A körülmények: szívünk próbakövei. Hogy mi a
szerepük? Hogy szívünk megmérettessék. Hogy miért mérettetik meg? Hát azért,
hogy megedződjék vagy megváltozzék. Ez a változás: az emberi lélek… írja
John Keats, fivérének címzett levelében. A költő, aki ebben a gyönyörű
kiterjedésű fantáziavilágban, újraformált személyiségében maga a „megmért
szív”. Az élő kísérlet, hogy egy parazita faj szert tehessen az empátiára. Az ő
lánya Aenea – az empátia lánya. Az élő beleérzés. Aki a Régi Földön élt pár
békés év érése után e negyedik könyvben elindul, hogy betöltse a sorsát.
Empátia. Mi kell ahhoz, hogy valaki a börtönébe
zárva megírhassa mindazt, aminek a tanúja volt? Hogyan válik erre képessé Raul
Endymion, a tanulatlan hyperioni, akinek nagyanyján kívül csak kevéske
élettapasztalata vert a fejébe ezt-azt? Akinek bele kell élnie magát,
szégyentelen mélységekig a múltba, amit felidézne? Amikor megismerte és
megszerette az „ember és az intelligencia” gyermekét, Aeneát, és elkísérte a
legnehezebb útra is. Hisz beleszeretett az egyetlenbe, aki képes volt felfogni
minden átkozott társadalmi kísérletünk örök kísértése: a „nagyobb jó” valódi
természetét… Az empátia szemszögéből nézve: a nagyobb jó valójában kérdés és
választás. Magad áldozod-e, avagy a tőled (akár szolgálattal) távolított
eszmévé lett választás érdekében bárki mást…
Dan Simmons alkotó ember. És
gátlástalan mítosz-tolvaj. És a maga korlátoltságait is bátran meglátó és
vállaló, a műveltségbe hallatlan mélységig beleszédült olvasó.
Mélységesen túlpakolta (immár kimondható) mind a négy kötetét kultúránk
keserves dilemmáival. Nem sikerült maradéktalanul rendszerbe rakni őket – de
látja ezt, olykor még ironikusan ki is szól ebből a „nemsikerülésből”. Mintha
látná: a látomása szeretett volna az egyetlen lenni, a teljes, ami feleslegessé
teszi a többit – de ez nem sikerült. Csak egy lett, amibe beleélhetjük
magunkat. És ez így van jól: akkor is, ha valójában az utolsó oldalig nem „jól
kérdezni” akar, hanem végre helyesen válaszolni. Mert ha beleéljük magunkat, a
helyes válasz maga az empátia.
A főhős, Raul Endymion elbeszélésében magát az
„evangéliumot” olvassuk. Az előző kötet kapcsán írtam: „…ha ez talán nem is
fogalmazódik így meg az olvasóban, a kimondatlan várakozásokat ezek után
kultúránk gyökérzetének belénk kódolt „megtartásai” sugallják: (a negyedik
kötetben) várjuk a tanítás, az árulás, az áldozat s persze a feltámadás
szövegbe jövetelét.” Meg is érkezik mind – ezzel azt hiszem, nem árulok el
titkot. Még ha másképp is, mint ahogyan vártuk. Furcsát mondok: az jár jól, aki
ezt a könyvet tényleg úgy olvassa, mint egy evangéliumot – vagy enyhébben
szólva, mint egy mítoszt: áhítattal. Aki pusztán a kalandregény folytatását
várta, az valamilyen szinten csalódni fog. Mert ez a réteg a negyedik kötetre
elszíntelenedik. Nem unalmas, ó, dehogy is az! Csak valamilyen szinten
kiszámítható. De hát mit vársz, kedves olvasó, milyen sorsot élhet majd a
kiválasztott? Ha rúgkapál, ha nem, úgyis az történik vele, amire
kiválasztották… s amit jobbára maga is előre lát. És hogy értsétek, én mit
értek Simmons iróniáján: ennek fényében lesz igazán izgalmas Aenea jelmondata: Válassz
újra.
Igen, nyugodt lélekkel hibának róhatnám fel a
mesélő-nézőponthoz való ragaszkodást: Raul kiválasztását. A
Schrödinger-dobozban írt visszaemlékezés önmagában izgalmatlanít – és tényleg
zavaró, amennyire nehéz felfogású hősünk nem látja azt, ami az orra előtt van,
s amit mindenki lát rajta kívül. Az összes szereplő – de én, az olvasó is. A
látószög „naivitása” egy idő után annyira zavart, hogy legszívesebben Raulhoz
vágtam volna a róla szóló könyvet… Hogy mást is mondjak: kalandi értelemben
igen szép feszültségforrás lehetett volna, ha Aenea „vírus-jellegének”
természete valóban kétesélyes. Ha legalább akkora eséllyel antikrisztusi, mint
amennyire krisztusi. Elmerengtem rajta, mi kellett volna ehhez… de ez a könyv
hallatlan erejű kritikája minden fanatizmusnak. A vallási fanatizmusnak, amit a
farizeus hideg szív gerjeszt és fenntart. És ebben a szférában nem ismer
árnyalatokat. Holott például a milliárdos kereskedő ugyanakkor nem a korrupció
és az erkölcsi pusztítás „lovagja”. És a hittel vert tömeggyilkosok vezeklése
is hiteles rajzot kap – nem feloldozást kapnak, hanem a bűntudatot…
Felróhatnám hibának ezeket, de nem rovom.
Egyrészt evangélium, ugye. Másrészt a világ, s benne a Mag frenetikusan
eltalált, finoman kidolgozott, és – gyönyörű hitelesítő gesztusként – a
miénkből látszik hozzá az út. Csak ha az utazásra gondolok – hiszen valóban így
áldásunk és átkunk. Utazva ismerjük fel a legkönnyebben világ tükröződésében
önmagunk. De útjaink szennyes-nyálas csíkjai lassan az óceánok fenekét is
szemétteleppé változtatják. A világkereskedelem és a turizmus egyfelől
hallatlan lehetőség, másfelől a bolygót jelenleg talán a legjobban megnyomorító
ökológiai katasztrófa. Így nézve érthető lesz, miért ad az előző három könyv
bevallottan a mások fantáziájában is turkálva ennyire teljes
űrutazás-katalógust. Hiszen bárhogy is képzeljük az űrbe való kirajzásunk
technikáját, az megterheli majd a környezetet – egyszerűen ez a technológia
természete, s mivel a mi termékünk, kimondható: az ember természete ilyen. Az
író gyönyörű megoldást ötöl ki erre a dilemmára – bár adaptálható lenne
valahogy a korunkra…
Adaptálódás vagy környezetalakítás – az előzővel
szorosan összefüggő, szintén hallatlan mélységig kifejtett kérdéskör. Valóban
„vírus-faj” vagyunk? Az író által elképzelt Mag parazitizmusa valójában az
alkotók megjelenése az alkotásban? Alapvető emberi tulajdonság? Hiszen jelenleg
is a világot formálnánk a szájunk íze szerint – hogy mást ne mondjak, már addig
csökevényesedett a világlátásunk e formálás közben, hogy az éltető eső ideje
számunkra a „rossz idő”… egyfajta középkorból attól tartok, valóban ideje volna
kikászálódnunk. De nem a világ hozzánk idomításának további hiperszintjeire.
Bár Simmons egyébként a Számkivetettek alkalmazkodását is technológiának
képzeli – de ez a technológia egyfajta felgyorsított evolúcióként, a változás
lehetőségével élő, azt mindvégig tisztelő folyamat részeként funkcionál. A
folyamat kulcsszava megint csak az empátia. A megvalósult megváltástörténet,
amely visszailleszt a „kegyelembe” – durván szólva: egy megváltás-projekt, ami
sikerül.
Merthogy Aenea küldetése (az evangéliumi minta
ellenére) egyáltalán nem vallási. Bár tény, minden születő új vallás vírus a
maga korában. És ezt a struktúrát (is) remekül idézi meg az író. Hiszen a
kereszténység is így terjedt; „másolva magát” az éppen aktuális társadalmi
algoritmusok mátrixában, azt egyre több funkciótól fosztva meg, míg az egész a
régi formájában működésképtelenné nem vált... többet erről tényleg nem
mondanék, hiszen ezzel a sok szóval is csak kedvet szeretnék csinálni ehhez a
sok-sokezer szóhoz. A beleélés teljességét kívánom az olvasónak, hogy még
annyiszor se rántsa ki a meséből semmi, ahányszor engem.
Ennyi elolvasott oldal után, négy kötet után jó
úgy éreznem, hogy számos ajándékot kaptam. Gyönyörű szférák zenéje-víziót,
gyönyörű és sokrétegű ökovíziókat. Az empátia himnuszát. És a nyitott jövő
látomását. Amivel jelenleg – ha a könyv látványait magunkra vetítjük – mi
korántsem biztos, hogy rendelkezünk. Csodálatos ajándék, hogy ez a mese
olvasható úgy is (Martin Sileniussal szólva): mintha csak azért történt volna
ennyi minden, hogy megszülethessen a Költemények Költeménye: A Hyperioni
énekek… A legfontosabb számomra mégis a legelső ajándék. Az első könyv
zarándoklatához, az ott életet mesélő halni készülőkhöz írtam: „mesélünk, ha
fenyeget a halál – hogy legyen, aki emlékszik, kik is voltunk.” Számomra
Simmons legszívmelengetőbb gondolata ez: az egész világ emlékszik ránk.
Az üresség, az anyagcsomók közt terülő sivár világűr látszólagos. Valójában a
szövete emlékekből, életből, vágyakozásból és szeretetből áll. Nem tudom,
halálom után mi vár. De ez az egyik legszebb „hitetlen öröklét”, amit olvasó
létem alatt valaha is megismertem.
Kiadó: Agave
Fordító: Huszár András
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése