A régi város (Manchester by the Sea) - film

Lee Chandler kénytelen hazaköltözni a régi városba – mert meghal a (ritka szívbetegségével sokáig küzdő) bátyja, és őt nevezi ki a kamaszfia, Patrick gyámjának. Lee Chandler kénytelen volna hazaköltözni, a helyre, ahol biztosan nem kap még egy szutyok gondnoki munkát se. A helyre, ami emlékszik rá, ahol egy feldolgozhatatlan tragédiában egykor megdermedt benne minden. Lee Chandler kénytelen volna hazaköltözni, mert a bátyja, Joe így rendelkezett, mert így szeretett volna ezen a dermedtségen valahogy (a halálában is…) változtatni. És Lee Chandler ezt meg is próbálja.

Sokkal többet nem szabad elárulni erről a filmről. Sajátosan kegyetlen (időre ügyesen fittyet hányó) logikai rendben épít fel egy történetet, a feloldozhatatlanságról. Olyan képsorokkal, amik hetekkel később is az eszedbe jutnak. Nem gondoltam volna, hogy valaha is látok egy ennyire jól megválogatott filmes eszközökkel készült filmet – ami nem lesz film, abban a szokott értelemben, ahogyan várnánk: egy pillanatra se lesz álomország pátosza. Nincs benne hamis hang.

Kenneth Lonergan a saját forgatókönyvét vitte filmre – minden porcikájáért felel is. Filmes eszközökkel dolgozik – de ezekkel a megszokott (valahol általunk el is várt) momentumokkal nem úgy gazdálkodik, ahogy a filmipar kis- és nagymesterei. Sokszor jelenetre pontosan felépíti azokat a nagy érzelmi csomópontokat, amikkel egy társadalmi drámában Hollywood általában operál. De ezekben a csomópontokban aztán élő figurák szomorúan élő reakciói jelennek meg előttünk; minden, ami megjelenik előttünk, attól üt szíven, hogy egyetlen esetben sem kerekedik ki teljesre a klisé. Érdemes figyelni a kísérőzene-használatát, egy-egy ilyen (filmipar által generált) várakozásunk hogyan támogatja meg a szokottan nagy ívű zene – hogy aztán azon a ponton, ahol megmarad a hitelesség, megtörjön, beletörjön a valóságba, legtöbbször elfulladjon a csendben, ami Lee tehetetlenségéből árad.

Hiszen a klisé valójában a csinnadrattával körbepuffogott közhely. Viszont Kenneth Lonergan szerintem pontosan tudja: valójában a közhelyszerű az, ami ezer apró eltéréssel folyamatosan történik velünk – az életünk ilyen értelemben tényleg közhelyes. Így próbálunk engesztelni és engesztelődni, így szeretnénk… és van, amikor így nem vagyunk rá képesek. Ez az egyik sajátos véglet, ahonnan a történet szereplőket láttatja: egészen hihetetlenül hétköznapi mer lenni egy halom olyan jelenetben, ahol a film általában harsányabb – és bátran harsány ott, ahol a film általában szívesen szenveleg. Egy élet egyszeri, szomorú szenzációja által kiváltott dermedtség így lesz szinte hétköznapivá – és egy életéhes kamasz sajátos, beletörődő, szinte elfojtás-mentes gyásza így lesz játékos, szívbemarkolóan laza; mondjuk ki: szenzáció.

Egy ilyen rendezői bukfenc rengeteget bíz a színészekre – és itt senki nem okoz csalódást. Casey Affleck teljesen megérdemelten gyűjtötte ezért a szerepért be az Oscart, és az utolsó statisztáig (aki amúgy maga a rendező) mindenki tartja vele ezt a kegyetlenül gyilkos lépést. Az egykori feleségek, a báty, a barátok – de főleg Patrick szerepében Lucas Hedges (utólag esett le, hogy láttuk már filmen, hogy ő volt a Holdfény királyság cserkészcsapatot eluraló, irritáló motoros sráca…). Traumákról beszélni képtelen, szűkszavú emberek őszinte gesztusait látjuk tőlük, az egymással való sajátos vívódás, az apaszerep és a fiúszerep másképp-felvételét (nagy úr a kényszer…), rengeteg képbe oltott, őszinte humorral. Ez egy olyan film a feldolgozhatatlanságról, amin időnként őszintén nevethetsz is. Milyen érdekes – az egész elmesélt ettől a szívbe markolóan szenzációs humortól csak még inkább valódinak tűnik.

Szerintem még nagyon sokáig eszembe jut az a megszólíthatatlan figura, bárhol egy bárban, aki részegen is csak azt várja, mikor köthet bele valakibe – hogy leverje rajtuk azt, amit (ha hagyná magát érezni) lehet, az egykori barátain szeretne leverni. Aki egy giccshatár felé ezerrel robogó érzelmes jelenetet állít meg azzal, hogy elmondja: nem érez semmit. Nem tud érezni semmit. Aki nem érez semmit, attól hiába kérsz az elszenvedett bántalmakért bocsánatot. Kicsiben ismerem ezt az érzést. Amikor meghalt az apukám, nem akartam érezni semmit – azaz a semmit nem akartam érezni, ott, az apukám helyén. Ezért értem, mit él át Lee, mit él meg teljesen másképp Patrick, milyen lelkiismeret furdalásokat és félelmeket hurcolnak a szereplők. De tudjátok mit? Szerintem ez a film a veszteség átélt tapasztalata nélkül is megérezteti, milyen átélni (vagy mennyire lehetetlen valójában átélni) a veszteséget.

Mert valóban van, ami feloldozhatatlan. A filmipar számos gyönyörű próbálkozása szól arról, hogyan bocsássunk meg másoknak és önmagunknak – a legszebb történetei szólnak arról, hogyan engesztelődj, hogy élhess. Pont ezért: örülök neki, hogy ezt is megfogalmazta valaki. Hogy olykor (sajnos talán: gyakrabban) ez csak egyetlen, senki más által észre nem vett mosoly erejéig sikerül.