Hát!
Csak higgye az élet, hogy engem már végleg beskatulyázott! „Henderson
nevű egyed, típusa ez meg ez, az óriás alkamadárral, a csőrös emlőssel
meg más demonstráló tényezőkkel együtt ezt meg ezt az elvet igazolja,
azaz végleg irattárba!” De az élet nagyon téved, mert végtére is,
emberek vagyunk. Ember vagyok… akármilyen furcsa, én magam is. Ember. És
az ember sokszor megtréfálta már az életet, mikor az azt hitte, sikerül
bennünket tökéletesen gúzsba kötnie.
Képzeljük
el Amerikát, egyetlen emberi testbe bújva: ő Henderson. Nekiesik a
világnak a maga gyermeki naivságával és gigászi fizikai erejével,
gyámoltalan gyávaságával, amit önmaga elől is dührohamokba csomagol;
ostobán és esetlenül esik neki a világnak, mindig a rossz végén ragadva
meg a „problémát”, pillanat szülte elméletek, kompenzációk, indulatok
által ide-oda rángatva. Képzeljük el, tud-e tanulni, változni,
jellemében „felnőni a feladathoz”, avagy marad-e az aki volt: örök
„Esőkirály”. Erők, indulatok, vágyak, zabolátlan késztetések játékszere,
minden jó szándéka ellenére homokvárak széttaposója, rosszkisfiú.
Ó,
ha valaki ilyen merészen építi fel és beszélteti a szerepből soha ki
nem esve a – mondjuk ki – fatuskó értelmi képességű karaktert, akit
egyszer zavarba hozott a világ, és azóta is egyfolytában opponál,
védekezik, vádol és fenyeget – nos, ezzel tényleg illik kezdeni valamit,
és ilyesmit illik kezdeni, ahogyan Saul Bellow csinálja: bele kell
lökni az egzotikumba.
Henderson
igazi „elefánt a porcelánboltban”, a gyermekien érzelemvezérelt figura
kiválóan alkalmas nagyon sok emberi gesztus: például a képmutatás
részletes természetrajzának vázolására. Valaki, aki tényleg nem tudja,
mit is akar, remekül tükrözheti azok akaratait, akik tudják – és mi
felismerhetjük, milyen alakokat ölthet a manipuláció. A zavaros
következtetések által folyvást saját magát gúzsba kötő elme valóban
katartikus pillanatokat teremt, amikor minden várakozásunk ellenére
olykor átlát a szitán, még ha legtöbbször homokot markol is ezzel, az a
kevés is kifolyik az ujjai között.
Henderson
saját maga elől menekül – mondanám, de igazából minden gesztusával az
elől, akivé válnia kellett volna: a szerep elől, amit nem vállalt. Nem
akart a „saját bátyjává” lenni, betölteni a halott testvér szerepét az
apja, a környezet, a társadalom szemében – s ennek a szerepnek egy
másképp formált maszkjával viaskodik Esőkirályként is. Úgy látszik, a
mások által ránk álmodott szerepek elől hiába menekülünk akár a száraz
évszak ütődött melegébe csavarodott Afrikájáig. Persze hősünk onnan is
úgy menekül és – voltaképp – ugyanaz elől, a végén, nem is tehet mást:
csak ehhez a meneküléshez ért. Ha tovább gondoljuk a parabolát, az
ötvenes évek világvezetésének megfelelés-kényszerében égő Amerikájáról,
láthatjuk, ma is ennek a menekülésnek a jegyében áll – csak ma
leggyakrabban előre menekül, új ellenségképekbe és új háborúkba – a mai
Hendersonok gondolkodásmódja sajnos egy fikarcnyival sem
differenciáltabb.
Mert
ez a hős tényleg olyan, mintha maga lenne - az azóta immár világot
irányító - „Amerika-szellem”, aki disznókat telepít az európai
kulturális örökség „angolparkjába”, koszba borítja a nemesebb ősök által
ráhagyott kúriát. Holott a katedrálisok szépsége láttán sírva fakad -
mondhatnám: a világot korlátok nélkül mindig magába engedi. Nem
érzéketlen hát, csak tehetetlen a maga erőivel: valójában ide-oda veti a
maga tehetetlensége az eszelős megfelelésvágy és annak kudarca által
megszülető düh szélsőségei közt. Bellow legnagyobb teljesítménye - túl
azon, hogy a történet a maga harsány módján igencsak szórakoztató -,
hogy nem „szól ki” a karakterből, hogy a szöveg mindvégig benne marad
ebben a konzekvens világ-nem-értésben. Persze hősünk leginkább magát
szeretné megérteni és elfogadni – s az író ezt is ránk, az olvasóira
bízza, hogy eldöntsük: sikerül-e neki ennek az eszelős pikareszknek a
végén, ha a megértés maradék nélkül nem is, legalább az elfogadás.
Kiadó: Metropolis Media
Fordította: Bányai Geyza
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése