Mikszáth Kálmán: A lohinai fű és más elbeszélések

Ha gondolatban végigpörgetem magamban Mikszáth elbeszéléseit, kisregényeit, „népies beszélyeit”, „krónikáit”, úgy tűnik, a Kossuth kiadó által futó friss életműkiadás A lohinai fű és más elbeszélések kötete ezek közül a legmeseszerűbb történetek gyűjteménye. Az elszaladó, csapongó írói fantázia játékai ezek, olykor olyan távol a valóság-ábrázolás bármiféle szándékától, mint a legromantikusabb Jókai-mesék. Nem tagadom, a „mikszáthi univerzum” más csillagképeiben inkább otthon érzem magam – mégsem esett nehezemre olvasni ezeket sem. Hiszen ha valahol, itt megmutatható a mai „szórakoztatóknak”, hogyan kell magas nívón kiszolgálni bizonyos olvasói igényeket – és elgondolkodhattam azon is, annak a kornak, az akkori szórakozni vágyó olvasónak mire volt igénye.

Hiszen a kötetbe foglalt történetek java folyóiratban jelent meg anno, folytatásokban. Ezért a sajátos szerkezet, a szinte önálló, önmagában is zárt egységként kezelt, címmel ellátott fejezetek sora. Az a kor még nem a szisztematikusan levegőbe lógatott epizódoké, a kötelező jelleggel alkalmazott „függővégé”. Bár Mikszáth is szívesen hagyja bizonytalanságban az olvasóit, azért komplett  történetecskék laknak a nagyobb egészben, ha körülnézek a mai irodalmi placcon, a mai terminológiák közt, talán leginkább novellafüzérnek nevezhetők ezek a történetek – jellemzően sem a kortársak, sem az utódok nem találtak ezekre az elbeszélésekre, kisregényekre, „népies beszélyekre” egységesen alkalmazott terminológiát.

Persze az olvasónak nem is ez a lényeg, hogy minek hívja a szakember ezeket a történeteket – ahány van, annyiféle úgyis. Nincsenek azonos szinten kidolgozva: A lohinai fű, vagy A vármegye rókája sokkal árnyaltabb, részletgazdagabb, mint a Farkas a Verhovinán, vagy – személyes kedvencem – A kis prímás. Ahogy Hász-Fehér Katalin írja az egyik korábbi gyűjteményes kiadás utószavában: Mikszáth „novellái” nemegyszer redukált, kidolgozásra váró regényszinopszisként hatnak. Egy soktörténetű ember fantázia-gazdagságának kézzel fogható bizonyítékai ezek, akár csak a kötet végi „apró képek” – Mikszáthnak volt miből válogatnia, ha belefogott egy nagyobb lélegzetű regénybe.

A teljes képhez hozzátartozik, hogy ráadásul a történeteit nem egyszer dolgozza át újra, az adott „irodalmi közeg” kívánságaihoz alakítva őket. A vármegye rókája meséjének öt különböző szövegvariációját ismerjük – az író szívesen és könnyű kézzel adaptálta az adott megjelenési „környezethez” a mesét, megváltoztatva a neveket, a helyszíneket. A legtöbbször azzal a szándékkal, hogy közvetlen kapcsolatot teremtsen az adott olvasói körrel: teljesen más hangsúlyokat kap ugyanaz a történet a Szegedi Napló hasábjain, mint mikor az író a pesti olvasókhoz szól ugyanezzel a mesével – amíg az egyik helyen a „környékbe” interpretálja a történetet, a másik helyen pusztán a „valahol vidéken” meséjeként jeleníti meg.

Mikszáth anekdotikus stílusának elengedhetetlen eleme ugyanis az olvasóval folytatott fiktív diskurzus – az író kiszól a történetéből az olvasójához, minősíti, magyarázza azt, s ezzel valójában is párbeszédre kényszerít. Ma nehéz elképzelni, média által oly mélyen átjárt korunkban, mennyire meglepő volt akkoriban ez az olvasót közvetlenül megszólító, személyes hang. Az író sikerének, népszerűségének egyik kétségtelen eleme volt, hogy az olvasói valóban úgy érezték, egy diskurzus résztvevői – jelzem, Mikszáth komolyan vette az olvasói reakciókat, a folyóiratok levelező rovatába oly gyakran beszerkesztett hozzáfűzéseket, s ha nem érkeztek ilyenek, olykor nem átallott ő maga fiktív válaszokat kreálni.

Ennek a diskurzust provokáló valőrnek egyik legszebb példája e kötetben épp A kis prímás történetében látható, ahol Mikszáth a maga kiszólásaival igen bátran szembemegy a kor divatos elképzeléseivel Mátyás királyról, a reneszánsz királyi udvar idealizált megjelenítésétől egészen az álruhás igazságosztó mítoszáig. Érdemes ebből egy kis ízelítőt adni:  „A nagy  intrikák, a merész tervek, melyekkel egész Európát behálózta, még aludni se hagyták, nem hogy unalmában országot ment volna próbálni gyalogszerrel, különféleképpen átöltözve. Szerette a saját népeit, dicsőséget szerzett nekik sokat, de a pénzüket leleményesen elszedegette a háborúzásokra. A népek szeretik a népszerűséget, de a népek a pénzt is szeretik. S azért Mátyás nemigen volt népszerű, amíg élt. Annál szerencsésebb az utódok előtt, akik nem érezték már az ő hatalmas tenyerét a zsebük körül, de a megmaradt dicsőségben jólesett sütkérezniök.” Fanyarul józan sorok ezek a könnyed mesében, a „kedves olvasóhoz”.

S mintegy idézőjelbe helyezik magát a mesét is. Ha a „mese a történelmet nem respektálja”, akkor ezen a mesén sem kell számon kérni történeti hűséget, mert nem az előadott történetben „lakik az igazság”, hanem az általa formált attitűdben – az író azért vállaljon felelősséget, ahogyan szórakoztat, nem azért, amivel, ha egyszer szórakoztatni akar, ha igényes „ponyvát”, korabeli krimit, rémmesét ír valóság-feledtetőnek. Mert Mikszáth ennek is példamutató mestere volt.

Kiadó: Kossuth