Arnon Grunberg: Mibácsikánk

Én nagyon szeretem Arnon Grunberg irtózatos kiábrándultságát belőlünk – mert mindig megkínoz, de a belém akasztott kérdései erejével; azaz valójában én kínzom meg magam, ahogy a könyvei hatására előpakolom az elme fiókjai mélyére száműzött, az életemben tudomásulvétel nélkül elviselt ellentmondásokat, önmegvezetéseket és kegyes hazugságokat. Mintha az írót ez az eldugdosott „mindennek a vége” érdekelné, az ellentmondások, önmegvezetések és kegyes hazugságok útján járó emberek útjának vége. Ettől volt annyira szívet tépő a Tirza (máig érzem…) és ettől volt szinte elviselhetetlen A betegség nélküli ember – hogy a végét járó emberség útján járó emberek rajzában a magam útjának (lehetséges…) végére ismertem. Ez a maga szigorát el nem eresztő holland író mindig megkínoz a szavaival – de mindig megköszönöm neki, azzal áltatva magam, hogy tanulok belőle.

Most egy elképzelt Dél-Amerikába utaztat – egy elképzelt demokratúra elképzelt gyermekének életpályarajzát követi a túra. Megnézhető közelről nézve, olykor túl közelről nézve, olykor szinte elveszve a részletekben. Így szól az első fejezet, a Lányszöktetés első mondata: Lina Sinani Huanca szülei gyilkosának nem lehetett gyereke, ezért döntött úgy, hogy örökbe fogadja a kislányt. Anthony őrnagy, aki a gyanús elemek letartóztatását foganatosította volna, a menet közben félrecsúszott akció végén örökbe fogadja a foganatosítás egyetlen túlélőjét: Linát. Ez a regény az első pillanattól morbid táncot lejt a hiteltelenség szakadékának szélén, így, ahogyan a fejezet címe, az első mondata és annak kibomló értelme táncol az olvasó idegzetén. Folyamatosan belenghet az érzés: ahogy Móricka elképzeli… ahogy Arnon Grunberg elképzeli azt ami egy sűrűn diktátorjárta kontinensen történt, éppen történik és történni fog. Holott valójában nem ezt képzeli el – valójában minden apró, művinek tűnő elemnek időn kívüli jelentőséget ad, hogy minek a vetülete.

Mert Anthony, a felesége, s a tábornok művilága az adott helyen (s a regényi kereten) messze túl mutató kultúratükör. Ide fonnyad a kultúránk – és csak a fonnyadás módja különböztet. Indokolatlan, betáplált vágyakká fonnyad, az elit identitászavarává, amely mintakövetésnek hiszi a kultúrát, lózungokba foglalható közönynek, ami nem rezeg együtt a történttel – hiszen alapjában történtetne inkább, csinálná a történetet. Alapjában a világot törné egy örökölt, s az öröklés közben letörő darabkáit hullató mintába – ide roskasztva az alapfogalmaink, mint a család, a közösség, a nemzet; letörő darabkáit hullató csorba cseréppé használva bármilyen közös keretet. Apró, megszállott mozdulatok hisztériája: ez a mai elit kultúrája világszerte; nem véletlen, hogy egyre kifinomultabb mámorokba menekülnek, extrémsportoktól a magamutogatásig. Ez az egyik pólus – és a másik ennek ugyanennyire színszegény komplementere. Mert a Karnagy első pillanatra tipikusan dél-amerikai forradalma (túl azon, hogy valójában ugyanaz a fáradt, kiürült rutin, mint az érem másik oldala) a kapaszkodók hiányában önkéntelenül kialakuló mítoszokat is megfojtja – mert a mítosz helyén ül, a maga pöffeszkedő hullájával, maoizmusával és sztálinizmusával, ezzel az eltakaríthatatlan zombival ül a mítosz helyén. Pont úgy, ahogy a fanatizmus ül a vallás helyén az iszlám radikalizálódásában. Pont úgy, ahogy a világon bárhol ül a kultúra sorvadtával megszülető mítoszok lehetőségén valamilyen (naivan vagy pragmatikusan létrehozott) kreálmány.

Mert ez az elképzelt Dél-Amerika a mi egyik lehetséges (valóságos) jövőnk. Megnézhetjük, hova nő Lina a kultúra foszlása, a mítosz foszlása közben – megnézhetjük hova ürülnek szellemi és testi értelemben a gyerekeink. Család helyett, haza helyett - működtetett, élő értékrendek védőhálója helyett - egy minden lépésével egyre kiábrándultabb világ által örökbe fogadva. Nagyon keserű könyv ez, olykor szinte tankönyvi módon végigvett balgaságaink elképzelt (a valóságosnak tűnés gesztusáról olykor tudatosan lemondó) katalógusa. A kiürülést viszi végig Lina élettörténetének sajátos vázlatán át. Nagyon ritkán szorul el a saját torka akármilyen empátiától – a mesélő végigviszi ezt a kilátástalanságig feszített hangot. Úgyhogy amikor az olvasása megkínoz (mert ebben a távolinak tűnő lehetőségben a saját életemben dúlni óhajtó kultúra- és mítoszfoszlásokra ismerek), mindig arra gondolok, milyen kín lehetett megírni ezt, így, ennyire kiábrándultra és kilátástalanra, hiába lebegtetett reménnyel. Felmérve (elismerve?), hogy hozzánk hiába jön el az angyal. Csirkemód kopasztjuk a szárnyait, amíg a hús éhségévé nem válik a reménytelenségben, amit kultúránk és mítoszaink roncsai közt olyan nehezen vallunk be magunknak. Mindig erre gondolok – igen, jelenidőben. Ez is egy befejezhetetlen olvasás – avagy jelenleg nem látszik a vége, hogy mikor csukom be és teszem le ezt a rólunk ennyi rétegével szóló könyvet. Ennek ellenére (avagy éppen ezért) szívből ajánlom mindenkinek.

Kiadó: Gondolat

Fordította: Balogh Tamás és Wekerle Szabolcs