Négy esküvő és egy temetés - film

A nyolcvanas évek gyermeke vagyok, ergo a kilencvenesekben voltam tini, amikor Hugh Grant még nem önmagát parodizálta, hanem a mozivásznak egyik legmenőbb szépfiúja volt (amíg rajta nem kapták, hogy noha a kor egyik legszebb topmodellje volt a barátnője, egy lepukkant prostival kavart egy kocsiban – és akkoriban még ez számított celebbotránynak, ami manapság, a trashreality-k és milliomosfeleségek korában önmagában megmosolyogtató…); Andie MacDowell pedig nem a L’Oreal arcaként volt híres, hanem a filmipar egyik elsőszámú álomnőjeként. Ennek a multiplexek előtti kornak a gyümölcse a később az Igazából szerelemmel világhírűvé vált Richard Curtis zseniális vígjátéka, a Négy esküvő és egy temetés – amiről a nosztalgiafaktort lehántva is bátran kijelenthetjük, hogy minden újranézéssel csak jobb lesz. Ott van a helye minden idők legjobb romantikus vígjátékai között.

Bár imádom az Igazából szerelmet, a karácsonyi néznivalók kötelező darabja, minden alkalommal sírva röhögök legalább tizenöt momentumán (igen, most legszívesebben felsorolnám mind – megérne egy posztot ez is), újra meg újra rácsodálkozom arra, hogy a Négy esküvő… mennyivel finomabb. Tekintsünk el a „régen minden jobb volt”, meg a „persze mert Curtis is eladta magát Hollywoodnak” kötelező köreitől (amúgy az Igazából szerelem is ízig-vérig angol film) – sokkal inkább arról van szó, hogy a Négy esküvő… jóval hosszabban érlelt, letisztult, magabiztos alkotás. Olyan természetességgel mozog a saját, amúgy erősen behatárolt köreiben, ahogy csak egy bennfentes tud. Lehet, hogy Curtis pontosan tudja, milyen a Downing Street élete, de nem élt a Downing Streeten; míg az angol arisztokrácia esküvői közül jó néhányon megfordult (állítása szerint a film forgatásának idejéig több mint hetvenen) – ez jön le a vászonról, az érzés, hogy mintha az ember a haverjai mindennapjait filmezte volna le. És persze kikerülhetetlenül áthatja egy masszív adag távolságtartással elegy angol humor – ami nagyon hamar (nagyjából az első esküvő bevonulásakor) eldönti, kinek fog tetszeni és ki áll fel a képernyő elől elszörnyedve.

Szóval esküvők… Ahogy Charles mondja az egyik jelenetben: élvezzük ki azt, ami csak egyszer adatik meg az életben, hogy szombat van és nem kell esküvőre menni. Ezek az angolok mintha állandóan házasodnának. Vidéki templomok, felső-középosztálybeli és arisztokrata vendégsereg (akik közül jópáran valóban arisztokraták, akik belecameóztak a filmbe), szekérderéknyi kalapok, nyoszolyólányok, akiknek minden vágyuk, hogy végre marokra fogják a szerencséjüket, balul sikerült beszédek, otthon felejtett gyűrűk. Van, aki a villámcsapásra vár; van, aki csak szeretne valakit, akit nem utál; van, aki megtalálta a boldogságot; és van, aki epekedik, de hiába. Charles és legjobb barátai minden esküvő kötelező kellékei: a dilis húg, a siketnéma öcs, a hetedik leggazdagabb angol család szánalmas sarja, Tom és húga, a szarkasztikus Fiona, no meg Gareth és Matthew, az egyetlen boldog pár. Aztán egy esküvőn Charlie meglátja az amerikai Carrie-t és beüt a villámcsapás. Naná, hogy mindkettejüknek túl kell esni egy esküvőn (mással), mire egymáséi lesznek – különben hova lenne a kötelező bonyodalom.

Romantikus vígjáték a javából, a hangsúly mégsem ezen van – lehet persze izgulni meg drukkolni, de úgyis tudjuk, hogy egymás mellett kötnek ki. Sokkal, de sokkal fontosabb, amit a házasságról, a szerelemről és úgy általában, az emberi kapcsolatokról mond – hogy mindegy, milyen hagyományok, elvárások, törekvések mentén gondolkodunk róla, és milyen gátlások, félelmek, önbecsapások akadályoznak, a legfontosabb mégiscsak az, hogy legyen mellettünk valaki, akit tiszta szívből szerethetünk, és aki viszontszeret. Hogy elmondhassuk azzal az irritáló, iszákos, szeretnivaló vén mókamesterrel: valaha engem is imádtak. És miközben hatalmasakat kacagunk Fiona szemforgatásain és tipikus irritált vénlány megjegyzésein, szinte tapinthatjuk a fájdalmat, amiért nem őt szereti a kiszemelt és azt a szeretetteli barátságot, ami ezzel együtt összefűzi őket. Ez az igazán szép. Hogy bár a szerelem a válasz, van még mellette ezer érzelem, ami túlélhetővé teszi ezt az egészet: barátság, testvéri szeretet, összetartás. Jó értelemben bájos és életigenlő film ez. Miközben hatalmas adag irónival van bevonva.

Nem is lehetne másképp. Elég, ha a sebtiben összeszedett gyűrűkre gondolunk; vagy arra, hogy „Fiona lópofinak hív”; netán Gareth életveszélyes (és valóban) táncára a skót esküvőn – azt látjuk, hogy az élet legemelkedettebb pillanatait is sokkal könnyebb elviselni, ha az ember jó adag iróniával képes szemlélni a világot. Főleg, mert aztán eljön, mindig eljön a helyzet, amikor másképp nem is lehet elviselni. Máig nem tudom eldönteni magamban, vajon a Négy esküvő… vagy az Igazából szerelem temetésjelenete-e a szívszorítóbb.

Fele ennyire sem lenne jó a film, ha a minden egyes momentumában kiváló forgatókönyv mellé nem párosulna kiváló színészi játék. Hugh Grant a cuki középpont, Andie MacDowell meg a szívdöglesztő femme fatale, de érdekesebbek, akik körülöttük zsonganak, mindenekelőtt a csodás Kristin Scott Thomas, aki annyi visszafojtott érzelemmel és mesterséges hűvösséggel alakítja az esküvőkre szigorúan feketében járó Fionát, hogy tizenévesen rögtön kikiáltottam példaképnek. És persze nyúlfarknyi szerepben már itt is itt van Rowan Atkinson, akinek egyfelől a film legviccesebb esketését köszönhetjük, másfelől Fionával közös jelenetében szinte látjuk magunk előtt a tizenöt évvel későbbi Az eltakarítónő zseniális párosát (bírom az angolokat – a legtöbb filmben találhatunk ilyen szellemes oda-vissza utalásokat, melyeknek nyilván csak fele tudatos). Nehéz abbahagyni, mert tényleg minden momentumát imádom, tán az lenne a legegyszerűbb, ha ideilleszteném a teljes filmet, hogy nézzétek :) és nem csak ti, lányok, hanem ti, fiúk is – tán ez a leginkább pasi-kompatibilis romantikus vígjáték, amit valaha láttam. Némi anglománia persze nem árt hozzá, ahogy egy adag kilencvenes évek nosztalgia sem – főleg hogy ne kapjunk röhögőgörcsöt azoktól a ruháktól meg frizuráktól. Megyek is és beszerzek egy ilyen gigantikus kalapot…