2013. december 6., péntek

Christopher Moore: Te szent kék!



„- Merde! – mondta Lucien.
A műalkotás létrehozása során elérkezik egy pont – attól függetlenül, mennyi gyakorlat és tapasztalat nyilvánul meg a folyamatban –, amikor a művészt egyszerre fogja el a lelkesedés és a rémület, a Bassza meg, mi a picsába keveredtem? pánikpillanat, amely hasonlatos a magasból zuhanás érzéséhez. Lucien merde-pillanata akkor érkezett el, amikor Juliette leengedte a lepedőt, amivel elfedte magát, és megkérdezte: - Hogy akarod?” 

No igen… Az az igazság, hogy ha az ember Christopher Moore regényt olvas, akkor is jó eséllyel bekövetkezik a fent leírt pillanat, amikor megkérdezzük magunktól: Mégis mi a fenébe keveredtünk? Így volt ez a Biff evangéliuma esetében, így a Mocskos melónál, és így a vámpírparódiái közben is – bár utóbbiak már adtak némi keserű szájízt az élményhez. Olyannyira, hogy én például a legutóbbi két regényt el sem olvastam, mert tartottam az újabb csalódástól. Ám a Te szent kék!-et annyian hasonlították (inkább színvonalában, mint jellegében) a Biffhez, hogy nem hagyhattam ki. S bár az eleje picit döcögősen indult, és meglepően sokáig tartott, mire elkezdtem otthon érezni magam a Montmartre-on és önfeledten kacarászni az impresszionista festők gyermeteg nyomozásán, a végére érve csak azt tudom mondani: tényleg kár lett volna kihagyni.

Olvasva Moore agymenését, adja magát a kérdés: miért nem írt eddig senki jóféle krimit Vincent van Gogh (feltételezett) öngyilkossága köré? Mert hát valljuk be, tényleg furcsa… Egy festő mellbe lövi magát egy búzamező közepén, majd egy mérföldet gyalogol az orvosa házáig, hogy segítséget kérjen. Semmi értelme – ahogy Moore írja. A halála érthetetlen és tragikus, bár a bizonyítékok szerint hatalmas szenvedély fűtötte, hogy elérje azt a szintet, amit csak ő tudott magának definiálni, és ez a küzdelem szolgálhatott kínlódásának forrásául. Mi a mérce, amikor olyasmit csinálunk, amit még soha senki? Milyen múzsához fordulunk ihletért? Na ugye.

Óh, igen, a múzsa… De ne szaladjunk ennyire előre.

Van Gogh halálának híre villámcsapásként éri a festő barátait – köztük Henri Toulouse-Lautrec-et és a Montmartre-i péket (s reménybeli festőt), Lucien Lessard-t. Nem is hiszik el a mesét az öngyilkosságról, pláne, mert halála előtti leveleiben van Gogh óva intette őket a rejtélyes Színembertől, aki üldözőbe vette, s követeli rajta jogos jussát. A két botcsinálta bohém nyomozó elindul hát a Színember nyomában, hogy kiderítsék, ki vagy mi kergette halálba a kor legnagyobb festőgéniuszát. Nyomozásuk közben végigjárják a Montmartre megannyi bordélyát, kávézóját, mulatóját, temetőjét és sikátorát, összefutnak a kor majd’ összes jelentős festőjével – Degas kivételével, aki „kellemetlen fráter volt” –, korszakalkotó tudományos felfedezéseknél asszisztálnak, és még a hipnózissal is kacérkodnak. S persze festenek. Főleg nőket. Főleg egyazon nőt – a múzsát. S közben mindannyian a „szent kék” befolyása alá kerülnek – ki így, ki úgy.

Csóró Lucien, néha komolyan sajnáltam – nem elég, hogy megannyi tehetségesnél tehetségesebb festő között ő a „Montmartre-i pék”, aki bár ügyesen fest, legfőbb szerepe mégis csak az, hogy etesse a művészeket, ráadásképp kamaszregények hőseihez illően belepistul a legveszélyesebb nőbe, akit elé sodorhatott a véletlen szeszélye. Annyira, hogy egy idő után már nem csak a festőbarát halála utáni nyomozás áll a fókuszban, hanem hogy megmentse a szeretett nőt a visszataszító, majomszerű, gonosz, ostoba, minden tekintetben alávaló Színembertől. Ó, szent együgyűség – mintha ennek a rüfkének szüksége lenne megmentésre!

Szerelem, szenvedély, szex, ital és káromkodás, mértéktelenül adagolt irónia és annyi impresszionista festő és festmény, amennyi csak belefér, mindez alaposan összerázva és egy kis színelmélettel megbolondítva – nagyjából így lehetne leírni Moore legfrissebb agymenését. Kevésbé volt „harsányan röhögős”, mint a Biff, viszont még annál is gonoszabb és gunyorosabb humor jellemzi. Csak úgy lubickoltam a Montmartre hangulatában – franciás, szellős, művészies, ihlető… (Vagyis pont olyan, amilyennek a századfordulós Montmartre-t elképzeljük – önmagában rém ironikus, ahogy Moore az összes közhelyes kelléket szépen elénk sorakoztatja.) És bár a könyv azért épp nem ér fel egy festészeti gyorstalpalóval (de majdnem), minimális festészeti ismeretek birtokában nagyon jól el lehet kacarászni a művészek kis szurkálódásain és a folyamatosan jelen lévő helyzetkomikumon („Anyád hogy van, Whistler?”).

A végére érve nagyjából senkit nem érdekel, mi történt van Gogh-gal, annál jóval érdekesebb, mi történt a művel, melynek a képe nem került be a könyvbe – szerencsére erre is megkapjuk a magunk válaszát. Hogy aztán az utolsó oldal után rohanjunk a könyvespolchoz (vagy gugli barátunkhoz) és megkeressük a képet – majd elmerengjünk azon, vajon milyen múzsa ihlethette e csodát? Azt hiszem, a nyomozás és a fékevesztett humor mellett mégiscsak ez a lényeg: a csoda, amit ezek a festők létrehoztak.


Kiadó: Agave
Fordító: Pék Zoltán


Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...