2014. május 11., vasárnap

Dan Simmons: Endymion felemelkedése



A körülmények: szívünk próbakövei. Hogy mi a szerepük? Hogy szívünk megmérettessék. Hogy miért mérettetik meg? Hát azért, hogy megedződjék vagy megváltozzék. Ez a változás: az emberi lélek… írja John Keats, fivérének címzett levelében. A költő, aki ebben a gyönyörű kiterjedésű fantáziavilágban, újraformált személyiségében maga a „megmért szív”. Az élő kísérlet, hogy egy parazita faj szert tehessen az empátiára. Az ő lánya Aenea – az empátia lánya. Az élő beleérzés. Aki a Régi Földön élt pár békés év érése után e negyedik könyvben elindul, hogy betöltse a sorsát.

Empátia. Mi kell ahhoz, hogy valaki a börtönébe zárva megírhassa mindazt, aminek a tanúja volt? Hogyan válik erre képessé Raul Endymion, a tanulatlan hyperioni, akinek nagyanyján kívül csak kevéske élettapasztalata vert a fejébe ezt-azt? Akinek bele kell élnie magát, szégyentelen mélységekig a múltba, amit felidézne? Amikor megismerte és megszerette az „ember és az intelligencia” gyermekét, Aeneát, és elkísérte a legnehezebb útra is. Hisz beleszeretett az egyetlenbe, aki képes volt felfogni minden átkozott társadalmi kísérletünk örök kísértése: a „nagyobb jó” valódi természetét… Az empátia szemszögéből nézve: a nagyobb jó valójában kérdés és választás. Magad áldozod-e, avagy a tőled (akár szolgálattal) távolított eszmévé lett választás érdekében bárki mást… 

Dan Simmons alkotó ember. És gátlástalan mítosz-tolvaj. És a maga korlátoltságait is bátran meglátó és vállaló, a műveltségbe hallatlan mélységig beleszédült olvasó. Mélységesen túlpakolta (immár kimondható) mind a négy kötetét kultúránk keserves dilemmáival. Nem sikerült maradéktalanul rendszerbe rakni őket – de látja ezt, olykor még ironikusan ki is szól ebből a „nemsikerülésből”. Mintha látná: a látomása szeretett volna az egyetlen lenni, a teljes, ami feleslegessé teszi a többit – de ez nem sikerült. Csak egy lett, amibe beleélhetjük magunkat. És ez így van jól: akkor is, ha valójában az utolsó oldalig nem „jól kérdezni” akar, hanem végre helyesen válaszolni. Mert ha beleéljük magunkat, a helyes válasz maga az empátia.

A főhős, Raul Endymion elbeszélésében magát az „evangéliumot” olvassuk. Az előző kötet kapcsán írtam: „…ha ez talán nem is fogalmazódik így meg az olvasóban, a kimondatlan várakozásokat ezek után kultúránk gyökérzetének belénk kódolt „megtartásai” sugallják: (a negyedik kötetben) várjuk a tanítás, az árulás, az áldozat s persze a feltámadás szövegbe jövetelét.” Meg is érkezik mind – ezzel azt hiszem, nem árulok el titkot. Még ha másképp is, mint ahogyan vártuk. Furcsát mondok: az jár jól, aki ezt a könyvet tényleg úgy olvassa, mint egy evangéliumot – vagy enyhébben szólva, mint egy mítoszt: áhítattal. Aki pusztán a kalandregény folytatását várta, az valamilyen szinten csalódni fog. Mert ez a réteg a negyedik kötetre elszíntelenedik. Nem unalmas, ó, dehogy is az! Csak valamilyen szinten kiszámítható. De hát mit vársz, kedves olvasó, milyen sorsot élhet majd a kiválasztott? Ha rúgkapál, ha nem, úgyis az történik vele, amire kiválasztották… s amit jobbára maga is előre lát. És hogy értsétek, én mit értek Simmons iróniáján: ennek fényében lesz igazán izgalmas Aenea jelmondata: Válassz újra.

Igen, nyugodt lélekkel hibának róhatnám fel a mesélő-nézőponthoz való ragaszkodást: Raul kiválasztását. A Schrödinger-dobozban írt visszaemlékezés önmagában izgalmatlanít – és tényleg zavaró, amennyire nehéz felfogású hősünk nem látja azt, ami az orra előtt van, s amit mindenki lát rajta kívül. Az összes szereplő – de én, az olvasó is. A látószög „naivitása” egy idő után annyira zavart, hogy legszívesebben Raulhoz vágtam volna a róla szóló könyvet… Hogy mást is mondjak: kalandi értelemben igen szép feszültségforrás lehetett volna, ha Aenea „vírus-jellegének” természete valóban kétesélyes. Ha legalább akkora eséllyel antikrisztusi, mint amennyire krisztusi. Elmerengtem rajta, mi kellett volna ehhez… de ez a könyv hallatlan erejű kritikája minden fanatizmusnak. A vallási fanatizmusnak, amit a farizeus hideg szív gerjeszt és fenntart. És ebben a szférában nem ismer árnyalatokat. Holott például a milliárdos kereskedő ugyanakkor nem a korrupció és az erkölcsi pusztítás „lovagja”. És a hittel vert tömeggyilkosok vezeklése is hiteles rajzot kap – nem feloldozást kapnak, hanem a bűntudatot…

Felróhatnám hibának ezeket, de nem rovom. Egyrészt evangélium, ugye. Másrészt a világ, s benne a Mag frenetikusan eltalált, finoman kidolgozott, és – gyönyörű hitelesítő gesztusként – a miénkből látszik hozzá az út. Csak ha az utazásra gondolok – hiszen valóban így áldásunk és átkunk. Utazva ismerjük fel a legkönnyebben világ tükröződésében önmagunk. De útjaink szennyes-nyálas csíkjai lassan az óceánok fenekét is szemétteleppé változtatják. A világkereskedelem és a turizmus egyfelől hallatlan lehetőség, másfelől a bolygót jelenleg talán a legjobban megnyomorító ökológiai katasztrófa. Így nézve érthető lesz, miért ad az előző három könyv bevallottan a mások fantáziájában is turkálva ennyire teljes űrutazás-katalógust. Hiszen bárhogy is képzeljük az űrbe való kirajzásunk technikáját, az megterheli majd a környezetet – egyszerűen ez a technológia természete, s mivel a mi termékünk, kimondható: az ember természete ilyen. Az író gyönyörű megoldást ötöl ki erre a dilemmára – bár adaptálható lenne valahogy a korunkra…

Adaptálódás vagy környezetalakítás – az előzővel szorosan összefüggő, szintén hallatlan mélységig kifejtett kérdéskör. Valóban „vírus-faj” vagyunk? Az író által elképzelt Mag parazitizmusa valójában az alkotók megjelenése az alkotásban? Alapvető emberi tulajdonság? Hiszen jelenleg is a világot formálnánk a szájunk íze szerint – hogy mást ne mondjak, már addig csökevényesedett a világlátásunk e formálás közben, hogy az éltető eső ideje számunkra a „rossz idő”… egyfajta középkorból attól tartok, valóban ideje volna kikászálódnunk. De nem a világ hozzánk idomításának további hiperszintjeire. Bár Simmons egyébként a Számkivetettek alkalmazkodását is technológiának képzeli – de ez a technológia egyfajta felgyorsított evolúcióként, a változás lehetőségével élő, azt mindvégig tisztelő folyamat részeként funkcionál. A folyamat kulcsszava megint csak az empátia. A megvalósult megváltástörténet, amely visszailleszt a „kegyelembe” – durván szólva: egy megváltás-projekt, ami sikerül.

Merthogy Aenea küldetése (az evangéliumi minta ellenére) egyáltalán nem vallási. Bár tény, minden születő új vallás vírus a maga korában. És ezt a struktúrát (is) remekül idézi meg az író. Hiszen a kereszténység is így terjedt; „másolva magát” az éppen aktuális társadalmi algoritmusok mátrixában, azt egyre több funkciótól fosztva meg, míg az egész a régi formájában működésképtelenné nem vált... többet erről tényleg nem mondanék, hiszen ezzel a sok szóval is csak kedvet szeretnék csinálni ehhez a sok-sokezer szóhoz. A beleélés teljességét kívánom az olvasónak, hogy még annyiszor se rántsa ki a meséből semmi, ahányszor engem.

Ennyi elolvasott oldal után, négy kötet után jó úgy éreznem, hogy számos ajándékot kaptam. Gyönyörű szférák zenéje-víziót, gyönyörű és sokrétegű ökovíziókat. Az empátia himnuszát. És a nyitott jövő látomását. Amivel jelenleg – ha a könyv látványait magunkra vetítjük – mi korántsem biztos, hogy rendelkezünk. Csodálatos ajándék, hogy ez a mese olvasható úgy is (Martin Sileniussal szólva): mintha csak azért történt volna ennyi minden, hogy megszülethessen a Költemények Költeménye: A Hyperioni énekek… A legfontosabb számomra mégis a legelső ajándék. Az első könyv zarándoklatához, az ott életet mesélő halni készülőkhöz írtam: „mesélünk, ha fenyeget a halál – hogy legyen, aki emlékszik, kik is voltunk.” Számomra Simmons legszívmelengetőbb gondolata ez: az egész világ emlékszik ránk. Az üresség, az anyagcsomók közt terülő sivár világűr látszólagos. Valójában a szövete emlékekből, életből, vágyakozásból és szeretetből áll. Nem tudom, halálom után mi vár. De ez az egyik legszebb „hitetlen öröklét”, amit olvasó létem alatt valaha is megismertem.


Kiadó: Agave
Fordító: Huszár András


Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...