Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita

Húsvét táján mindig eszembe jut – talán mert valahol az én evangéliumom is, nekem is írta a lelkiismeret-furdalásba betegségig, halálig józanodó orosz. Nagy szavak? Csak azt tudom, hogy ez a történet úgy mozgatna néha, mintha a bábuja lennék. Úgy is mozgat – ahogyan egy gyomorszájon rúgás és fejtetőre gyengéden kiosztott barack egyszerre, meg egy simogatás, belülről, melltájékon, amitől sírni kell, nem is tudom, bánatomban-e, vagy örömömben. Volt, hogy elnéztem a húsvét környéki telihold napjaiban támadt felhőszakadást, kapualjba húzódva a biciklivel, ázott csuromvizesen – s futott át rajtam a vággyal kevert gyanú: hogy hátha most Budapesten! Hátha pont itt üli meg a Sátán és kompániája a Tavaszi Telihold Bálját, az éjt, mikor a kárhozottak szabadságra mennek a kárhozatból. Holott tudom, jobb nekem, ha nem tudok erről, ha a környékét se járja az agyam a gondolatnak; ha nem botlok bele a jelekbe és ómenekbe, a kompánia kópé tagjaiba főleg – jobb nekem, ha ünnepükre vakon inkább készülök a magaméra. Az éjen, amikor a kárhozottak szabadságra mennek, arra emlékszünk, hogy Jézus épp halott. Azon az éjen a bűnt már elkövettük. S még nem jött el a megváltás. Ez tényleg az ördög ideje.

Sokat töprengtem erről az evangéliumról – regényes tanúságtétele a személyes jelenlét hiányával és ajándékával egyszerre teljes. Van olyan eretnek nézet, miszerint európai világunk négy leákolt-skribált tartóköve is csak ennyire személyes és jelenléttel terhes – Jézus tanítványai talán tényleg írástudatlan halászok és földművesek lehettek, egy-két kivételtől eltekintve, mint a kiugrott vámszedő, aki – talán – le tudta írni a saját nevét. S amit a hit tanúságnak tekint, talán szintén a sűrűjéről lemaradt írástudók utólagos kapkodása. Nem tudom, de nem is érdekel. Nem azzal akarom hitelesíteni ezt, hogy kétségbe vonom a másik négy (vagy az azóta született akárhány) hitelét. Egyszerűen hitelesnek érzem. Nem a leírt szóról-szóra eseményt, hanem az ízeit. A valóság-ízét a betétmesének. A levegőt, Jerusalaim szagait, a palotakert porát, az égető napfényt, a fecske fénybe cikkanását. A kimondott szavakat. Ha-Nocri és Pilátus szavait. És igen. Zsigerből, sajátomul Pilátus gyávaságát.

Miközben e mese körül ott lobog az a legalább annyira fontos másik. Az író története, aki megírja az evangéliumot. Megírja Pilátust. Ott lobognak a szereplők és szerepek – a helyszínek válogatottan is kort és állapotokat jellemző terepén ez a kiterjedt statisztéria. Ahol ha valaki nálam jobban ismeri az időszakot, ki tudja következtetni, ki kicsoda: milyen néven szerepel a regény lapjain a húszas évek szovjet irodalma, Furmanov, Fagyajev, Pilnyak, Babel, Majakovszkij, Alekszej Tolsztoj. Hogy nevesül az irodalompolitika, például Ivan Gronszkij, a majdani írószövetség szervezőtitkára, a párt egyik irodalmi komisszárja, vagy Valerij Kirpotyin – a szépirodalmi szektor vezetője az Össz-Szovjet Kommunista (bolsevik) Párt központi bizottságában, a későbbi ismert irodalomtörténész. Vagy Scserbakov, a „szovjet irodalmi élet megújítója” – én nem vagyok a téma szakértője, de nyilván könnyen kikövetkeztethető, ki az, aki „olyan papos” Margarita szemében.

Mert el lehet játszani azzal is, mennyire diktálják személyes sérelmek a Mester történetének adott fordulatait – amelyet Mihail Bulgakov a saját meg nem jelentethető könyve elképzelt recepciója kapcsán megálmodik, vagy amit nem egy, megjelenést nem látott munkájának vegzálása közben megtapasztalt. Kancsal szerkesztőségi titkárnők, vonalas darabok súlya alatt ingó varieté-színpadok komisszárjai, a könnyű műfajok és látványosságok szórakoztatóan elénk tárt bizottságai karmaiban maga is. El lehet játszani vele, az író sajátosan beteg kapcsolata a generalisszimusszal mennyire-hogyan jelenik meg e kegyetlenül őszinte könyvben. Hogy valójában mennyire azonos Bulgakov és a Mester… Mennyiben saját tükör és bocsánatkérés ez a sokféleképpen becsomagolt Pilátus-történet? Nézzük meg, hogyan kacsint ki ránk az író a Gribojedov kertjéből: Nem, nincsen semmi, nem is volt soha! Csak ez a nyápic hársfa van, meg a kovácsoltvas rács, s azon túl a bulvár... Jégdarabok úszkálnak a hűtővödörben, a szomszéd asztalnál bikafejű egyén ül, szeme vérben forog, minden szörnyű, rettenetes... Istenek, isteneim, mérget nekem, mérget! – beszél nekünk Pilátus hangján maga az író.

Igazat mondani könnyű és kellemes? Annyira közel a tűzhöz sem egyik, sem másik. Hosszan írtam már erről Bulgakov egy darabja kapcsán: „…nem csoda, hogy Mihail Bulgakov szenvedélye volt a szatírák francia mestere – Moliére úr élete címmel 1932-ben életrajzi dokumentumregényt ír róla, személyéhez folyvást visszatér. A diktátor kedvence az egykori kedvenc sorsában látta a maga sorsa tükrét. Mert amit nem tanítanak hangsúlyán az iskolában, pedig a képhez tartozik, és csak mélyül tőle A Mester és Margarita szövegében lüktető dráma – hogy Bulgakov a kortársai számára elsősorban divatos humoreszkek írója, aki megnevetteti a generalisszimuszt: Sztálint magát. Mellesleg valóban nagy dicsőség, hogy valaki egy ennyire sótlan, humortalan, önmagát betegesen komolyan vevő figurát valaha is nevetésre bírt, de az „udvari bohóc” szerep keserítő, fájdalmas, önpusztító. A hatalom közelében élesebb az áldozatok vérének fémes szaga. S még nyilvánvalóbb az alkotót megkötő – soha nem teljesen világosan lefektetett – tabuk és tilalmak hálója.” Sztálin és Bulgakov viszonyának ismerete nélkül kevesebb rétege tárul elénk a mesének.

De átélhető ma ebből bármi is? Egy más-összefüggésű világ, egy körülöttes belső hálózata? Nem tudom, mire jutnak ezzel a maiak, de a magam rendszerváltozás-környéki bűzölgő ifjúsága megkínált néhány konkrét kapaszkodóval. A TÖMEGÍR. A Gribojedov-ház, és szerkezete. Ahol olyan ügyesen van elrendezve minden, s ami mintát adott, a csatlósoknak is – olyannyira, hogy mikor először tévedtem be a magyar írószövetség Bajza utcai épületébe, már a kerthelyiség láttán felröhögött bennem: ez a Gribojedov! Nőzni, enni, inni, élni, néha írni – még épp láthattam az enervált kivételezettek utólagosan ellenállóra hangolt végvergődéseit egy térben, amely olyan volt, minden momentumában, mint a Bulgakov által mesélt. Ahogyan a Szadovaja utcai társbérlet élet-vitelének nyílt előttem tükre egy barátnál héderezve kilencvenkettő tavaszán-nyarán, aki a Bakáts tér egy polgárházának megosztott tereiben kínált nekem, egy társbérletben külön bejáratú szobát. Más ízeket pakol a szájba így a könyv, mint akinek mindezt el kell magyarázni – de higgyétek el, szívesen tartoznék inkább abba a körbe, akinek mindezt magyarázzák…

És nem egy újraolvasáskor gondoltam úgy, pont elég, amennyit a könyv maga közöl. Erős világai vannak, a szatíra és a legenda szinte csak ebben azonos: mindkettő erős világ, ha színezi is a tükör-mivolt ismerete, ha ad is hozzá, alapvetően egyiket sem értelmezi át. Jelent értelmezés-többletet, ha tudod, az első pár oldal istenkáromlás-rítusai kísérteties pontossággal idéznek meg pravoszláv népi babonákat és rítusokat? Hogy annak a receptnek a könyvbe varázslódását olvasod, ahogyan a falra kell festeni az ördögöt? Hogy a megjelenés és a felkínált véráldozat összefügg, s egy másik, jellegében „szabadkőműves” rítus álcáit ölti magára? S hogy a szentségtelen áldozat beteljesülése maga a metamorfózis – s hogy a metamorfózis egyben a rituálé legvége?  Hogy a „mindenkinek hite szerint adatik” és a „szolgáló Sátán” gondolatai teológiai mélységekig pontos, hitellel rajzolt összefüggések mentén alakulnak? Kell ismerni a varázslat alkotóelemeit az élvezetéhez?

Fő vonalak mentén mégis a „mellékesek”, a féknek használt, időnként apróbb középfordulat gyanánt használt epizódok által tágul a mese „világgá” – s így épül ki a miliő mindkét történetben. A mellékszereplők légiója szatirikus betéttörténetek egész sorát indukálja, a Sátán látogatóitól Korovjov és Behemót legutolsó bolondozásaiig. Érdemes végigkövetni ezeket a mellékszálakat és fékeket külön, figyelve a nézőpontváltásokra, ahogyan a kiválasztottra vetülő fókusz minden esetben tovább színezi az összképet. Nem csak arról van szó, hogy az isten kegyelméből való szatíraíró végre kiszórakozhatja magát – de arról is. Sok szereplő, sok sors, sok játék, sok szín: de egyetlen világ. A diktatúra jámborra hangolt, de apró – mondhatni Azazelló-i – gesztusokkal mégis élesre foncsorozott tükre.

Mindig szórakoztatott, amikor a keret és betétmese szereplői és szerepeik megfeleltetése kerül szóba – a „ki kicsoda másképp”: a két történet tükrében. Mert ellene vagyok, hogy zsigerből azonosítsunk. Persze, a Mester Pilátus. Meg Sztravinszkij professzor is, a diliház ura: "Olyan, mint Ponczius Pilátus" - gondolta Ivan. Igen, kétségkívül ő volt a fejes.” Sőt, józanná őrülése után Ivanuska is elkezdi hordozni magán a pilátusit. Ezek itt létünk vegyelemei. Kiben mennyi van Pilátusból (úgy képzelem, Latunszkijban például rengeteg, máskülönben nem lenne ennyire ingerült…), vagy akár Afraniusból… s nemcsak Margaritában van Niszából sok, a görög kereskedő csalfa feleségéből – s nyilván van ott más is, abban a léleklevesben, hogy ő méltó lehet a bálkirálynői szerepre. Mert igaz, hogy az áldozat hozatala egyben feloldozás, hogy a szerelmére boszorkánnyá lett asszony hűsége elég ok, de ez a hűség akár arra a szentségtelen gondolatra csábíthat, hogy Margarita lényének egy része Banga kutya lényének örököse – a szeretet ereje akár így is rajzolhatja az együtt-szenvedésre ítéltek sorsait.

Mint ahogyan szórakoztat, ha valaki rendet vágna az egymás mellett lakó azonos rangú értelmezések közt. E könyv lapjain a dolgok valóságának több-rétege egyszerre valóságesélyes. Margarita boszorkányként elrepül a lakótársa szeme láttára vagy a nemzetközi bűnbanda a szolgálójával együtt hipnózisban elrabolja – keserű, fáradt asszonyként szívrohamot kap a tükör előtt vagy Azazelló mérgezése után ellovagol a Sátán oldalán; a Mester elalszik végképp a diliházban, avagy kedvesével mérgezi a halál szabadságába a démon – a vagy ezekben a mondatokban teljesen felesleges. Nincs ellentmondás, mert számtalan szintje van a sorsnak, arcai, amelyek paradox „rendben” mindannyian „egyszerre történnek”. S ha egy túlvilági írószövetségi ülés szünetében a szerző majd felvilágosít, hogy „oh, dehogy, csak kidolgoztam az összes variációt, mert nem volt szívem választani köztük – a valóság nem ilyen, barátocskám…” nyilván nem sért majd e tévedés, főleg mivel (remélem) láthatom majd a valóság természetét. Ha nem, hát nem – de nekem ilyesmit adhatna a hitem.

Utánam olvasó! A legjobban mindig a második fele szórakoztat - csigáz fel, ráz fel - úgy helyezkedem újra, fészkelem magam a még figyelmesebb olvasásba, mint a csemegét kóstoló pákosztos kölyök. Amikor Margarita végre megjelenik. Lehet, hogy nem ez a könyv a szerelem legkívánatosabb tükre, talán nem így kell szeretni, ahogy a csalfa asszony teszi - az alkotót, az alkotást, a múzsaszerepet? - de azt érdemes figyelni, az első rész hangulata és alapvetései hogy színeződnek át a nő rájuk vetülő visszfényében. És érdemes figyelni, hogyan könnyű és kellemes igazat mondani a hatalmak előtt - hátha egyszer még hasznunkra lesz ez a tudás.

Akartam szólni a hatásról – de sokrétűsége elriaszt. Egy olvasó a molyról „szemtelenül korán elénk pakolt urban fantasyként” aposztrofálja a könyvet, amelynek bizonyos momentumai akár az Assasin Creed momentumait is előlegzik a számára – ilyen messzire nem jutottam, de nekem Horváth Péter Színház a magasban című munkája, vagy András László tüneményes medvekutatója sem elképzelhető nélküle – hogy csak két viszonylag friss kortárs regényt említsek. Nem túl rég a kedvesem révén a kezembe jutott a könyvből forgatott orosz sorozat – amelyet erősen tévéfilmes momentumai és egyenetlensége ellenére szívesen ajánlok a figyelmetekbe, mert kétségtelenül a legjobb képbe rakott kísérlet a könyv világának megidézésére.

A sorozatbéli Margarita és Azazello

Ritkán érzem ennyire egy könyv olvastán a kényszert, hogy tanuljak belőle. Néha csak ennyit: hogyan kell megbocsátani magamnak – vagy legalább tudomásul venni, hogy elkövettem a legnagyobbat: mikor azt árulom el, amit a legjobban szeretek. S ennek ellenére, látva, érezve az árulást, semmit el nem tagadva belőle – hogyan békélhetek meg magammal, magunkkal. Akár majd utolsó esély gyanánt, lélegzet fogytán. Hogyan érhet el, kegyelem gyanánt – még nem az üdvözülés, de talán vagy legalább – a nyugalom.

Kiadó: Európa

Fordító: Szőllősy Klára