Peer Krisztián: 42

Nagyon sokat tologattam ezt a kötetet. Nem is tudom... az olvasó várta bennem az idejét, hogy mikor tudom irodalomként egyszerűen olvasni, az amúgy végtelenül, idegesítően őszinte faszi elém terített gyászába való erőszakos behatolás helyett. Mikor a minap erről beszéltünk egy barátommal (aki nemcsak a kilencvenes évek egykori Örökmozgó mozijából ismeri Krisztiánt, ahogy én), felvetődött, befolyásol e a kötet körül kialakult visszhang. Végiggondoltam - de én egyszerűen nem figyeltem erre. Nem, nagyjából tényleg ennyi ideig tartott, mire az utolsó oldalakat is felvágva elszorult torok nélkül el tudtam olvasni az utolsó bezárt verseket is.

Próbáltam az ízlésemre, arányérzékemre hagyatkozva eldönteni, hogy mi fér még bele, miközben meghamisítani sem akartam tárgyamat, a nyüszítést. A határátlépés egyébként teljesen tudatos – bár mi mást mondhatnék. A túlzásba vitt, már-már parodisztikus alanyiságot meg persze teljesen szétreflektálom. Sok hang szólal meg a könyvben, mert azt a vergődést, amit a gyász jelent, hogy az önvád, az öngyűlölet egy órán belül át tud csapni szentimentális ömlengésbe, nyelvileg is le akartam képezni... mondja Peer Krisztián egy interjúban a Könyves Blog kérdezőjének, Rostás Eninek. Meg még ezt is (annyi minden más mellett): A kötetben tulajdonképpen a dilettantizmust kísértettem, azt, hogy hogyan lehet reflektálatlan sorokat beengedni a reflektáltak közé, és milyen játékokat lehet játszani a referenciális olvasattal. Mert ha akarom, ha nem, a könyvnek lesz referenciális olvasata. Sőt, igazából kérdés számomra, hogy akár a szakma, akár az úgynevezett mezei olvasó, már ha van olyan, képes lesz-e esztétikai tárgyként tekinteni a kötetre, engedi-e az anyag.

Szóval most már el tudom olvasni, anélkül, hogy folyamatosan magamra venném - nem nézegetem a feleségem kihűlt helyét (ahova amúgy estére hazaér) azzal, vajon hogy élnék túl egy ilyen fosztást. Mert a sorokból, meg közös ismerősöktől hallomásból, meg innnen-onnan azért kialakult bennem, hogy ez az egykor Sirályba meg egyéb helyekre (ágról-)szakadt költő mekkora ajándékot kapott Mocsár Zsófi személyében az életétől. Hallomásból, verssorokból azért kiderült, hogy tudott élni vele. Hogy tudtak élni egymással. Hogy ami aztán történt, igazán fájjon. Hogy (csak így) a szóval ne lehessen levetni. Hiába kiváló gyászmunka, szinte példaértékű a kötet, ezen a veszteségen valójában nem tudom, van-e bármi, ami segít (a másik emberen kívül - mert így vagyunk drótozva, de az nem bármi, hanem: valaki más). Ha valamit meg tudok fogalmazni, azt már félig-meddig uralom is. Gondolta Móricka. Éppenséggel ebben látom ennek a könyvnek a legnagyobb hübriszét, mellényúlását, kikerülhetetlen hazugságát. Úgy reagáltam, ahogy egy átlagos stresszes szituációra szoktam. Hogy majd én megoldom. Dehát nem lehet, és nincs mit megoldani. Mondtam már olyat, komolyan is gondoltam, hogy jobb lett volna nem írni, mert megírni úgysem lehet mondta Krisztián tavaly júniusban, egy másik interjúban Valuska Lászlónak.

Folyton visszatérek a szavaihoz - aki ismer bennünket, az tudja, ez nemigen szokásom. De  Peer Krisztián amúgy meglehetősen tudatos, eszközeit alkotói szétesettségeitől függetlenül folyton fegyelmezetten végiglistázó költő, azt hiszem, ebből a két idézetből is látható: pontosan tudja, mit csinál. Amit a magam részéről hozzáfűzhetek: nem, nem engedi az anyag. Nekem legalábbis nem. Még mindig nem. A magam mezei olvasólényének két év kellett, mire a beleélés önmagától jelentkező elfojtásai nélkül olvassa, és hol vagyok még attól, hogy esztétikai tárgyként tekintsek rá... Lehet, velem van a baj (jelzem, ha a kritikus ismérve, hogy akarattal ki tud hűlni egy ilyen tárgyhoz, sosem leszek kritikus). De értsétek meg, elérhető harmóniában élek, (nyilván nem minden gond, vita, veszekedés nélkül, de) stabil, kiegyensúlyozott szeretetlégkörben, épp elég elképzelnem, mi volna ha elvennék tőlem, hogy ne kapjak levegőt. Magamtól amúgy nem gyötrődnék ezen - élek benne. De amikor egy ilyen könyv felmutatja, hogy néz ki egy ilyen elvétel, elfog a szégyen, amiért minden reflexióm alatt valójában a "hú, de jó, hogy nem velünk történt" lapul. Nagyon néha látom Krisztiánt, megint a szétesés szélén, őszintének és tapintatlannak, amilyen, olyan - mindig is ilyen volt, mondanám, de nagyon régen nem láttam annyit, hogy azt mondjam, tudom, mi van vele.

Érdekes amúgy ez az előtte-utána szerkezet, az előtte-verseket lapozva külön csak az a régóta ismerős (kicsit talán elmélyült) hangot hallom, ami alig különbözik a Név, vagy a Hoztam valakit magammal világától - tényleg mélyült, szikárabb, és tényleg gyakrabban reflektál a saját manírjaira (bár ez, a reflexió, ahogy emlékszem a kezdetektől, a kamaszversektől jelen volt valamilyen szinten, ennyiben tényleg visszanyúlás a Belső Robinsonhoz, új kezdet az egykorihoz...).

A hely varázsa lelassít,

nem mennék tovább.

Boldog is lassan lesz az ember,

előbb csak céltalan.

Oda tartasz,

ahonnan el kellett jönnöd.

Most is oda tartasz,

ahova tartozol.

Kis kíváncsi, na milyen a nagyvilágban?...

Figyeljétek, hogy játszik a benttel, a kinttel, személyesre pillantással ez a részlet A hely varázsa című versben. Szóval ez egy kezelhető, működő dolog, önmagában el tudnám távolítani addig, hogy a hogyanra figyeljek benne. De aztán a felvágott lapok erőszakkal megnyitott bizalmában (abuzálom a könyvet...) egyik oldalon ezt olvasom: Érzelmileg megérint egy kő. A másikon meg ezt: A tisztálkodószereket kibasztuk a kukába. / Miért, a csontjaiddal szerinted mit csináltak? És megint nemhogy távolságot nem tudok tartani, csak ülök a miért választalanságában.

Úgyhogy értem én, hogy ezt megírni úgysem lehet, de annyira sikerült szerintem, hogy szembeültessen az "értelemmel felfogni úgysem lehet"-tel. Néhány veszteségben már gyakorolhattam. Mindegyik más volt. De mindegyikben ott ült ugyanígy a miért választalansága. Nézem ezt a kötetet, és szurkolok a költőjének. A napokban jön ki az új könyve. Épp ideje volt beszélnem a 42-ről. Letennem még egy darabig úgysem sikerül.