Audrey Niffenegger: Hollókisasszony

Ha nem tudnám, hogy Audrey Niffenegger legújabb „képes regénye” eredetileg egy táncjáték „forgatókönyvének” készült, bizony erősen zavarban lennék, hogy is értékeljem e művet. Persze – mit tagadjam – így is zavarban vagyok kissé, de így legalább tudom, miért… Az időutazó felesége és A Highgate temető ikrei világszerte ismert és népszerű szerzőjét Wayne McGregor, a Londoni Királyi Balett koreográfusa hívta meg, hogy írjon nekik egy történetet, amire ő aztán kidolgoz egy táncelőadást – a kérdésre, hogy mégis miféle történetre gondol, a válasz nemes egyszerűséggel annyi volt: egy új tündérmesét szeretne. Márpedig, ahogy Niffenegger is írja, a tündérmese, az egy egészen különös forma… 

„A tündérmeséknek megvan a maguk kíméletlen logikája és zárt szabályrendszere. A hollólány, akárcsak a régi mesék, egy fiatal lány fejlődéstörténetét és átalakulását meséli el. Van benne különös szerelmespár, metamorfózis, sötét igazságszolgáltatás, herceg, illetve a technika és orvostudomány modern varázslatai. Itt van tehát egy új tündérmese, amely készen áll arra, hogy átessen a tánccá változás nagy átalakulásán.” 

Különös és varázslatos – annak ellenére is, hogy a kötetbe került (és a szerző mesésen gótikus-ijesztő illusztrációival kiegészített) történet óhatatlanul maga után hagy egyfajta részlegesség-érzetet. Mintha csak egy műalkotás felét látnánk – hiányzik mellőle a zene, a tánc, az érzelmek vad hullámzását közvetítő színpadi játék. Ideális esetben persze az irodalom varázsa épp az, hogy a vizuális művészetekkel szemben teret ad az olvasó képzeletének és nem adja meg ezeket a plusz „fogódzókat” – mégis, ezúttal úgy éreztem, nem kapom meg a teljes élményt. Persze az is lehet, hogy épp az lett volna a jobb, ha nem tudom, hogy ez a történet egy táncjátékhoz készült: elképzelhető, hogy ha nem dörgölik az orrom alá, hogy van mögötte még valami, nem is keresem. Bár az is lehet, hogy akkor is azt érezném, Niffenegger története a mesebeli Hollólányról, aki embertestbe született, de bármit megadna azért, hogy repülhessen, színpadra termett. Ki tudja…

Hollólány egy postás és egy holló szerelméből született – a postás sok-sok magányos év után talál rá a fészekből kiesett kis hollófiókára, akit hazavisz, felnevel, dédelget, és aki észrevétlen belopja magát szívébe. Nászukból tojásba zárt embergyermek születik, aki pillekönnyű, mint a madarak, beszélni nem tud, csupán hollónyelven károg, ám szárnyak helyett emberi kezekkel áldotta meg a sors – se nem ember, se nem holló ő. Idegen a gyerekek közt, akik félik károgását és undorodnak furcsa játékaitól, és idegen a madarak közt, akik félnek embertestétől. Magányosan, örök vágyódásban éli életét, mígnem az egyetemre kerülve felcsillan a remény egy teljesebb életre. Egy esély, ami ugyanakkor magában hordozza a bukás lehetőségét is. Hollólány válaszút elé érkezik, s hogy jól dönt-e, azt csak ő tudhatja.

Mese ez, valódi mese – magányról, kirekesztettségről, elveszettségről, és arról, hogy mit tennénk meg (és mit áldoznánk fel) hogy kövessük a vágyainkat. Cseppet sem bájos, nem kedves, még csak szellemesnek sem mondanám, inkább mélységesen szomorú és melankolikus. Szól lázadásról, a szabadság utáni örök vágyról és arról a soha véget nem érő küzdelemről, amit a nekünk kiszabott sors ellen folytatunk. Mert ugyan melyikünk nem érezte már azt, hogy bármit megadna azért, hogy elszakíthassa béklyóit? Hogy valami mást éljen meg? Ki ne érezte volna magát szárnyaszegett madárnak, akit egy esetlen emberi testbe zártak? Nekem, aki hajlamos vagyok kapálózni a kötöttségeim ellen, szívet tépően gyönyörű és tanulságos kis utazás volt ez a sokszor bizarr, rémálmokat idéző könyvecske.

Mélységesen hálás vagyok a kiadónak, amiért megjelentette itthon e mesét – azért meg pláne, hogy ilyen színvonalas kiadásban vehettük kezünkbe (még ha ennek bizony ára is van, meglehetősen borsos). Mégis… Azért jó lenne látni azt a táncjátékot is. 

Kiadó: Athenaeum

Fordító: Szabó T. Anna