Iva Bittová - Művészetek Palotája, 2011. október 5.

Különleges koncert tanúi lehettünk 2011. október 5-én a Művészetek Palotája Fesztivál Színházában. Aki ismeri a világhírű cseh etnozenész, Iva Bittová munkásságát, nyilván tudta, mire számíthat, aki azonban úgy ült be a koncertre, hogy még nem látta-hallotta a hölgyet élőben játszani, az a koncert első fél órájában könnyen azon kaphatta magát, hogy értetlenül pislog, és nem tudja, hova is került. Aztán meg azon, hogy bár ne érne még véget, és hallgathatná tovább ezt a csodaszámba menő, játékos, olykor gyermeteg, ám végtelenül profi zenei-hangi kavalkádot.

Mert Iva Bittová ilyen – elsőre furcsa, ám nagyon hamar elvarázsol. Az 1958-ban, a csehországi Bruntálban született színész-énekes-zeneszerző művészcsaládból származik, édesapja messzi földön híres magyar-roma származású zenész, Bittó Kálmán, édesanyja színésznő. Testvéreivel együtt kisgyerekkora óta zenét tanult, énekelt és hegedült. Később mégis színészként végzett, számtalan színpadi és filmes alakítás van a háta mögött (szerepelt többek között a 2004-ben a Legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjára jelölt Zelary című cseh filmben is). Színészként elért sikerei ellenére igazi terepe a zene maradt, hamarosan visszatért a hegedűhöz és az énekléshez.

Mára több mint húsz kiadott lemezzel büszkélkedhet, olyan alkotótársakkal dolgozott együtt, mint Pavel Fajt, Dorothea Kellerová (akivel Bartók Béla műveit dolgozta fel), Vladimír Václavek, vagy az általa alapított Dunaj zenekar. Koncertkörútjain is rendre újabb és újabb partnerekkel játszik együtt, mostani fellépéseire a zeneszerző-gitáros Vladimír Václavek kísérte hazánkba.

Bittová zenéje semmihez sem hasonlítható igazán, ha mégis muszáj, akkor Björk, Meredith Monk vagy Laurie Anderson munkásságához áll a legközelebb. Pályája során rockzenével, kísérleti avantgárddal, klasszikus zenével és jazz-zel is kacérkodott, mígnem rátalált saját stílusára, az etno-alapokon nyugvó, a zene és az ének határait feszegető, állati hangokkal, zajokkal, zörejekkel, máskor virtuóz hegedűjátékkal kísért „világzenéhez”.

A koncerten hallott saját szerzeményei mind hangulatokat, érzéseket idéznek fel, szövegük alig van, de ha van is, akkor sem kap elsődleges szerepet – bár talán aki ért csehül, másképp véli, de a többnyire meglévő nyelvi nehézségek miatt is úgy gondolom, Bittová-nál nem a szöveg az első, hanem a stílus, az érzelmek, az előadás. Nem csupán énekel, szinte már performansz az, amit látunk: testben-lélekben átadja magát a zenének, játszik, széles gesztusokkal, tánccal, testbeszéddel olykor többet fejez ki, mint a hangjával. Kettős érzés látni a színpadon: egyfelől olyan lelkes, felszabadult, mint egy gyerek – pireg-pörög, ugrándozik, minden ízében hitelesen adja át azt, amiben valószínűleg ő maga hisz: hogy a zene egy csoda, amire estéről estére rá lehet csodálkozni. Másfelől nagyon tudatos és rettentően magabiztos művész, másképp nem is merné ennyire elengedni magát, ennyire játszani – a hangjával, a zenével, a partnerével, és végső soron velünk, a közönséggel.

Vladimír Václavek remek partner ehhez a játékhoz, ők ketten folyamatos interakcióban voltak az est folyamán – évődtek, civakodtak, énekben, zenében, gesztusokban egyaránt játszottak egymással. Hogy mennyi ebből a megtervezett, elpróbált játék, és mennyi az improvizáció, nem tudhatom, de  a műfaj jellegéből és az előadás frissességéből azért arra lehet következtetni, hogy itt nincs két egyforma este, amit látunk, annak nagy része ott születik meg, a szemünk előtt, az előadók pillanatnyi hangulata nyomán. Ha így van, szerda este nagyon jókedvűek lehettek, mert fergeteges kis műsorral ajándékoztak meg bennünket – és a kezdeti csodálkozás után azt hiszem, a közönség is fogadókésznek bizonyult. Remélem, Bittová megtartja azt a jó szokását, hogy évente-kétévente ellátogat Magyarországra – én szívesen látnám-hallanám még rendhagyó koncertjeit.