Gárdonyi Géza: Egri csillagok

Az élményt nem fogom elfelejteni. Legjobban egy idézettel írhatom itt le nektek, a rokon élményt, egy másik csodálatos gyermekkori kedvencem tollából: Úsztam ennek az aranyszívű Gárdonyinak aranylóan ködös mesevilágában, ami azonban annyira valóságos, annyira világos és színesen ragyogó volt, hogy elfelejtettem, hol vagyok, ki vagyok, de lovagoltam a törökkel… Vicát átkarolva, hogy le ne essen. S alkonyodott már, amikor a török – nem is látszott rossz embernek – végre az erdőben lerakott bennünket a többi rab közé, a földre. De ellentétben Gergővel - akinek magyar paraszti szíve, úgy látszik, jobban a helyén volt, mint az enyém -, az én szívem bizony úgy vert mellemben, mintha egy sörösló dobogott volna az udvaron; Gergő azonban első pillantásával felmérte a helyzetet, s mikor elaludt a kis tábor, Vicát felrakta az öreg lóra - jaj, csak most ne ropogjon a száraz avar! -, és megszöktette a kislányt, mint a pinty, azaz mintha máris Bornemissza Gergő hadnagy úr lett volna…  Fekete István emlékszik így az első találkozására az Egri csillagok történetével.

Nagyon korán olvastam, az elsős olvasókönyvek és pár mese után – lenyűgözött a vastagsága, olyan felnőtt dolog volt kézbe venni… bizony én is csak amolyan felszínes kíváncsisággal lapoztam volna bele, mint a gyermek Fekete Pista, de akárcsak őt, elmarkolt magának a könyv azonnal. Pedig lassan olvastam még, emlékszem, ceruzával hagytam jelet másnapra a befejezett mondatnál – de abba nem tudtam hagyni az olvasását. Örökké hálás leszek ennek a könyvnek, általa kaptam meg életre szólóan a leírt szó mágiájának egyszer s mindenkori bizonyítékát. S amiért kevésbé lehetek hálás: az újraolvasás kényszerét. Korán jött élmény hiány-érzetei legalább annyira újraolvastatnak, mint a jól belakható történet – mind a kettőben volt részem elég ebben a könyvben.

Viszont alig látom másmilyennek, mint akkor. Annak ellenére, hogy lassan azért feltárultak a rétegei – a megélt idő és valóságos élmények más ízt adtak az olvasott szónak, akkor is, ha az élményeim csak nagyon áttételesen foghatók az egykori végvári környezet kínálta élethez. Azóta feltárult a maga szinte görög-tragédiai fogásaival felépített szerkezete előttem, a váz, amire a mese épül. A török megszállás által három részre szakadt, vallásban és hűségben kétfelé kacsintó haza - gondolhatnánk első blikkre; holott Gárdonyinál ez csak a jól felrajzolt díszlet - a kulissza, ami a hősök találkozásoktól gyakran terhes kapcsolatrendszerét köríti. Az első oldalakon elvetett magból az utolsó oldalig gerinc-kemény törzzsé növesztett cselekmény középpontjában Jumurdzsák áll, s az ő gyűrűje. A vezérszál az ő hajszája a gyűrű, a talizmánja után; és az egész zaklatott, három részre szakadt, pártosult, keserves magyar história e hajsza kulisszájává lesz Buda elvételével, Eger híres ostromával egyetemben.

Azért ennyire szerethető – mert hamisítatlan romantikus kalandregény. Erős motivációjú gonosszal, nagyon szerethető pozitív hősökkel, ütemesen visszatérő, szerethetően sztereotip mellékszereplőkkel. Valójában olyan, mint Jókai. Iskola nőtt az attitűdből: Hunyadi József, Hollós-Korvin, de valamilyen szinten Passuth se képzelhető el Gárdonyi nélkül. Névtelen, tükröző kisemberhőseik a nagy viharokban ugyanilyen kalandos hős-életeket élnek, nagy érzelmekkel, szerelemmel, ármánnyal; nagyon sokszor hasonlóképpen diabolizált gonoszok ellenében. Miközben az emberi történetekre éhes szem róluk olvas, aközben köré épül az egykori miliő – minden jó történelmi regény igazi titka ez: hogy valójában egytől egyig romantikus kalandregények.

Az egész történet hurkokat vető megigazulása a jónak, az őt mindvégig hajszoló gonosz csapdáiból szökő erénynek. Gergő és barátai valóban „végigjárják” a kort: Konstantinápolytól a Felvidékig kapunk egy meglepően történet- és élethű bemutatást keserves hazánkrul, szép Magyarországrul. Ismert, hogy Gárdonyi szívesen táplálkozott a kor irodalmából, Szentsey daloskönyvétől a korabeli útirajzokig. Ismert, hogy várostrom leírásakor Tinódit használta forrásul-sorvezetőül, a kor énekelt „bestsellere”, az Eger vár viadaljáról való ének minden fontos momentumát a regénybe emelve. A kaland kerete ezáltal a legnagyobb nívón kísérli a realitást – s miközben hősei egy sokkal későbbi kor eszményei, a nevüket viselő egykori hősök valóban megvívták anno azt a rettenetesen egyenlőtlen viadalt. Ha nem is kétszázezer, de így is nyomasztó túlerő ellen, valóban alig kétezren.

Alig látom másmilyennek, mint akkor. Mert hiába tudom, ez talán a legidőtlenebb regényrecept - kedves krimiíróim: Chandler, Block, Dennis Lehane, ugyanúgy élnek a valóságszagba ágyazott pátosz óhajtermelő erejével, mint a mitológiázóim: Gaiman például… - nem tudom magam kivonni a hatása alól, ha olvasom. El kéne felejteni, hogy kötelező olvasmány legyen, hogy felfedezhessék benne az olvasni tudó maiak - akár - ezt az időtlent. Hitet a bűnhődésben, és ráción túli hitet a jóban. Minden jókor abbahagyott mesének ez a titka – jobbára mindannyian ilyen életet szeretnénk, amely (akárhogy is) de jól végződik.