2014. február 2., vasárnap

A Wall Street farkasa - film



Az idejét sem tudom, mikor fordult elő velem utoljára, hogy nem tudtam megnézni a kiszemelt filmet – mert teltház volt. Az utóbbi években még A hobbit kaliberű kiemelt bemutatók esetében is ritka volt, hogy az utolsó székig megteljen egy vetítés. A Wall Street farkasával mégis így jártunk, ami csak fokozta az addig is igencsak magas várakozásaim (mert hát… Scorsese, meg DiCaprio, meg tőzsde, meg vicces, meg az a rengeteg dicsérő kritika…). Mire eljutottam odáig, hogy na most akkor tényleg, foglalás élesítve, gyerünk a moziba, ezek a várakozások az egekben voltak – no, ilyenre sem nagyon emlékszem az utóbbi évekből, hogy tűkön ülve vártam, hogy végre vége legyen a munkaidőnek és mehessek már filmet nézni. Az csak hab a tortán, hogy ez a sikertörténet nem nagyon akar véget érni – még mindig iszonyú magas nézőszámokat produkál a film, ami annak fényében, hogy évek óta temetjük a mozit, minimum érdekes. Na de leszámítva ezt a hatalmas hájpot, mit is kapunk a pénzünkért?

Egyesek szerint az év egyik legjobb filmjét, mások szerint egy gigantikus blöfföt. Az igazság valószínűleg a kettő között félúton van – én mondjuk az előbbihez húzok. Scorsese legújabb mesterművében három teljes órán át nyomja a képünkbe a totálisan szétdrogozott agyú Leonardo DiCaprio tolmácsolásában, hogy az egyetlen érték a pénz – mindezt olyan intenzitással és lendülettel, hogy csoda, hogy ki nem esünk a székünkből. Egy gigantikus, csillogó, színes-szagos, ordenáré klip az egész: a vásznat szó szerint beteríti a kokó, a fékevesztett szexjelenetek miatt simán indokolt lehet a pornó besorolás, a poénok nagyon nagy többsége borzasztóan obszcén, és ha hinni lehet azon elvetemülteknek, akik megszámolták, 506 alkalommal hangzik el a szövegben a „fuck” szó (én, bevallom, nem figyeltem…). S ha véletlenül épp senki nem szexel, drogozik vagy káromkodik, akkor meg olyan vibráló, ízléstelen, gátlástalan gazdagságparádét kapunk, amitől jóérzésű embernek pont ugyanannyira fordul ki a gyomra,  mint a segglyukból felszippantott kokó láttán. Ez egy ilyen film – mi tagadás, próbára teszi a nézőt, de érdemes végigülni.

Jordan Belfort a legtöbb feltörekvő amerikai csórógyerekhez hasonlóan igencsak egyszerűen és plasztikusan fogalmazza meg életcélját: gazdag akar lenni. Más gyakorlatilag nem számít. A nyolcvanas évek Amerikájában a meggazdagodás legkézenfekvőbb módja egy „alulról jövő” srác számra a tőzsde volt – Belfort utolsó kis lótifutiként kezdte a Wall Streeten, hogy aztán a brókervizsga letétele után viszonylag hamar ott találja magát a nagymenők között – ám beütött a ’87-es tőzsdekrach. Szegény Belfort egy nap után az utcán találta magát, és nem gazdagodott mással, mint néhány jó tanáccsal a zseniális Matthew McConaughey-tól (kell-e az ügyfeleknek is keresni az üzleten [nem] és hány maszturbálásra van szüksége egy brókernek naponta [sokra] témakörökben). Persze nem készült volna film az életéből, ha nem állt volna hamar talpra a világgazdaságot szolidan megrengető fekete hétfő után – Belfort előbb egy lepukkant garázscég alkalmazottjaként, majd saját brókercége fejeként nyergelt át a „centes részvényekre” és szedett magára milliókat teljesen illegális tőzsdén kívüli kereskedésből. Pestiesen szólva: gátlástalanul átvert és megkopasztott minden szerencsétlen hülyét, aki hagyta magát.

És ezzel sokat, nagyon sokat keresett. Mocskosul sokat. Amit aztán nagyrészt drogra és kurvákra költött – persze csak miután kipipálta a kötelező milliomos-kellékeket: tengerparti villa, luxusjacht, Ferrari, szép szőke fehérnemű-modell feleség (az unalmas barna helyett, akinek még voltak erkölcsi aggályai). És aztán nincs megállás, csak a féktelen, ocsmány dekadencia… Belfort és tettestárs-alkalmazottai hétről hétre múlják alul önmagukat, ha munkahelyi bulizásról van szó: van itt minden, orgiák luxus- és kevésbé luxus-prostikkal, meztelen fúvószenekar az irodában, törpékkel való célbadobálás, FBI-idézések nyilvános körbehugyozása, faroklóbálás a nappaliban a parti közepén, hegyekben álló kokain és egy gyógyszertárnyi „kísérleti drog”. Egy idő után a nézőnek könnyen az az érzése támadhat, hogy a film nem halad sehova, ugyanazokat az ismétlődő köröket futjuk – pia, drog, dugás, parti, pia, drog, dugás, parti – ami ez esetben tökéletesen szolgálja a dramaturgiát: hisz egy idő után ezek a saját dekadenciájukba belefulladó idióták sem haladnak sehova, csak futják ugyanazokat a köröket, hajszolják ugyanazokat az élvezeteket, melyek immáron kielégülést sem hoznak – örömöt meg pláne nem.

Épp ez a legérdekesebb A Wall Street farkasában – hogy egy gigantikus lufi az egész, ami igazából nem nagyon szól semmiről (legalábbis semmi újról). Mert hogy a tőzsde rossz, és a legtöbb bróker érzelemmentes gyökér, aki minden gátlás nélkül játszadozik a nála szerencsétlenebbek pénzével, azt eddig is tudtuk (ha máshonnan nem, a Tőzsdecápákból), mint ahogy azt is, hogy a féktelen bulizás és a megszámolhatatlan mennyiségű pénz hajlamos elvenni az ember eszét vagy hogy nagyon magasról lehet igazán nagyot koppanni. Hogy mégis működik – na, ehhez kellett egy Scorsese kaliberű rendező. Mert ha kipukkasztjuk ezt a lufit, akkor konfettiként záporozik ránk a társadalomkritika. Amit aztán vagy észreveszünk (és értékelünk) vagy nem. A rendező ugyanis (amerikai filmtől felettébb szokatlanul) felnőttnek nézi a közönségét, és nem rág a szánkba semmilyen „tanulságot” – megmutat egy világot, elénk tart egy iszonyú görbe tükröt, hogy mit veszünk le belőle, rajtunk áll.

És az a tükör bizony görbe… Ha azt hisszük, mindez túlzás, sarkítás, botránykeresés, akkor csak menekülünk a valóság elől. Simán el tudom hinni, hogy mindez megtörtént – mert ezt látom piciben magam körül. Abban, ahogy látszólag értelmes emberek hajlamosak totálisan elhagyni az agyukat megfelelő mennyiségű pia hatására (keményebb se kell); abban, hogy nagyítóval kell keresni olyan fiatalt, akinek nem a pénz az elsődleges érték; abban, hogy az olyan dolgok, mint szeretet, család, tisztesség, egyre inkább röhejes baromságoknak számítanak. Értékvesztett, elkorcsosult időket élünk, és sajnos jóval többen vannak, akik úgy gondolják, Jordan Belfort útja a menő, mint akik nem. Vajon ők a filmet látva elgondolkodnak? Szeretném remélni, hogy igen, de szkeptikus vagyok.

Számos kritika érte a rendezőt, hogy „idealizálja” ezt az életmódot – ezt olvasva felmerül bennem, hogy a kritikus elaludt a film közben. Szó sincs itt idealizálásról, de ahogy írtam, „direkt” elítélésről sem. Az viszont tény, hogy iszonyú manipulatívan van megírva a film – a briliáns forgatókönyvnek és a főszereplő zseniális játékának köszönhetően Belfort egynémely, a beosztottakat buzdító szónoklatával képes úgy magával ragadni, hogy még ha tarisznyás bölcsészként ültünk is be a filmre, eljutunk odáig, hogy eladnánk az anyánkat egy jachtért. Scorsese e tekintetben rettentő gonoszan játszik velünk. Persze ehhez szüksége volt egy olyan főszereplőre, aki képes ezt a vidám vasárnap hangulatot úgy előadni, hogy röhögőgörcs helyett magával rántson. Ez itt egyértelműen DiCaprio one-man-show-ja. Nem csak elképesztő energiával pörgi végig, de olyan arcait mutatja, amiket eddig nem nagyon láthattunk.  Simán feledtet minden eddigi szerepet, legyenek bármily bravúrosak – ami már csak azért is nagy szó, mert alig fél éve láthattuk tőle ugyanezt a karaktert pepitában A nagy Gatsby-ben. A mellékszereplők sem hibáznak, a kívül tökéletes, belül üres kirakatfeleségtől az erőltetetten vicces, tenyérbemászó üzlettárson át a tankönyvbe illően semmilyen FBI-ügynökig a helyükön vannak, de úgyszólván statiszták DiCaprio mellett.

Grandiózus, kaotikus őrület ez a film – ha leküzdjük a kezdeti tartózkodásunkat, veszélyesen könnyű beleveszni. Elképesztő az az energia, ami árad felénk a vászonról, csúcsra vagyunk pörgetve mi is, nem csak a szereplők. Azok a fiatalok, akik az utóbbi években készült filmjei láttán (A tégla, A leleményes Hugo, New York bandái, Aviátor) nem értik, miért is számít élő legendának Martin Scorsese, e film láttán kapnak egy kis ízelítőt a Nagymenők és a Taxisofőr rendezőjéből. Aki egyébként – elnézve a film lenyűgöző stílusát, a borzalmas nyolcvanas-kilencvenes évek-beli díszletekkel és jelmezekkel, a már-már szürreális zeneválasztásokkal és a túlszínezett transzferrel – valószínűleg Tarantino mellett még mindig az egyik legmenőbb arc lehet Hollywoodban.


7 megjegyzés :

Zsuzsa írta...

Én viszont roppant mód untam a filmet, számomra iszonyú vontatott. Kb. másfél órában is felfogtam, hogy gazdag lett, mocsok ember volt, durva, és drogozott és ivott és kurvázott. Felesleges volt a 3 óra.

PuPilla írta...

"Eladnánk az anyánkat egy yachtért" :D ez marhajó! Jaj nagyon élveztem ezt a filmet, telitalálat, de Caprio szinte összes filmje az már évek óta. :) Jól válogat a pasi.
Amúgy ez a filléres tőzsdézés mitől volt illegális? Nekem ez nem tűnt fel :D

Ilweran írta...

Ezek szerint nem kapott el a lendülete, van ilyen. Engem úgy vitt magával, hogy fel sem tűnt a 3 óra...

Ilweran írta...

Hát de nem? :D
Ebben a cikkben az igazi Belfortról nagyjából értelmesen leírják, mitől illegális (bár persze lehetne ezt mélyebben vesézni, de annyira én nem értek hozzá). Mondjuk ez a megtévesztés és árfolyam-manipuláció pont olyan dolog, amit a tőzsdén kb. mindenki csinál, csak nem mindenki bukik le...
http://index.hu/kultur/2013/12/29/a_wall_street_igazi_farkasa/

PuPilla írta...

Hmm, hát annyira én se értek hozzá, de szerintem az ilyen manipulációknál sokkal rosszabbak az ezo-tévé és tv-shop nevezetű dolgok :D küldenek pénzenergiát, beszarás, hogy ezt engedik, és nem számít átverésnek... :)
Az ilyen kis rosszfiú csalókat szeressük, főleg filmen persze, de nekem szimpi, ami az életben lett vele, aki ilyen ügyes, az ne rohadjon a börtönben :D

Ilweran írta...

Na ja, bármerre nézünk, tele vagyunk olyan hétköznapi átverésekkel, amik kb. ugyanennyire undorítóak, csak nem ilyen látványosak...
Azért én orron pöckölném egy baseballütővel, de nekem sose jöttek be az ilyen rosszfiúk - meg hál'Istennek, DiCaprio sem :D

PuPilla írta...

Én pont akkor voltam olyan beleszerelmesedős tinikorban, amikor berobbant Leo a Titanic-kal, és imádtam nagyon :) Azóta mindig azt mondom, látjátok, én már akkor tudtam milyen jó filmjei lesznek még később :D

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...