Amikor megszületett az
életműsorozat, ez a három könyv szervülhetett a legkönnyebben egyetlen kötetté.
Az írója e három csokorban veti le a legteljesebben a távolságtartást, amit a
közvetítő közeg (ha akarod, ha nem) mindenképpen megteremt, s amivel olyan jóízűen
gúnyolódnak (nevetett és a nevezetlen) hősei a Karnevál egyik
függönybeszélgetésében. A vallomás-irodalom csipkelődő gúnnyal megrajzolt
kritikájának (ezeknek a szövegeknek tanúsága szerint) a Silentium, a Titkos
jegyzőkönyv és az Unicornis írója
mindvégig a tudatában van - nem rejti véka alá kételyeit a vallomás (a
tanátadás e módja) iránt. Ez a tanúságtétel a gesztust illetően is önkritikus.
Hamvas Béla amúgy minden
szövegében benne rezonál, csak nagyon sokféle álcát terít az önfeltárásra. Sem
pátoszra, sem mea culpára nem hajlandó sehol - ott sem, ahol a tévedéseiről
mesél. S e három könyvecskében bizony beszél róluk - az egész életműben talán
itt a legnyíltabban. Tévelygésekről, veszteségekről és tanulságokról, és
anélkül, hogy kreációk bőrébe bújna: személyesen ő. Valahol túl a bejárt út
megmutatásának tanulságain ezért is nagyon hálás vagyok, hogy a saját, sajátos
beszédmódja is itt a legkendőzetlenebb. Egy esetleges Hamvas-szótár fogalmi
alapja lehetne e gyűjtemény, ami segít értelmezni a többit. A többi könyvet,
ahol mégiscsak jelen van (legtöbbször ki is figurázva) valamiféle attrakció. A Titkos történet egy életen belüli
"inkarnációit" egyetlen jellemző szóval elnevező Hamvas Béláját
hallgassuk: Ilyen kifejezéseket, mint
megváltó, Keresztelő János, ágyrajáró, pogány üdvözülés, keleti halhatatlanság,
egészen nyugodtan használhatok. Ezek a szavak, amelyek kizárják azokat, akiknek
ebből megérteni bármit is tilos, és ezek azok a szavak, amelyek összekötnek
azokkal, akiknek erre szükségük van. Erről mást és többet mondani fölösleges. Én
azért hozzáteszem Karinthy egy gondolatát, amit a kedélyes német polgármester
szájába ad, aki csak mosolyogja az irodalmat: Nézze, nekem mindig jól ment... Ez lényeges tudás, hogy Hamvas
miféle kizárásról mesél, hogy kinek szól és nem szól: elsősorban azoknak
beszél, aki kibillentek, akiknek a dolgok nem mennek (mindig) jól...
Silentium
...hiszen elsősorban nekik építi
a megértést. A hallgatni (meghallani) tanító első esszégyűjteményben alapoz. A
maga fogalomkészletét, a maga megközelítéseit vezeti be, miközben leszámol egy
általa sokáig dédelgetett eszménnyel - nevezzük egyszerűen hagyománynak.
Egyszerűen szólva (lásd mögé a magad nyelvén is): a vízözön utáni emberre a
vízözön előtti törvények nem érvényesek. Akkor van szükség prófétára,
közvetítőre ég s föld között, ha a létben megjelenik lehetőségként, kísértőként
(mára egyre inkább uralkodóként) a Személytelen. Attól lehet személytelen, mert
csend vesz körül bennünket. Mert az égnek szegezett kérdésre nem érkezik
hasonló nyelven megfogalmazott válasz. Az
Őskép megzavarodott és elhomályosodott írja, a lélek sötét éjszakáján
csoda, ha valamilyen formában mégis megérzed a jelenlétet (azaz:
csodálkozhatsz), a gyümölcs ízével elegyedve például. A jázmin, az olaj, a gyümölcs
valóságos dolgok - amelyek valóságossá tesznek az öntudatlanságban is, ami a
személytelen alapfeltétele (mégha a valódiságuk alapjában különböző körökhöz is
köthető - még ha nem is ugyanazt az ingerelhetőt szólítják meg bennünk, az íz,
vagy az illat...). Hamvasnak itt amúgy hallatlanul nehéz dolga van: meg kell
mutatnia, milyen halott hagyományt gyászol. Egy korban, amely kétli, hogy ez a
hagyomány egyáltalán létezett - amelyik elvan azzal a meglehetősen bárgyú (és
alapjában tudománytalan) gondolatmenettel, hogy az emberiség mintegy 195 ezer éves léte alatt az utolsó néhány ezer évet leszámítva minden művészet és
magasabb eszmény nélkül pusztán a túlélés szélén imbolyogva vegetált.
Titkos jegyzőkönyv
...nevet ki bennünket az író a
címadással: amiről beszél, az nem titok. Elbeszéli a saját felszabadító
műtétjét, asztrológiai analógiával - magát a műtétet és az asztrológiát is
(vízözön előtti hagyomány) megmosolyogva. Beszél a saját stációiról, amit nem
véletlenül inkább inkarnációknak nevez, az Apokaliptikus
monológban. Van a világban ez a számos (egymást folyvást kizárni akaró)
fogalomkészlet, amelyekben egy a közös: egyik sem az "angyalok nyelvén
szól". Mindegyik ugyanazt markolászná - nagyjából ugyanúgy
használhatatlanok s így használhatók: a haszontalanságban. Ahogy a bolond, az
Arlequin használhatatlan a világ számára, mert nincs száma, mert folyvást kilóg
a számolhatóból. Mert egyetlen fegyvere van és nem is vágyik többre: a humor; s
mert kívül áll a becsvágyon: megtanulta hogy ezen a világon minden görbe, csak a gazság egyenes... Az öreg Lear tudja, hogy nincs nagyobb
biztonság, mint olyan ember közelében lenni, aki nemcsak hogy nem akar trónusra
ülni, hanem hahotázik azokon, akik a trónus felé rohannak. Bolondnak lenni
a tiszta ész mámorának korában hallatlanul paradox helyzet - mert le kell
mondjon minden kapaszkodóról és mert rengetegen kapaszkodnának belé. Ahogy a
Tarot képén a kutyák - a fogaikkal. Derűjét a melankóliából nyeri - ettől
csoda. A bohóc szomorúságánál a világban ma nemigen van nagyobb kincs...
Unicornis
...és valójában annyira ritka,
mint az egyszarvú, mitikus állat. Hamvas eredetileg a mestere mellett tett
tanúságtételnek a Hallgatás Őre címet akarta adni, ...de a könyv éppen a misztériumról szól, a meghatározhatatlanról, vagyis
arról, ami az egyetlen valóság és az egyetlen tapasztalható. Magyarán nagyjából az egyetlen, amit el kellene mondani. Olyan keveset
árul el (árulkodik) amennyit elkerülhetetlenül tár fel ez a közvetítő közeg: az
írás. Olyasvalakiről, aki nem írt, aki a feltárt pillanatban kísérelte újra és
újra az adott pillanat alapállását
autoritás és rutinok nélkül. A pillanat.
Ez a személyesség. Egy. Egyszer. Soha többé. Soha még egyszer. Aki ezt elérte,
szabad... kockázatos így idézni az erővel vert szavakat, mentségemre
szóljon: Hamvas Béla is csak idéz (megidéz) - annál több kárt nem okozhatok a
gyarapodó egó gondolatában, mint amennyit ez a könyve alapjában hajlandó. A
mester, aki rühellte ezt a titulust - és a tanítvány, aki emlékezik, megteremtve
azt a nevezetes névtelent (a kutatások szerint Jakabfalvy Dénesnek hívták - de
mondd, nem mindegy a név?), aki a válságain átsegítette és szokatlan, világosan
elhatárolt nyitottságával az ifjú írónak irányt adott. Három jól elkülönített
tételben: először a bevésődött beszélgetések, aztán a megidézett gondolatok
(óvatosan feltárt) következményeikkel, s végül az Epilegomena - a viszony mélységes tükörkép-jellegének feltárása.
Ez a három könyv nem akármekkora
térképészeti teljesítmény - de nem több. Nem recept. Nem életvezetési
tanácsadó. Arra provokál(na) hogy ezt az egész munkát te is végezd el magaddal
magadban, kedves olvasó (és én is végezzem el, mielőbb, az összegzés helyett,
amely semmit nem pótol az elvégzendőből). Pont azért, hogy hozzánk férhessen a
másik, hogy odaférhessünk a másikhoz, a sebeink folyamatos felvakarása és a
rémületek cincálta világszaglászás helyett - hogy azok lehessünk a tudatunkban,
akik valójában vagyunk. Az, aki. Amennyi, annyi. Hogy ne változzon magunknak
magunkra igazított maszkká az arcunk, amikor meglátjuk a tükörben.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése