Herta Müller: Szívjószág

Herta Müllert olvasni nem kellemes élmény, sőt, néha úgy érzem, kell hozzá némi mazochizmus. Viszont megéri. A romániai kommunista diktatúra borzalmainak krónikása újra meg újra ugyanazt a témát járja körül: az élet minden területére kiterjedő elnyomás hatását az emberre – és a kérdést, hogy vajon lehet-e embernek maradni a diktatúra idején, és ha igen, akkor is: mi marad belőlünk a végére? Mit viszünk magunkkal, ha elmegyünk, és mit hagyunk magunk mögött, vagy épp mi van abban a zsákban, amibe a holttestünket csavarják? Meg lehet-e őrizni bármily csekély emberséget is, ha mindent, ami az embert emberré teszi, módszeresen el akarnak venni tőlünk? Ha már a szavak, a gondolatok sem a mieink?

A Szívjószág főszereplője, Adina egy napon holtan találja szobatársnőjét, Lolát a kollégiumban. A lány halála előtt elrejtette naplóját Adina bőröndjébe, aki elolvasva a naplót, kételkedni kezd Lola öngyilkosságában. Elkezdi keresni a jeleket, az árulkodó pillantásokat, a mocskos részleteket; összerakja magában Lola történetét, és meséli tovább a napló részleteit, még akkor is, amikor az már rég eltűnt a lezárt bőröndjéből. Így találkozik Georggal, Edgarral és  Kurttal, akik felforgató nyugati irodalmat olvasnak, verseket írnak, és egyre csak a szökést tervezik – ami sosem valósul meg.

Adina és a három főiskolás fiú barátsága hamar szemet szúr – nem csak a kollégiumi társaknak, nem csak a mamának, aki a faluban azzal szembesül, hogy lányát repedtsarkúnak tartják, hanem a titkosrendőrségnek is. Az állandó megfigyelés, rettegés, időnkénti beidézések közepette rejtjeles levelekkel próbálják életben tartani barátságukat és reményeiket – a kettő elválaszthatatlan egymástól. Hogy Adina, Georg, Edgar és Kurt milyen kapcsolatban vannak, hogy bármelyikükhöz fűzi-e romantikus szál a  lányt, hogy barátságuk mennyire mély, mindegy is – a lényeg, hogy ők négyen jelentik egymás számára  a megmaradt nyúlfarknyi józanságot, értelmet, a reményt arra, hogy vannak még gondolkodó emberek, nem csak a hatalomnak behódoló birkák.

A főiskola elvégzése után mindannyian munkába állnak – amíg a hatalom hagyja, dolgoznak, és fuldokolnak az elbutított tömegek között. Ki mérnökként, ki fordítóként, ki tanítóként, de mindannyian ugyanazzal szembesülnek: a végletekig lefojtott, emberségüktől megfosztott, csak a fizikai szükségleteiket szem előtt tartó, a hatalom szemében csupán statisztikai adatként létező arctalanokkal. Ahol mindenki gyanús, aki más, mint a többiek, az a leggyanúsabb, aki még el is gondolkodik azon, a többiek miért olyanok, amilyenek. S ha véletlenül olyasvalakivel találkozunk, aki szintén elgondolkodik azon, mi miért vagyunk mások, sokszor az a legveszélyesebb.

Szinte fojtogatóan árad a lapokról a félelem és a bizalmatlanság légköre. Ott van mindenben, a szerelemben, a barátságban, a varrónőnél tett látogatásban, a fodrászolló csattogásában, a gyárban elköltött ebédben. A szövegből is süt a bizalmatlanság – mintha Herta Müller a regényét is rejtjelezve írta volna, akárcsak szereplői a leveleiket. Próbáljuk megfejteni a szavak értelmét, összerakni a mondatokat, elhelyezni  a gyerekkori emlékeket a történetben, de nem mindig sikerül. Talán nem is kell – ahogy a könyv jelene, a Lola halála utáni események sem igazán állnak össze egy „történetté”, úgy a visszaemlékezések sem feltétlenül kell, hogy helyre kerüljenek, szerepük inkább csak illusztratív, a gyerekkori kvázi biztonság és  a felnőttkori félelem közti ellentét bemutatása.

A Szívjószág leginkább egy állapot leírása, egy rettegésbe taszított nemzedék krónikája – nem annyira húsbavágóan borzalmas, mint A róka volt a vadász, vagy a Lélegzethinta, könnyebben is olvasható azoknál, mégis, legalább annyira fájdalmas. Mert ahogy a könyvbeli kitelepülők nem tudják levetkőzni a rettegést, nem tudják igazából maguk mögött hagyni a diktatúra szörnyűségeit, a csontjaikba beleivódott félelmet, a lehajtott fejjel járást, úgy Herta Müller sem tud mást írni, mint kíméletlenül őszinte, fájdalmas vallomást, ami után nem tehetünk mást, mint hogy fellélegzünk a megkönnyebbüléstől, hogy nekünk már nem kell ilyen körülmények között élni.

Kiadó: Cartaphilus

Fordította: Nádori Lídia