Azért nem csak régi kedvenceket
nézek újra mostanában, lásd Négy esküvő és egy temetés, néha
beakadnak friss filmek is. No nem filmes újságírósan friss filmek, azaz heti
bemutatók, hanem nekem friss élmények. Ilyen ez, az engem érdeklő könyvekkel is
alig tudok lépést tartani, nem hogy filmekkel és sorozatokkal. Nézzük, az
elmúlt hetekben mely nemannyirarégi filmek okoztak kellemes meglepetést…
Viktória királynő és Abdul
Eleinte eléggé idegenkedtem tőle,
mert Judi Dench nekem Meryl Streep-kategória: annyira erősen rányomja a saját
judidenchsége bélyegét minden alakítására, hogy bármennyire jó színésznő
egyébként, nem tudom függetleníteni tőle a karaktert. Aztán egy jóbarát, aki
mindenmániás, ami angol, történelmi és kosztümös, rábeszélt és nem bántam meg.
(Azzal együtt sem, hogy ezúttal sem tudtam Viktória királynőként tekinteni a
főszereplőre, ő Judi Dench királynői kosztümben – fogalmam sincs egyébként, ez
mitől függ, de örök példám a zseniális Helen Mirren A királynőben, aki
nemhogy nem helenmirrenkedik abban a filmben, hanem ő maga II. Erzsébet,
annyira, hogy azóta is az ő képe ugrik be a valódi uralkodó helyett.) Maga a
film egy bájos (bájosan régimódi) történet Viktória uralkodásának kései
éveiről, amikor az idős, magányos, házsártos királynő, aki mellől kivesztek
valódi emberi kapcsolatai (vagy maga marta el maga mellől őket), váratlan és
botrányos barátságot köt egy fiatal indiaival, akit a vakvéletlen sodor a
királyi udvarba, hogy átadjon egy jubileumi érmét India meghódítójának. Az a
film szerencséje, hogy az összes klisét annyira profin és olyan szerethetően
viszi vászonra, hogy nehéz rá haragudni – még akkor is, ha nem csak
kiszámítható, de nyíltan célozza a könnyzacskókat. Nemhiába, Stephen Frears
továbbra is több mint tisztességes iparos és nagyon ért a kosztümös emberi
drámákhoz. A legemlékezetesebb pillanatai a királyi udvartartás karótnyelt,
áskálódó, idegengyűlölő, sznob tagjainak parodisztikus jelenetei mellett azok,
amelyekben a királynőről lehull a máz, és előkerül az ember: akit senki sem mer
már megközelíteni, épp ezért az első őszinte emberi reakcióra lecsap; aki
papíron a fél világot uralja, de birodalma nagy részéről alapvető ismereti
sincsenek, nemhogy kóstolta volna a helyi ételeket (mangó!), pláne beszélné a
nyelvet; akit már a saját fia is temetne, hisz hatvan felé még mindig
trónörökösnek lenni, hát… (reméljük, Károly herceg nem nézi meg a filmet). A
történelem nem engedélyez happy endet, a keserédes finálé ráadásul fájó
áthallásokkal bír jelenünkre, ám ettől még ez a film nem több és nem kevesebb,
mint egy újabb bájos életkép Anglia újkori történelméből. Igazából bármennyit
elnéznék ezekből.
Vadon
Amikor a könyvet olvastam,
folyamatosan hezitáltam, kell-e ez nekem filmen vagy sem, aztán azzal fejeztem
be a posztom, hogy bár tényleg rendkívül
szórakoztató és érdekes, pont annyira filmszerű, hogy nagy részében azt
éreztem, felülről nézem Cheryl túráját – ahelyett, hogy ott lennék
vele a vadonban és a hátamon érezném Szörnyeteg súlyát. Távol maradt. Ami
abból a szempontból jó, hogy így legalább megnézem a filmet. Ha igazán a bőröm
alá mászott volna a könyv, biztos kihagynám. Nem is vártunk sokat vele,
megnéztük és azt kell mondjam, minden egyszerűsítés ellenére és azzal együtt,
hogy komplett szálak maradtak ki, egyike lett azon ritka eseteknek, amikor az
adaptáció önmagában jobb, mint az eredeti. Mielőtt bárki fejemet veszi,
szögezzük le, nem azt mondom, hogy Cheryl Strayed nem tudja jól a saját
sztoriját – de ha a két különböző alkotást a saját műfajának szabályai szerint
ítélem meg, arra jutok, hogy a Vadon film jobb film, mint amennyire
a Vadon
könyv jó könyv. Ami durván fogalmazva egyvalaminek köszönhető: a filmet jegyző
Jean-Marc Vallé (Hatalmas kis hazugságok, Mielőtt meghaltam) sokkal jobb
rendező, mint amennyire Cheryl Strayed jó író. Az összeomló élete elől
meggondolatlanul a Pacifikus Túraösvényre menekülő Cheryl túráját pont azzal az
érzékenységgel ragadja meg, ami a bulvárosra hangolt írásból hiányzott
(önéletrajz ide vagy oda): ahol kell, elemel, elmosódó emlékfoszlányokban
beszél a zavaros, drogmámorba és önmarcangolásba fúló múltról; ahol kell,
eltávolít azzal, hogy Cheryllel együtt mi is megvetjük korábbi önmagát; ahol
kell, zsigerekig hatol a kimondhatatlan gyász egyetlen üvöltésbe sűrítésével.
Reese Witherspoon pedig kurvajó, nem véletlen, látszik, hogy szerelemgyereke
lett ez a film.
Bridget Jones babát vár
Na, ha valamivel, ezzel aztán
szkeptikus voltam (igen, úgy tűnik, én mostanában mindennel az vagyok…). Eléggé
elfogult vagyok Bridget Jones történetével, leginkább az első kötettel – már a
másodiknál is rezgett a léc a thaiföldi kalanddal, a folytatásokat meg a
legnagyobb jóindulattal sem tudom többnek értékelni, mint újabb és újabb
bőrlenyúzásnak; de amit Helen Fielding a könyveiben művel, még istenes ahhoz
képest, mennyire ordenáré mód elszúrták anno a Mindjárt megőrülök!
filmváltozatát. Ezek után amikor meghallottam, hogy újabb BJ film közeleg,
ráadásul nem az általam egyébként kb kedvelt harmadik könyvből, hanem egy
köztes időszakról, akkor azt mondtam: nooo way! Amire csak ráerősített az
előzetes, amit mintha a „hogyan tegyük még sokkal cikibbé az amúgy is ciki
Bridget Jonest?” ötletverseny győztesei vágtak volna össze. Aztán persze
megnéztem és egészen pozitív csalódás volt. Na még mindig nem az első film, de
ez legalább vállalható folytatás. Annak ellenére is, hogy Colin Firth fájón
megöregedett és karótnyeltebb mint valaha (nem baj, őt így is szeretjük),
Patrick Dempsey pedig bár cuki, azért nem egy Hugh Grant. Viszont a poénok jó
része ül, Bridget végre vállaltan önmaga, nem akar görcsösen megfelelni az
anyja / az anyja barátai / a pasija / a női magazinok elvárásainak, magabiztos,
sikeres, független nő. Aki persze követ el hibákat és még mindig átlagon felüli
érzékkel csinál magából hülyét, de most már legalább kinézzük belőle, hogy a
sok picsogás szüneteiben képes lesz megküzdeni a boldogságért. Megérdemli.
Kincsem
Na ezzel aztán pláne szkeptikus
voltam :) A magyar szórakoztató filmekkel úgy alapból az vagyok, most
tekintsünk el a filmfinanszírozás visszáságai és a magyar néplélek körüli
nyavalygástól, az nem ennek a blognak a profilja, meg nem is értek hozzá. Tény,
az idejét sem tudom, mikor mentem be utoljára egy multiplexbe magyar
zsánerfilmet nézni. A Kincsem után viszont azt éreztem,
hogy végre a szórakoztató filmek terén is elértünk oda, ahova a számtalan
fesztiváldíjas alkotásunkkal a művészfilmek terén már rég, a sorozatokkal pedig
az elmúlt években: simán találunk a kínálatban a nemzetközi kínálattal azonos
színvonalú magyar alkotást. Ami után nem azzal jövünk ki a moziból, hogy „jó,
kicsit olcsó, kicsit fáradt, kicsit amatőr, de a miénk” hanem azzal, hogy ez
egy baromi jól megcsinált film lett, tökmindegy, hol készült. Herendi Gábor
persze vérprofi, ezt már a Valami Amerika idején is tudtuk –
ezúttal is sikerrel egyensúlyoz a klasszikus történetmesélés és a modern filmes
eszközök, a magyar történelemhez ezer szállal kötődő, hazafiságra is játszó
történet és az univerzális narratívák, a kaland és a romantika, a vígjáték és a
dráma közt. A vágás, az atmoszférateremtés, a kreatív zenehasználat, a
kosztümök, az elképesztő trükkök (és igen, annak a horribilis büdzsének a nagy
részét a CGI vitte el…) mind kiemelkedőek. Nem tudom nem szeretni. Jó lenne, ha
több ilyet látnánk!
A szépség és a szörnyeteg
És akkor utoljára írom le ebben a
posztban, hogy ezzel is szkeptikus voltam :P Tavaly már írtam arról (tán a Hamupipőke
remake kapcsán) hogy mennyire nem értem, miért érzi szükségét Hollywood, hogy
élőszereplőkkel forgassa újra gyermekkorunk kedvenc Disney-meséit – hát, úgy
tűnik, az én privát értetlenségem nem nagyon hatotta meg a stúdiókat, az a pár
száz millió dollár, amit ezek a filmek összeszedtek, inkább, úgyhogy A
szépség és a szörnyeteg sokadik verziója után már forog az élőszereplős
Alladin
is. Mi kell még? Az Emma Watson nevével fémjelzett legújabb Belle-sztori ahhoz
képest, hogy újat aztán végképp nem tud mondani (gyakorlatilag kockáról kockára
követi a rajzfilmverziót), aranyos szórakozás: a dalok még mindig szépek, a
kastély félelmetes, a könyvtár lenyűgöző, a teáscsészévé változtatott lurkóért
lehet izgulni, Gastont meg itt is képentörölnénk bármikor. A színészi
alakításokat is pont annyira kell komolyan venni, amennyire egy élőszereplős Disney-rajzfilmtől
várható: itt azért nincs Cate Blanchett, hogy mélységet adjon bármelyik
karakternek. Emma Watson tökéletesen hozza a sárga báli ruhába bújtatott
Hermionét, a Szörnyeteg már nem is tudom, ki volt, Luke Evans meg élvezettel
mókázik Gaston szerepében. Az övénél csak a korszellemnek megfelelően
elnőiesített segédje szerepe hálásabb – egy éneklős-kosztümös romantikus
filmből úgyis mindig az jön ki legjobban, akin legalább lehet röhögni. Igazából
nem kéne működnie a filmnek, mégis működik. Akkor is ha sokadszorra látjuk
ugyanazt a sztorit. Ki érti ezt?
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése