Bartók Imre: Fém

„Ezt a helyet bizonyára elkerüli majd az emlékezet. Talán vannak, kell, hogy legyenek bizonyos mozdulatok, amelyekkel visszakerülök az időbe, míg másoktól még jobban eltávolodom. Nem tudtam eldönteni, merre induljak, mert minden nyitottnak tűnt, és nehéz belépni oda, ahol már ennyire sűrű a friss levegő, ahol nyomban elfog a tériszony…”

Látszólag nevelődési regény, beteg és orvos viszonya. De inkább álom és terápia körül kialakuló szövegháló, körülburjánzó nyelv. Látomások önálló értelem nélkül. Elbeszélői tudat étere. A fejezetek celláiban gyökereit veszített élet önmagát alkotja újra.

Értem én. Van ez a hallatlanul izgalmas út, az írás ízelt lábú lehetőségtárán belül, nem lehet figyelmen kívül hagyni: Franz Kafkának hívják. Soha nem múló provokáció az arra fogékonyaknak, az egyetlen igazi kihívás: belecsavarodni a mester lába nyomán kirajzolódó egyre kisebb körökbe, hátha aztán egy feltáruló irányba kirobban az egész és beteljesül. Ha kegyetlen hangulatomban kap ez a könyv, csak ennyit írtam volna: ez zsákutca. Tessék időben kihátrálni belőle.

Főleg, ha tehetséges az ember. Bartók Imre kétségtelenül tehetséges, a szövegét olvasva elfog a sejtés, hogy hurcolhat magában akár egy sosem hallott Finnegan-értelmezést. Látszólag nevelődési regénye (valójában) látszólag meg nem születési regény, Faemberestül, lányostul, vámpírostul, Óriáscsecsemőstül, de főleg orvosostul. Ez a Fém mályvaszínű, csúszós lépcsős álompokol az „azelőttből”. Szívesen bántanám, de nem hagyja magát.

„Próbáltam olvasni, de bármit vettem is kézbe, a betűk leperegtek a földre, némelyik igyekezett megkapaszkodni a borító szélében, a keménykötés sem mentette meg őket, én segíteni akartam, de hiába, durva, görcsös ujjaimon, szörnyűek ezek a göcsörtök, semmi nem kapaszkodott meg…”

Hát így is járhattam volna. Mert ez a könyv így olyan, mintha Llosa Júlia nénijében nem lenne, csak a tollnok. Csak az egyre mélyebbre deliráló betétmesék. Kiad így is valamiféle – nonfiguratív? – képet, de. A „valamiféle” a lényeg. Ekkora szabadságban az értelmezés szinte a szövegtől független gesztus. Ez akár lehetne cél, meg dicsőség, de úgy vélem, nyomokban fellelhető egy másféle szándék, olvasói vezetésemre, csak nem valósul meg. Vagy mondjuk így, csak a várakozása valósul meg.

„Várakoztunk, a hangosbemondón bejelentették a pályára lépő csapatokat és játékosaikat, aztán zene szólt, majd csend lett, feszült figyelem szivárgott az üres padsorok felől, mintha én ülnék mindegyik székben, és az én várakozásom elegendő volna, hogy kitöltse az épület egész belsejét, bárhová néztem, saját figyelmem nézett vissza rám, csak az előttem ülők, ők nem voltak ennek 

részesei.”

A továbblépés. Akinek sikerült, annak a kafkai zavarodottság alapmintáján túl (hogy mélyen magába nézett és mindent előcibált) fel kellett mutatni valamilyen „testidegen” jellemzőt a szövegben. Ha stílus: például ilyen a fanyar humor, illetve a látomásos képeket ellenpontozó, morzejelekként koppanó tőmondatok józanító sora Csáthnál. Valamit találni kell, ami visszaránt a szürreális sodratásból, néhány horgonyt – ha már a cselekmény nevezetű ódivatú és alapvetően hazug izét száműzzük a szövegből. Persze nem a stílus a kézenfekvő. Mondjuk meg kell találni a másikat, ott előttünk, és megismerni vágyni. Hiszen közelről is titok, északfok, idegenség, legalább annyira, mint én magam – s a két titok találkozása túl van a fentebb említett zavarodottságon. Miért lényeges ez?

Mert e zavarodottság közben gyönyörű és irtózatos álmokat delirál nekünk a szerző, ha valaki szereti az ilyen cafatokra asszociált és rafináltan szerkesztett labirintusokat, hát nosza, rajta! Mert költői képhalmozás és drámai erő is lakik itt dögivel, hogy aztán a kétszáztól kétszázharmadik oldalig kifejlő látomásos epizód szépsége és teljes reménytelensége valóban torkon ragadjon. Ha valaki ilyeneket tud, annak írnia kell – csak valaki szerkesztő rángassa le az irodalmi onánia ösvényéről. Hogy végre kimondjam.

És nem akarok pszichológusa lenni a szövegnek, csak az olvasója. Meg se próbálom értelmezni ezt a legnehezebb-legkönnyebb utat, a folyvást lépcsőn megcsúszó, mályvaszín falak közt viszolygó hős útját álomból delíriumba. Ahogyan a „gyógyító” mondja: lehetséges, hogy szellemünk egyetlen szikrája elegendő, hogy körös-körül lángra lobbantsa az illúzió drapériáit – de nekem ez a megvilágító felismerés e könyv olvastán, a lobbanó szövétnek rá-világítása nem adatott meg. A Fém valójában zárva maradt előttem. Pedig próbálkoztam.

Kiadó: Kalligram