Avishai Cohen Trio - 2017. október 11. MÜPA

Meg kell mondjam, miután az előző hét végén, a Budapest Ritmo három napján kicsit túladagoltam magam nagyon jó zenéből, némileg tartottam tőle, hogyan érint majd ez a nagyon várt személyes találkozás. Hogyan és mit nyitnak meg bennem, és hova költöznek be Avishai Cohen és zenésztársai. Merthogy ez sem egy laza „odadobom magam aztán lesz ami lesz” zene; hanem a jazz egyik teteje – azzal a nem rendeltetés-szerűen használt bőgővel, a végletekig kipöttyözött dobbal, a ritmusára feszített zongorajátékkal; a teljesét akkor adja ki, ha egyszerre tartod életben magadban az önátadás képességét a megfeszített figyelemmel. Hogy úgy engedjen ki benned a hangok tömegéből ömlő feszültség, ahogyan a dalban – hogy a teljesen nyitott fül kedvéért lehunyt szemek mögött is azokat az érthetetlen helyeken (benned is érthetetlen helyeken) húrhoz érő ujjakat figyelhesd: hadd rajzoljanak ki valami megnevezhetetlent.

Ez  a három zenész egyetlen képet rajzol… Tanítani való, hogyan lép hátra a meglehetősen extrém játékmódból a szelíden szokott háttérbrummogásba a legváratlanabb helyeken Avishai Cohen, hogy teret adjon a billentyűkön bűvészkedő Omri Mornak, vagy a doboknál olykor elszabaduló Noam Davidnak. Tapsot provokáló bravúrmomentumok tömegével játszadoztak ők hárman; de legfőképp egymással. Megdöbbentő, hogy a felvételekhez képest egy-egy koncert jelenlétében mennyire bátran kalandoznak, mennyire merészen ütik egyre magasabbra az egymásnak passzolgatott labdát – ez a zene él; akár a játszói arcán az egymásra figyelés közben letörölhetetlen vigyor. Tényleg van az a szint, ahol a rontás is csak egy szokatlan, izgalmas lehetőség a játszótársnak – hiszen a meglepetés erejével hat és teljesen új harmonikus ösvényeket nyithat.

Persze nem mondom, hogy nem kell szoknia a fülnek a tényt, hogy nem fenn vinnyog a szóló, hanem alant brummog. Alapjában arra vagyunk kódolva, hogy a mélységek kísérő lüktetése fölé várjuk a cifrát – nem is biztos, hogy ez pusztán nevelődés kérdése… azt bőven el tudom képzelni, hogy elsőre ezt lehet a legnehezebb követni. Hogy pengetve és húzva-vonva, de ott, a mélyben születik meg a közös legattraktívabb fele. S talán az általam nagyra becsült játszóhely is hozzáteszi mindehhez a maga körülményeit… A MÜPA egyébként csodálatos akusztikájával (és profi hangosítás-rendszereivel – avagy a hangosítás kezelőinek attitűdjével) kapcsolatban Pisti barátom fogalmazott meg egy markáns kritikát, miszerint az összhangzás a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben túl kulturált – hogy szinte soha nem engedik szabadjára a mélységek dübörgő dögeit. Tény, olykor tényleg megfeszített figyelemmel kellett követni a pengető ujjakat – az egészből olykor alig emelkedett ki ez a mélyben formálódó csoda…

Mindezt most rakosgatom össze, az élmény után, annak leülepedése közben – mert ott és akkor csak hálát éreztem, és nagyon jól eső fáradtságot a végén (még egy ellentmondás: hogyan lehet a feltöltődésbe elfáradni). Elmondhatom: láthattam élni a színpadon az egyik legizgalmasabb zenei utakat járó kortársam, elmondhatom, részt vehettem a magam szerény módján az est varázslatában. Nem akartuk leengedni őket a színpadról – túl hamar repült el az a két óra. Hallatlanul bájosan cselezték ki a sokadik visszatapsolást, az utolsó utáni utolsó dalukban jó alaposan megtapsoltattak bennünket…

Ez mind a varázslat technikai része – valójában azt hiszem, nem itt van a titkuk. Rafael barátom meséli, hogy azokra a dolgokra figyel szívesen és igazán, amiben tisztán hallja a megéltség, a jelenlét mélyről zengő A hangját. Ez a jó humorú srác, Avishai Cohen, és a játszótársai is élik a zenét – és éltetik nekünk; ez sem előadás volt, hanem egyfajta szeánsz, zenében való előadói és hallgatói lélegzetvétel, a legjobb fajtából. Érzésekről beszélni a legnehezebb – de a triónak ezen az estén is (szavak nélkül és mégis) maradék nélkül sikerült.