger macskája dobozában” és magának emlékezik, az ép elméje megőrzése céljából. De az első oldalaktól tudható: ha ő nem is, a szövege garantáltan „kijutott” – másként hogyan is olvashatnánk. Magyarán magát az „evangéliumot” olvassuk, s ha ez nem is fogalmazódik így meg az olvasóban, a kimondatlan várakozásokat ezek után kultúránk gyökérzetének belénk kódolt „megtartásai” sugallják: várjuk a tanítás, az árulás, az áldozat s persze a feltámadás szövegbe jövetelét. A szöveg kódoltsága szinte alig hagy rejtélyeket – gondolhatnánk, de szerintem nem ez lenne az első eset, hogy rosszul. Simmons eddig minden alkalommal könnyedén múlta felül a várakozásokat.

Miközben valójában összegez. Egyre inkább úgy látom, hogy történetfolyama az egykor stílust teremtő, nagy, összefüggő „rendszermeséktől” való ihletett búcsú. Hangulatában, nyelvezetében a klasszikusok felé megejtett tisztelgő gesztusok sora. De mindenek előtt izgalmas, önmagán messze túlmutató zsáner-mese, amelyik nem szégyelli a maga műfaji arcát. Alig várom a végét…


Kiadó: Agave
Fordító: Huszár András

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...