Nyolc napja, október 3-án könyvbemutatón voltunk. De mintha tegnap lett volna.
„Kiskoromban
a kedvenc rejtekhelyem a kert végi két ribizlibokor volt. … Titkos
kis szeglet, ott álmodoztam, mi lesz majd, ha nagy leszek. Nagy
lettem, s most írtam egy könyvet, a bokroktól idáig."
Én
nem vagyok ennyire nyitva. Pedig nem tartom magam zártnak. De Bea úgy
van nyitva, úgy él kifelé, minden lélegzetét közre adva, olyan
mosolygós védtelenségben, mintha a test korlátai, a bőr-kalicka, de
főleg a léleknek ajtót, zárat jelentő félelmek nem is lennének –
kipenderül a színpadra, a szeme mosolyog, minden mozdulatában az van:
„itt vagyok, vihetsz.”
De persze ez nem koncert. Hanem könyvbemutató, a Ribizliálom,
Palya Bea könyvének bemutatója. Palya Bea írt egy könyvet, önmagáról.
Nálam alapból hátránnyal indul az ilyen önfeltárás, sokszor láttam az
itt-ott elért siker, ismertség sokadik lenyúzott rókabőrének az ilyen
könyveket – talán mert legtöbbször azok is; és a legtöbbje olyan is,
mint a frissen nyúzott rókabőr: bolhás és büdös. No de láttam már
kivételt is, Bea pedig annyira kivétel, a maga „művészetében” is – hogy
szinte kedvem lenne ideírni: neki az a „művészete”, hogy ő legyen
Palya Bea.
De
mivel ez egy könyvbemutató, van pódiumbeszélgetés: Herner Dorka
kérdezget-moderálgat kiadót, meg CD kiadót – a könyvhöz CD is készült –
Halmos Ádám és Szarka József felelgetnek a kérdésekre – a dolog a
szokásos esetlenséggel zötyköl valamiféle irányba, persze megtudunk
ezt-azt, de micsoda különbség ez ahhoz, mint mikor Bea átvette a
színpadot azzal a gitáros sráccal! (…akinek sajnos elfelejtettem a
nevét.)
„Az
írások egy része arról szól, hogy feldolgoztam, lezártam magamban
elvarratlan szálakat, meg elmesélek velem történt sztorikat, amelyeket
érdekesnek tartok. Azt akarom, hogy a könyv átöleljen, harapjon,
ríkasson, nevettessen, életszerű legyen, vigye el az olvasót velem
Marokkóba, Kirgíziába, Bécsbe meg Párizsba"
Aztán
Bea kézbe veszi a könyvet, és felolvas belőle. Ez megint amolyan
küszöb, szorongós pillanat – nekem. Nem akarok csalódni. Mert immár
kíváncsiság van bennem, nem kevés, hogy megy-e a szavakkal
kitárulkozósdi is – hogy a teljesen más játéktér megnyílik-e ennek a
szinte gyerek-nyíltságnak.
Palya
Bea mesél – most épp az életét. És nyílik is előttünk ez az élet;
hiszen mitől is lenne más ez a játéktér, hiszen leírt beszéd a mese, nem
hordoz külön stílust - Bea úgy írja magát is, ahogy veled szemben
ülve mesélné. Pedig épp hogy nem mesei részletet választ, kegyetlenül
mai történetet mesél. Mégis, mintha veled szemben ülne bizalmas
kettesben - ez a felolvasás itt, ebben a közösségi térben, a sok ember
ellenére olyan: hiszen velünk szemben ül, de mintha nem nekünk, hanem
nekem, neked beszélne. Úgy mesél, ahogy énekel.
Aztán
csillogó szemmel felrángatja a közönségből a színpadra Bolya Matyit:
„Matyi! Itt van a hangszered? Na, akkor gyere fel…” valahogy így. És
olyat játszanak, hogy könnybe lábad a szemem tőle. Így utólag
végigfutott rajtam a számtalan próbával töltött óra érzete, hogy e
mögött a csodálatos szabadság mögött, meg az egymásra figyelés ilyen
varázsa mögött mekkora munka van – amíg valóban odaáll a figyelem így a
másikra, hogy így állják ki a próbát! Persze akkor ilyesmi eszembe se
jutott.
És
még bennünket is megénekeltet! Négysoros borköszöntőt énekel elő,
kicsit tanuljuk, s amikor már nem is számítanánk rá, egyszer csak
felemelt ujjal belekezd, és mi vele fújjuk. Mintha Kapolcson lenne, most
is, vagy egy hasonlóan boldogra rajzolt, szabad valaholban.
És
én nem vagyok maradéktalanul rajongó. Nekem néha Bea sok. Főleg,
amikor interpretál, dalokat, amiket már előtte annyian. A három árva,
például, ahogy nála indul el, abban a gyönyörű kesergőben, na az nekem
sok. De ezen az estén nem tud sok lenni. Jó lett volna még látni,
ahogy létezik a színpadon – kezemben a Koczor Pincészet bora,
házisütemény – a könyvet nem most veszem meg, következésképpen nem
állok sorba dedikáltatni sem. De hogy elolvasom, az biztos.
Ribizliálom. Palya Bea első könyve. Tessék megjegyezni.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése