2017. október 16., hétfő

Rövidre vágva # 18 – Filmes vegyes

Azért nem csak régi kedvenceket nézek újra mostanában, lásd Négy esküvő és egy temetés, néha beakadnak friss filmek is. No nem filmes újságírósan friss filmek, azaz heti bemutatók, hanem nekem friss élmények. Ilyen ez, az engem érdeklő könyvekkel is alig tudok lépést tartani, nem hogy filmekkel és sorozatokkal. Nézzük, az elmúlt hetekben mely nemannyirarégi filmek okoztak kellemes meglepetést…

Viktória királynő és Abdul

Eleinte eléggé idegenkedtem tőle, mert Judi Dench nekem Meryl Streep-kategória: annyira erősen rányomja a saját judidenchsége bélyegét minden alakítására, hogy bármennyire jó színésznő egyébként, nem tudom függetleníteni tőle a karaktert. Aztán egy jóbarát, aki mindenmániás, ami angol, történelmi és kosztümös, rábeszélt és nem bántam meg. (Azzal együtt sem, hogy ezúttal sem tudtam Viktória királynőként tekinteni a főszereplőre, ő Judi Dench királynői kosztümben – fogalmam sincs egyébként, ez mitől függ, de örök példám a zseniális Helen Mirren A királynőben, aki nemhogy nem helenmirrenkedik abban a filmben, hanem ő maga II. Erzsébet, annyira, hogy azóta is az ő képe ugrik be a valódi uralkodó helyett.) Maga a film egy bájos (bájosan régimódi) történet Viktória uralkodásának kései éveiről, amikor az idős, magányos, házsártos királynő, aki mellől kivesztek valódi emberi kapcsolatai (vagy maga marta el maga mellől őket), váratlan és botrányos barátságot köt egy fiatal indiaival, akit a vakvéletlen sodor a királyi udvarba, hogy átadjon egy jubileumi érmét India meghódítójának. Az a film szerencséje, hogy az összes klisét annyira profin és olyan szerethetően viszi vászonra, hogy nehéz rá haragudni – még akkor is, ha nem csak kiszámítható, de nyíltan célozza a könnyzacskókat. Nemhiába, Stephen Frears továbbra is több mint tisztességes iparos és nagyon ért a kosztümös emberi drámákhoz. A legemlékezetesebb pillanatai a királyi udvartartás karótnyelt, áskálódó, idegengyűlölő, sznob tagjainak parodisztikus jelenetei mellett azok, amelyekben a királynőről lehull a máz, és előkerül az ember: akit senki sem mer már megközelíteni, épp ezért az első őszinte emberi reakcióra lecsap; aki papíron a fél világot uralja, de birodalma nagy részéről alapvető ismereti sincsenek, nemhogy kóstolta volna a helyi ételeket (mangó!), pláne beszélné a nyelvet; akit már a saját fia is temetne, hisz hatvan felé még mindig trónörökösnek lenni, hát… (reméljük, Károly herceg nem nézi meg a filmet). A történelem nem engedélyez happy endet, a keserédes finálé ráadásul fájó áthallásokkal bír jelenünkre, ám ettől még ez a film nem több és nem kevesebb, mint egy újabb bájos életkép Anglia újkori történelméből. Igazából bármennyit elnéznék ezekből.

Vadon

Amikor a könyvet olvastam, folyamatosan hezitáltam, kell-e ez nekem filmen vagy sem, aztán azzal fejeztem be a posztom, hogy bár tényleg rendkívül szórakoztató és érdekes, pont annyira filmszerű, hogy nagy részében azt éreztem, felülről nézem Cheryl túráját – ahelyett, hogy ott lennék vele a vadonban és a hátamon érezném Szörnyeteg súlyát. Távol maradt. Ami abból a szempontból jó, hogy így legalább megnézem a filmet. Ha igazán a bőröm alá mászott volna a könyv, biztos kihagynám. Nem is vártunk sokat vele, megnéztük és azt kell mondjam, minden egyszerűsítés ellenére és azzal együtt, hogy komplett szálak maradtak ki, egyike lett azon ritka eseteknek, amikor az adaptáció önmagában jobb, mint az eredeti. Mielőtt bárki fejemet veszi, szögezzük le, nem azt mondom, hogy Cheryl Strayed nem tudja jól a saját sztoriját – de ha a két különböző alkotást a saját műfajának szabályai szerint ítélem meg, arra jutok, hogy a Vadon film jobb film, mint amennyire a Vadon könyv jó könyv. Ami durván fogalmazva egyvalaminek köszönhető: a filmet jegyző Jean-Marc Vallé (Hatalmas kis hazugságok, Mielőtt meghaltam) sokkal jobb rendező, mint amennyire Cheryl Strayed jó író. Az összeomló élete elől meggondolatlanul a Pacifikus Túraösvényre menekülő Cheryl túráját pont azzal az érzékenységgel ragadja meg, ami a bulvárosra hangolt írásból hiányzott (önéletrajz ide vagy oda): ahol kell, elemel, elmosódó emlékfoszlányokban beszél a zavaros, drogmámorba és önmarcangolásba fúló múltról; ahol kell, eltávolít azzal, hogy Cheryllel együtt mi is megvetjük korábbi önmagát; ahol kell, zsigerekig hatol a kimondhatatlan gyász egyetlen üvöltésbe sűrítésével. Reese Witherspoon pedig kurvajó, nem véletlen, látszik, hogy szerelemgyereke lett ez a film.

Bridget Jones babát vár

Na, ha valamivel, ezzel aztán szkeptikus voltam (igen, úgy tűnik, én mostanában mindennel az vagyok…). Eléggé elfogult vagyok Bridget Jones történetével, leginkább az első kötettel – már a másodiknál is rezgett a léc a thaiföldi kalanddal, a folytatásokat meg a legnagyobb jóindulattal sem tudom többnek értékelni, mint újabb és újabb bőrlenyúzásnak; de amit Helen Fielding a könyveiben művel, még istenes ahhoz képest, mennyire ordenáré mód elszúrták anno a Mindjárt megőrülök! filmváltozatát. Ezek után amikor meghallottam, hogy újabb BJ film közeleg, ráadásul nem az általam egyébként kb kedvelt harmadik könyvből, hanem egy köztes időszakról, akkor azt mondtam: nooo way! Amire csak ráerősített az előzetes, amit mintha a „hogyan tegyük még sokkal cikibbé az amúgy is ciki Bridget Jonest?” ötletverseny győztesei vágtak volna össze. Aztán persze megnéztem és egészen pozitív csalódás volt. Na még mindig nem az első film, de ez legalább vállalható folytatás. Annak ellenére is, hogy Colin Firth fájón megöregedett és karótnyeltebb mint valaha (nem baj, őt így is szeretjük), Patrick Dempsey pedig bár cuki, azért nem egy Hugh Grant. Viszont a poénok jó része ül, Bridget végre vállaltan önmaga, nem akar görcsösen megfelelni az anyja / az anyja barátai / a pasija / a női magazinok elvárásainak, magabiztos, sikeres, független nő. Aki persze követ el hibákat és még mindig átlagon felüli érzékkel csinál magából hülyét, de most már legalább kinézzük belőle, hogy a sok picsogás szüneteiben képes lesz megküzdeni a boldogságért. Megérdemli.

Kincsem

Na ezzel aztán pláne szkeptikus voltam :) A magyar szórakoztató filmekkel úgy alapból az vagyok, most tekintsünk el a filmfinanszírozás visszáságai és a magyar néplélek körüli nyavalygástól, az nem ennek a blognak a profilja, meg nem is értek hozzá. Tény, az idejét sem tudom, mikor mentem be utoljára egy multiplexbe magyar zsánerfilmet nézni. A Kincsem után viszont azt éreztem, hogy végre a szórakoztató filmek terén is elértünk oda, ahova a számtalan fesztiváldíjas alkotásunkkal a művészfilmek terén már rég, a sorozatokkal pedig az elmúlt években: simán találunk a kínálatban a nemzetközi kínálattal azonos színvonalú magyar alkotást. Ami után nem azzal jövünk ki a moziból, hogy „jó, kicsit olcsó, kicsit fáradt, kicsit amatőr, de a miénk” hanem azzal, hogy ez egy baromi jól megcsinált film lett, tökmindegy, hol készült. Herendi Gábor persze vérprofi, ezt már a Valami Amerika idején is tudtuk – ezúttal is sikerrel egyensúlyoz a klasszikus történetmesélés és a modern filmes eszközök, a magyar történelemhez ezer szállal kötődő, hazafiságra is játszó történet és az univerzális narratívák, a kaland és a romantika, a vígjáték és a dráma közt. A vágás, az atmoszférateremtés, a kreatív zenehasználat, a kosztümök, az elképesztő trükkök (és igen, annak a horribilis büdzsének a nagy részét a CGI vitte el…) mind kiemelkedőek. Nem tudom nem szeretni. Jó lenne, ha több ilyet látnánk!

A szépség és a szörnyeteg

És akkor utoljára írom le ebben a posztban, hogy ezzel is szkeptikus voltam :P Tavaly már írtam arról (tán a Hamupipőke remake kapcsán) hogy mennyire nem értem, miért érzi szükségét Hollywood, hogy élőszereplőkkel forgassa újra gyermekkorunk kedvenc Disney-meséit – hát, úgy tűnik, az én privát értetlenségem nem nagyon hatotta meg a stúdiókat, az a pár száz millió dollár, amit ezek a filmek összeszedtek, inkább, úgyhogy A szépség és a szörnyeteg sokadik verziója után már forog az élőszereplős Alladin is. Mi kell még? Az Emma Watson nevével fémjelzett legújabb Belle-sztori ahhoz képest, hogy újat aztán végképp nem tud mondani (gyakorlatilag kockáról kockára követi a rajzfilmverziót), aranyos szórakozás: a dalok még mindig szépek, a kastély félelmetes, a könyvtár lenyűgöző, a teáscsészévé változtatott lurkóért lehet izgulni, Gastont meg itt is képentörölnénk bármikor. A színészi alakításokat is pont annyira kell komolyan venni, amennyire egy élőszereplős Disney-rajzfilmtől várható: itt azért nincs Cate Blanchett, hogy mélységet adjon bármelyik karakternek. Emma Watson tökéletesen hozza a sárga báli ruhába bújtatott Hermionét, a Szörnyeteg már nem is tudom, ki volt, Luke Evans meg élvezettel mókázik Gaston szerepében. Az övénél csak a korszellemnek megfelelően elnőiesített segédje szerepe hálásabb – egy éneklős-kosztümös romantikus filmből úgyis mindig az jön ki legjobban, akin legalább lehet röhögni. Igazából nem kéne működnie a filmnek, mégis működik. Akkor is ha sokadszorra látjuk ugyanazt a sztorit. Ki érti ezt?

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...