John Scalzi: Zoë története

Tükörregényt írni a saját történethez akkor érdemes, ha valóban van mit mondani. Az olvasó ismeri a cselekményt, a történet kifutását, a tanulságot – nos, a más nézőpont „hátsó ablaka” pont ettől lehet felhőtlen szórakozás, hiszen izgulni nem kell… De pont ettől fulladhat érdektelen unalomba is: hogy nem kell izgulni. Lehet pótolni az izgalmat: van, aki kulcslyukon szolgaszemmel lesett intimitásokkal szórakoztat ilyenkor; van, aki a vetélytárs, a vesztes, az örök második szemszögéből irigykedik – valamit ki kell találni, hogy a más nézőpontból való újramesélés ne legyen önmagában üres bőrlehúzó gesztus.

Tükörregényt írni akkor érdemes, ha valaki úgy műveli, ahogyan Scalzi. Szerintem példaszerű, ahogyan sorozatot épít: mindig kiválasztja az előző regény legizgalmasabb karakterét, a sajátvilág olvasói kérdéseket provokáló legérdekesebb momentumait, és azokat fejti tovább. Akkor is, ha tükröz – hiszen kevés izgalmasabb karakter van Az utolsó gyarmat lapjain Zoë-nál. Aki az emberiség legnagyobb árulójának vér szerinti, az emberiség rutinos megmentőinek nevelt lánya, a kiskamasz, aki mellesleg egy egész öntudat nélkül teremtett fajnak, az obinoknak ad mintát: hogyan is kell személyként élni és dönteni. Akinek az életét az obinok úgy lesik, mint egy valóságshow-t. Aki rosszcsont kisgyerekként a mellé beosztott két alient elnevezte Apacukának és Fundalukának – s most emiatt egy egész fajon belül a legnépszerűbb választott nevek egy halandzsamodóka kiszámolós szavai. Akit belefoglaltak az emberiség és az obin közti békeszerződésbe… már az egy egészen tűrhetően összetett írói feladat, hogy némi hitellel elénk kerüljön: hogyan nem őrül ebbe bele valaki.

És Scalzi megoldja – holott ahogyan az utószavában fogalmaz: sosem volt kamaszlány. Ez a kellemesen pocakos úriember megszólal azon a bakfishangon, valahol a csicsergés és a dacreakciók közt félúton, amit én egykori gyerekkönyvtárosi múltamból ismerek. Azon a hangon, ahogyan ők (a kamasz fiúk számára minden aliennél idegenebb taszító és vonzó jelenségként) egymás között beszélnek. Persze azzal a könnyítéssel, hogy Zoë kivételesen okos, és érettebb, mint a kortársai – de ezt a fentebb vázolt helyzete azért elég könnyen megmagyarázza.

És az író kellően érdekesre foncsorozza a cselekményi tükröt is – bár itt azért csal kicsit. Az izgalmi faktor olyan titkoktól mélyül, amelyek alapjában nem szövik át a másik könyv cselekményi hálóját (akár kapóra is jönnek: megmagyaráznak egyes könnyítéseket, írói önkényt raknak helyre) – s még ki se potyognak közben a háló lyukain. Mondjuk a Konklávénál tett látogatás (előző könyvben) homályban hagyott részletei ordítóan hiányoztak az előző könyvből – ha én szülő lennék, azért kértem volna erről még ott egy beszámolót. Most megkaptam, köszönöm szépen – pedig az igazi bajom épp a cselekmény efféle „hálófoltozásával” van: a tükörregény esetében pont a legkönnyebb út az ilyen „ez is megtörtént, csak nem esett róla szó” jellegű elemek alkalmazása a más nézőpont kritikus többszólamúsága helyett. Nem beszélve arról, hogy a történet így már szinte túlságosan kerek. Az esetlegesség valóságszagát túl gyakran nyomja el a sorsszerűség popcornirodalmi olajbűze. Csak azért kukacoskodom, mert Scalzi megmutatta már: tud ennél jobbat.

Ahogy nézem, a rajongókat egyébként pont az említett részlet, és Zoë problémafeloldása osztotta meg a leginkább. Csaknem azt mondom, annyira „zsáneridegen” ez a feloldás, mint Meyer kisasszony kényszeres kvéker békekeresése a csillivilli vámpírok esetében – de nagyon igazságtalan lennék Scalzival, ha egy mondatban említeném a nevét az említett kisiparossal. Mert Scalzi egyszerűen a saját világa belső logikájára figyel, s onnan választ a választhatóból – intelligensen lefütyülve közben, ki milyen várakozást épít vele szemben. Simán szembemegy az olvasó „műfaji elvárásaival”, a katonaregény zsánerének otthonos paneljeivel, amelyek ugyanúgy jellemzik A piszkos tizenkettőt, mint a Meztelenek és holtakat, mintha nem érdekelnék az olvasói várakozások; e tekintetben van annyira makacs és következetes, mint a nagy birodalomépítők, Frank Herbert például, vagy az olyan parafrazeálók, mint Roger Zelazny. Ha a világa nincs is akkora távolságban a miénktől, mint az említettek, ha egyszerűbb is a szövete, az kétségtelen, hogy szuverén (és ránk igen jellemző) látomás az övé.

Tudom, hogy a legtöbb rajongó további történeteket követelne. Még. Hogy benne élhessen a világban, amit az író teremtett. De én örülnék, ha tényleg nem születne több regény ebbe az univerzumba. Ha John Perry, Jane Sagan, és nevelt lányuk Zoë Boutin-Perry valóban megkapná az ígért „boldogan éltek, míg meg nem haltak” egymondatos mesei lezárását az írótól. Mert megérdemelnék.

Kiadó: Agave

Fordító: Farkas István