Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei

„Szinte csak a halálon gondolkodott Tazaki Cukuru, míg az egyetem második évének júliusától a következő év januárjáig leperegtek a napok. Közben ráköszöntött a huszadik születésnapja, de a forduló semmilyen különösebb jelentőséggel nem bírt számára. Ebben az időszakban mindennél természetesebbnek és ésszerűbbnek tartotta az ötletet, hogy megváljon az életétől. Hogy mi tartotta vissza az utolsó lépéstől, ma sem érti teljesen világosan.” 

Murakami Haruki legújabb regényének felütése pontosan előrevetíti, mire számíthat az olvasó, ha rálép Tazaki Cukuru zarándokútjára: mélységes melankóliára, a halál folyamatos jelenlétére és tengernyi – leheletfinoman ábrázolt – fájdalomra. Ami, ismerve a szerző korábbi műveit, valljuk be, nem meglepő. A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei az életmű korábbi darabjai közül leginkább a Norvég erdőhöz hasonlítható – egyenes vonalú, látszólag egyszerű magány- és elhagyatottság-történet, hiányzik belőle a Kafka a tengerparton vagy az 1Q84 szürrealizmusa és összetettsége. Ugyanakkor líraiságában, érettségében, kifinomultságában ott a helye a legnagyobb művek sorában. Egyesíti magában a mesterművek zsenialitását és az „egyszerűbb” alkotások közérthetőségét.

Tazaki Cukuru harminchat éves, egyedülálló tokiói vasúti mérnök – zárkózott, magányos lélek, aki a gimnázium óta eltelt majd’ húsz év során alig is engedett közel magához bárkit. Okkal, gondolhatnánk (s gondolja ő). Kamaszkora egy kivételes baráti társaság bűvöletében telt – ő és négy legjobb barátja már-már szimbiotikus viszonyban álltak egymással, s létrehoztak „egy háborítatlan harmóniában élő közösséget”. Mindent együtt csináltak, és remélték, ez így marad egész életükben – kamaszos álmaik és gyermeteg eltökéltségük akkoriban nem csupán megvalósíthatónak, hanem magától értetődőnek is tűnt. Ám Tazaki Cukuru mindig is érezte, kilóg ebből a közösségből: négy társa nevében ugyanis szerepelt egy-egy színt jelölő írásjegy, míg az övében nem. Kék, Piros, Fehér és Fekete körében így ő lett a színtelen Tazaki Cukuru. A jelentéktelen, semmilyen megkülönböztető jeggyel nem rendelkező, semmiben sem kiemelkedő Tazaki Cukuru. Aki később az egyetlen lett, aki maga mögött hagyta szülővárosukat, Nagoját, és Tokióba ment egyetemre. Hogy ott aztán az egyetem második évének júliusától a következő év januárjáig csak a halálon gondolkodjon.

S hogy miért? Mert négy barátja rejtélyes módon elfordult tőle – indok nélkül, magyarázat nélkül egyszerűen kitaszították s mikor Nagojába látogatott, értésére adták: nem akarják többé látni. Tazaki Cukuru pedig, a színtelen, kérdés nélkül fogadta e döntést, mintha évek óta várta volna saját kitaszíttatását, mintha erre készült volna, mintha színtelen sorsa beteljesedését látta volna benne.

Persze nem halt meg. Felépült néven nem nevezett depressziójából, testileg-lelkileg átalakult, újjáépítette magát és élte tovább az életét – ám még tizenhat év elteltével is baljós árnyként lebeg felette egykori megalázottsága, a tény, hogy akik a legfontosabbak voltak számára, ellökték, hogy nincs helye a világban, nincs, aki szeresse jellegtelen, színtelen lényét. Egészen addig, amíg egy reménybeli társ, egy új barátnő, Szala rá nem ébreszti: utána kell járnia a múltbéli eseményeknek, ha meg akarja élni a jelent. Tazaki Cukuru így útnak indul, hogy felkeresse négy egykori barátját, hogy a végére járjon a rejtélynek (már ha van egyáltalán „rejtély”), hogy megtudja, ki is ő valójában, és talán, hogy ki lehetett volna, ha akkor nem úgy fordulnak az események, ahogy.

Mi pedig vele utazunk a múltba, Tazaki Cukuruéba és a sajátunkba, elfeledett, eltagadott barátságok, szerelmek, kapcsolatok nyomán, hogy feltárjuk, mi az, ami félresiklott. Veszélyes egy könyv ez, hisz kevesek mondhatják el magukról, hogy nem szegélyezik elzárt, eltitkolt, lepecsételt, szőnyeg alá söpört fájdalmak, emlékek, hibás döntések, hamis illúziók a múltjukat – jelen könyv olvastán ezek óhatatlanul felbukkannak, s ugyanakkora eséllyel okozhatnak mély fájdalmat, mint megkönnyebbülést. Murakami lírai prózája ugyanis úgy karcolja véresre a lelkünket, hogy közben gyengéden simogat is – nála nincs az a fájdalom, amit ne lehetne elsimítani, nincs olyan árulás, amit ne lehetne megbocsátani.

Persze nem egyszerű – főképp, ha az ember magát árulja el. Tazaki Cukuru legnagyobb tragédiája tán nem is az, hogy barátai ellökték maguktól, hanem hogy hagyta ily könnyen ellökni magát. Hogy mintegy a saját sorsa beteljesedését látta abban, hogy mindenki eltaszítja. Egyfelől nagyon japán az a determinizmus, ahogy Tazaki Cukuru önmagát és az életét szemléli – elég, ha csak az életutat előre meghatározó névre utalok, mely szerint Cukuru „tárgyakat készít” – másfelől nagyon is univerzális a mondanivalója: senki nem tud minket oly szorosan és visszafordíthatatlanul kalitkába zárni, mint mi magunkat. Tazaki Cukuru saját színtelensége foglyaként zárta magát el a külvilágtól, s ítélte önmagát örök zarándoklatra. Valamiért, ami tán meg se történt, tán nem is úgy történt, tán nincs is már jelentősége, tán már senki nem is emlékszik rá. 

„Tele van szelíd szomorúsággal, és mégse szentimentális” – így jellemzi Tazaki Cukuru Liszt Ferenc Zarándokévek ciklusának Első év: Svájc sorozata Le Mal du Pays című darabját, mely saját zarándokévei elmaradhatatlan kísérője lesz (s mely a regény megjelenése óta Japánban igazi Liszt-reneszánszot eredményezett). Murakami regényére is tökéletesen illik e leírás: tele van szelíd szomorúsággal, és mégse szentimentális. És bár valahol azt mondja, mindannyian a saját illúzióink, álmaink, sérelmeink foglyai vagyunk, nem is tragikus. Mert azt is hozzáteszi, hogy csak rajtunk áll, hogy változtassunk ezen. Bármikor leléphetünk a saját zarándoklatunk ösvényéről.

Kiadó: Geopen

Fordító: Nagy Anita