Bejön a színpadra a két szereplő.
Leülnek két bárszékre háttal. Megvárják, amíg elmélyül a csönd. Aztán elindul
az előre felvett narráció, vicc, és frocli, hogy felálljon és felénk forduljon
először az egyik, elmondjon valamit 3 perc 15 másodperc alatt, frocli és
kommentár, aztán a másik fordul felénk, feltárulkozni. Mészáros Péter és Bárány
Bence. Két géphang a narrációban, két élő a szövegekben. Amúgy országos
cimborák - a szó szoros értelmében. Péter Szeged slam-életének atyja,
alapembere, alapítója, Bence ugyanezt éli Győrben. Átutaznak egymásért az
országon. És együtt álltak a színpadra ezen a kettős önálló esten, egymás
szavait ezúttal csak felvett kommentárokban kommentálva. Két történet,
mintha egymásnak mesélnék, a másik egészséges tiszteletlenségének. Azt, amit
valójában nekünk.
...Azt hiszem az egész nyolc éves koromban kezdődött, amikor először
beengedtem, hozzám ért, belém hatolt és csordultig megtöltött... Isten.
...hoppá, hoppá, lett egy új barátom, és három éven keresztül minden
nap beszélgettem Istennel a WC-n...
Eltérő intonációk. Bence játékos
ütemhangsúlyosai, amikkel a legkomolyabb mondanivalójába is gátlás nélkül
beleprüntyög - odatartva a humortükröt tényleg bárminek, teljesen más mezőn
teljesülnek ki, mint Péter feneketlen öniróniája. Az azonos témát is jobbára
teljesen máshonnan markolják. Viszont közös a hitel, amivel odaállnak minden
szavuk mögé, felvállalva a kis hibától szégyenteliig táruló teljes
spektrumot.
...Mert Bencikében beindult az önkéntelen gépezet:
az állomásra hirtelen döntéshelyzet érkezett.
Kiderült pár vargabetű, számomra is lételem,
frissen ácsolt vakvágányra van csak éves bérletem...
És mind a ketten nagyon profi
előadók. Nyilván mert dolgoznak rajta, mert a szövegek megírását a folyamat
felének (felének se?) tekintik. A szövegeket fejből mondják, itt is, ebben a
tömény órában, amit a szavaik hátán úszva töltünk. A gesztusokkal, arcjátékkal
kísért előadás látja a közönségét. Érdekes ez, tényleg ebben akadályoz a papír,
vagy a telefon, ha olvasod a slamszöveget - valahogy közéd és a néző közé
kerül... Te a szövegeddel vagy elfoglalva így a néző is a szövegeddel, létre se
jön az interakció, ami itt, ezen az esten gyönyörűen az elhangzottak rezgésében
tartotta a hallgatóságot.
...heló! te éppen azt bámulod ahogy egy belvárosi konditerem üvegkirakatában
egy futópadon csucsogtatom izzadt egzisztenciámat. Futok az életemért, te meg
bámulod, hogy ki lehet ez a beképzelt fasz, hogy direkt a kirakatban...
Két alapjában különböző traumákat
rejtő gyermek és ifjúkor - milyen érdekes, ahogy megtisztelik egymást ezek az
emlékek (persze, a narráció viccel ezzel is... miért ne tenné?). Valahol
tényleg kiderül, hogy hiába mérhetetlenül nehezebb emléktömeg az egyiké,
mindenkinek ugyanolyan nehéz megélni, s hurcolni a magáét. A kitárulkozásban
nincs egymásra-licit, hanem kíváncsiság van a másik szavaira. Azt hiszem ezt
bírom bennük (meg amúgy Basch Petiben, Csider István Zoltánban, Galló Bencében,
a hallgatóságnak is sokat eljáró (amúgy figyelemre méltó szövegeket mondani
képes) slammerekben), hogy a versenyhelyzet nyűgét levetve nagyon sokszor
hajlandók figyelni. Lehet, hogy a kiemelkedő szövegelőkéjük nem utolsó sorban
ennek a figyelemnek az eredménye?
Ne haragudj, találkoztunk már? Igen, tényleg, ne mond meg, tudom...
Laci! László, ne, az ugyanaz... de l betűs?! Jó, K, de van benne l, na... Klaudia...
nem, nem, de tényleg tudom!...
Tudom a faszt... Nyilván hazudok... Meg hülyén vigyorgok zavaromban,
fogalmam sincs a nevéről...
Amikor valaki gátlás nélkül, de
baromi érdekesen képes saját magáról mesélni. Azaz olykor tűpontosan arról a
beteg, elidegenedett, egymást hanyagoló, figyelemtelen közegről, amely ezekkel
a kondíciókkal persze, hogy képtelen valami normális, élhető társadalmat
alkotni együtt. Sem Mészáros Péter, se Bárány Bence szövegeire nem jellemző a
direkt, protest társadalmiság. Átszűrik magukon, ami körülveszi őket - és úgy
hozzák szóba. Van ám értéke ennek: valójában az ember így hajlamosabb a saját
kezével elérhetőt, a kézzelfoghatósága okán megváltoztathatót megragadni, s
apró gesztusokkal is többet tenni egy élhetőbb világért azoknál, akik
transzparens, zászlóként lobogtatható szövegekkel üzennek (beleértve ebbe a
körbe olykor bizony lózungokba fúló magam is...).
...és mit végeztél cukifiú, pszichológiát? Én is az akartam lenni... És
mi a hobbid cukifiú? Slammelsz? Az meg mi a fasz...
Két ember egy színpadon nekünk és
egymásnak magáról mesél, előre megírt, 3 perc 15 másodperces szövegekkel. Meg
rólunk mesélnek egymásnak és nekünk, kisszerű nagyszerűségeinkről, olyan
szuggesztív, de kellően vicces töménységben, hogy nincs szíved tapssal
megtörni. Ezeket a szövegeket, legalábbis egy részüket ismertem (érdekes volt
szembesülni vele, hogy Bence szövegeiből többet, mint Péteréből) de ez a keret,
amit a háttal ülő néma, s a velünk szembeálló beszélő, és az egymást (és
önmagukat) kommentáló narráció adott, a jól ismert szövegeket is átformálta.
Megjötteem! Szia! Kicsi bogaram...
Mármint nem úgy, hogy egy anatómiai anomáliái miatt vertikális
centiméterdeprivációt elszenvedő antropomorf ízeltlábú, nem, a kicsi bogár
kizárólag az irántad érzett megingathatatlan tiszteletem, csodálatom,
szeretetem verbális manifesztációjaként értendő...
Mészáros Péter és Bárány Bence.
2017 országos bajnoka, és a srác, aki évek óta ott van a dobogón és bármelyiket
megnyerhette volna. Hallgassátok meg őket, lehetőleg élőben, a színpadon,
ahogyan bebizonyítják, mennyivel többről lehet egy óra alatt beszélni, mint azt
a tételesen eltelt idő indokolná...
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése