2012. december 14., péntek

A sztalker verset idéz



Nyaranta olykor végignyúlsz a réten,
Az égre bámulsz, és fejed fölött
A forró lég, mint bölcső ringatózik,
S egyszerre furcsa sejtelem fog el:
A bölcső meghasadt, s a résen át
A másvilág hidege, mint egy
Jégtű zuhan a föld felé, feléd...

(Baka István fordítása)





Andrej Tarkovszkij filmje, a Stalker egyik legmegkapóbb részlete, amikor a címszereplő verset mond az írónak és a tudósnak a kívánságok szobájának küszöbén. Eltartott egy darabig – netkorszak, google, wiki, meg úgy általában a ma oly természetes nyílt, elektronikus adatbázisok nélkül – mire kiderítettem annak idején, hogy a rendező az édesapja: Arszenyij Tarkovszkij versét idézi meg annak a pillanatnak. Az a gyanúm, hogy már a film ötletének formálódása közben egymásba akadt a vers és a történet a rendező fejében. Ismert, hogy az alapötlet Arkagyij és Borisz Sztrugackij egy novellájából származik – mondjuk a magvacska, hiszen a Piknik az árokparton voltaképp csak apropója a filmnek. Maga Arkagyij Sztugackij így fogalmaz erről: „Néhány esztendeje abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy közreműködhettünk a Sztalker című film forgatásában. (...) A munka során azonban (közel három évig tartott) Tarkovszkij végül olyan filmet készített, amelynek semmi köze a kisregényhez. S forgatókönyvünk végleges változatában csupán a "Sztalker" és a "Zóna" kifejezések maradtak meg, valamint az a misztikus hely, ahol a kívánságok teljesülnek. (...) Senki sem kételkedett, hogy a film nemzetközi rangú. Ne vegyék öndicséretnek szavainkat! A film létrehozásában az érdem oroszlánrésze Tarkovszkijé, mi csupán a kisinasai voltunk.” A film sokkal többről szól a novellánál - a kívánságok Zónabeli teljesülése apropóján nemcsak a vágyaink, de a tanításaink természetéről is, és még annyi mindenről...

Első látásra beleszerettem, ahogyan Alexandr Kajdanovszkij a képből szinte kihajolva, a romos falba illesztett omlékony félfának támaszkodva mondja a verset. Ahogyan a magyar felirat hordozta jelentés, a maradéktalanul átlényegült, valóban sztalkerrá lett színész látványa, az enyhén rekedtes, fáradt hangja, s az annyira másmilyen zenéjű, másképp dallamos orosz szavak élménnyé elegyültek. Összefoglal ez a pillanat mindent, amivel a film addig kísérletezik: kívánságaink rétegei és rémületei ugyanúgy benne laknak, mint a kielégíthetetlenségünk – számomra a játékidő origóját jelenti. Hallgassuk meg: 


olvassuk el oroszul – már aki tudja, aki ismeri a cirill betűt. Ez a vers hurcolódott bennem, mint valami homályos követelés, mondjuk ki: kívánság. Olvastam azóta fordítását itt-ott, de tudtam, dolgom van vele, meg kell szólaljon nekem formájában és magyarul – és méltóképp, hogy ne homályosítsa el az egykori élményt a kísérlet - s főleg a kudarc ne koszolja össze. S mindezt úgy, hogy nem olvasok, nem értek oroszul, az egykori felirat emlékéből, és mások magyarításából indul ki a magam ferdítése.

Nem tudom mennyire sikerült, de íme: 

Kevés 

Ellobbant nyári ég,
Verőfény, napsütés!
Mintha nem lett volna még -
kevés. Ez is kevés.


Hulló levél a múlt,
Áldás, égi egész,
Minden ölembe hullt,
Kevés ez is, kevés.


Jó, rossz, mind elvonul,
Minden megérkezés,
Minden fejemre hull,
Kevés ez is, kevés.


Szemem angyalpihés
Oltalmas égre néz,
Siker kísért, nyerés.
Kevés, ez is kevés.


A lét minden ága ép,
Nem gyötri tűzverés,
Áttetsző, tiszta, szép –
kevés. Ez is kevés.
 


Tehát az elmúlt idő mintha meg sem történt volna, ahhoz képest, ami történhetett volna. A megélt idő értékei egyben nézve elfonnyadnak a kihagyott lehetőségek fényében. Hiába az oltalom, hiába a siker; hiába, hogy épp nem lobog lánggal háborútól és gyötrelemtől körülöttem minden – mindez nem elég. Valami emésztő vágy megmarad, megfogalmazatlanul. Megmagyarázatlanul. 


A filmben a sztalker egy másik vezető sorsát idézi meg, s az ő versét mondja. S példaszerű a két vezetett elutasító reakciója a versre, s a verssel együtt a sztalker motivációira. Az értelem (a tudós) dühödten keresi a kiutat a maga tehetetlensége elől, akár inkább elpusztítására törve annak, amit nem ért, semmint hogy a korlátai tudatát elviselje. Az önmaga üszkévé égett érzelem (az író) csak ingernek képes felfogni ezt is, képtelen a szavak és a Kívánságok Szobájának tükrébe belenézni. A Zóna mindkettejüket kiveti. A Zóna csak azokat viseli el, akik valójában nem akarnak tőle semmit. Akikben nem lakik ott, avagy bölcsességgé szelidült a versben lüktető éhség a mindenségre.

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...