Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

Audrey Niffenegger első regénye, Az időutazó felesége az elmúlt évek egyik legnagyobb könyvsikere volt szerte a világban, és kis hazánkban is hatalmas rajongótábort tudhat magáénak. Mivel magam is e táborba tartozom, tűkön ülve vártam a szerző következő regényét, amire nem kevesebb, mint öt évet kellett várni, ám már a tavalyi külföldi vélemények is azt mutatták, nem hiába. Most, hogy végre kezünkbe kaparinthattuk a nem kevésbé remek A Highgate temető ikreit, végre a magyar rajongók is fellélegezhetnek, nem egyszeri csoda volt az Időutazó…

A húszéves Julia és Valentina Poole Chicago egyik külvárosában éli az unatkozó amerikai fiatalok tipikus életét, nincs munkájuk, nem tanulnak, a szüleik gondoskodnak róluk, amíg kitalálják, mihez kezdjenek magukkal. Julia és Valentina egypetéjű ikrek, méghozzá tükörikrek, Valentina tökéletes tükörképe Juliának, a szíve és a többi belső szerve is a másik oldalon van, az anyajegyeik is egymás tükörképei – innen a remek, ám kevésbé fordítható angol cím: Her Fearful Symmetry.

Mikor az ikrek megöröklik Londonban élő nagynénjük, a sosem látott Elspeth lakását és vagyonát, azzal a kikötéssel, hogy egy évig a lakásban kell élniük, és szüleik nem tehetik be oda a lábukat, a lányok élete gyökeresen megváltozik. Unatkozó elkényeztetett kislányokból egy rejtély főszereplőivé válnak, és legalább az egyikük nagyon élvezi. Julia az első perctől menni akar, Valentina maradna, az örökség sem nagyon érdekli, ám kettőjük közül mindig ő volt az irányíthatóbb, aki csak ment a testvére akarata után, így hát a két lány huszonegyedik születésnapja után felpakol, és beköltözik a Highgate temető tőszomszédságában lévő Vautravers-ház egyik lakásába. Azzal a nem titkolt szándékkal, hogy feltárják családjuk múltját, hogy megtudják, mi választotta szét annak idején anyjukat és nagynénjüket, akik maguk is ikrek voltak, így szakításuk még érthetetlenebb az életet egymás nélkül elképzelni sem tudó ikerlányok számára.

Kalandokat keresnek, válaszokat várnak, ám amit Londonban találnak, az minden képzeletüket felülmúlja. Megismerkednek a ház többi lakójával, Roberttel, aki Elspeth szeretője volt, és nem képes kilábalni gyászából; a kényszerbeteg Martinnal, akit húsz évnyi házasság után hagyott el felesége, és még valakivel, halott nagynénjükkel. Elspeth kísértete a lakása foglyaként lebeg ide-oda, míg meg nem erősödik annyira, hogy kapcsolatba tudjon lépni a lányokkal, és elkezdődik egy klasszikus kísértethistória, porba írt üzenetekkel, automatikus írással, ouja-táblákkal.

A lányok próbálják kifaggatni Elspeth-et arról, mi történt közte és az anyjuk közt, miközben Robert és Valentina egyre közelebb kerülnek egymáshoz. A féltékeny kísértet azonban nem engedi el egykönnyen élő szerelmét, ahogy a testvéréhez mániákusan ragaszkodó Julia sem képes elfogadni, hogy Valentinának már más is fontos. Ahogy a viszonyok összekuszálódnak, egyre baljósabb, egyre sötétebb lesz az elbeszélés hangulata, és sejtjük, hogy nem számíthatunk rózsaszín befejezésre, azonban Niffenegger még így is képes meglepni minket. Igazi viktoriánus kísértethistóriát varázsolt elénk, olyan kegyetlen és gonosz végkifejlettel, amit először el sem hiszünk, aztán meg már nem akarjuk elhinni. Kíméletlen, gonosz, mégis remek.

Annyira, hogy majdnem képes elfeledtetni a regény hibáit, pedig vannak szép számmal. Felesleges és hiteltelen az Elspeth titokzatos naplójában leírt nagy múltbéli titok, annál is inkább, mert semmi hatással nincs a cselekményre, sem a szereplők egymás közti viszonyaira. Mintha az egész konfliktus az idősebb ikrek közt csak ürügyként szolgálna, hogy a lányok Londonba menjenek. Robert vívódása halott szerelme szelleme és a rá kísértetiesen hasonlító unokahúga között elég nevetséges, ugyan nagyon sajnáltam menet közben, amiért elvesztette szerelmét, de ennek a groteszk háromszögnek a fenntartása valljuk be, csak rajta múlt, és nem volt elég erős ahhoz, hogy véget vessen neki.

A két lány karaktere nagyon tetszett, egy külön kis világ ők, eleve mindenki számára rejtély egy ikerpár kapcsolata, aki nem élte át, el sem tudja képzelni, milyen lehet, ha „van még egy belőlem”, de szimbiózisuk már túlzásnak tűnt. Akkor voltak a legérdekesebbek, amikor külön láttuk őket, ahogy próbáltak függetlenedni, és megjelent a saját személyiségük. Amikor nem „az ikrek” voltak, hanem Valentina és Julia. No és ott volt a minden szálat a háttérből mozgató Elspeth. Furcsa ezt így leírni, de a kísértet alakja volt a legérdekesebb a könyvben, azzal együtt, hogy – ne legyenek illúzióink – nem jóságos, kedves kísértetről van itt szó. A könyv vége jócskán hagy gondolkodni valót afelől, hogy miért is csalta oda a lányokat Elspeth, miért kötötte ki, hogy egy évig a lakásban kell élniük, mit akart elérni, én hajlok arra, hogy kezdettől csak szórakozott mindenkivel. És amikor lehetősége nyílt, hogy megkapja, amire a legjobban vágyott, gátlástalanul feláldozott bármit.

Gonosz könyv ez, olyan kérdéseket tesz fel, amire tiszta szívvel senki sem akar válaszolni, amit tán jobb is békén hagyni, mert a válasz a saját gyarlóságunkat leplezné le. Meddig mennénk el, hogy visszakapjuk azt, akit szeretünk? El tudjuk-e engedni a szeretteinket? El tudnánk-e fogadni, hogy nélkülünk éljenek tovább és kezdjenek új életet? Akarjuk-e egyáltalán látni a saját kísérteteinket? Mindenki hibákat követ el a történetben, és mindenki kegyetlenül megjárja a végén, és furcsa ezt leírni, de tán az lesz a legboldogabb, aki elmegy, és megbékél a halállal.

Tán nem véletlenül rímel erre az, hogy a könyv egyik főszereplője maga a temető, a híres Highgate. A viktoriánus kor monumentális sírkertje a maga százhatvanezer halottjával és műalkotásnak is beillő emlékműveivel egy külön kis város London szívében, hatalmas, élő, lélegző múzeum, amit egy maroknyi önkéntes gondoz és próbál fenntartani. Robert maga is a temetőben dolgozik idegenvezetőként, miközben ezerháromszáz oldalra rúgó disszertációját írja a temető történetéről. A sírkert baljós hangulata, Robert kísérteties éjszakai sétái, a családi kriptában lévő koporsók mintha mind a temető felé vonzanák a szereplőket. A hely és lakói éppúgy részei a normális életnek, mint a londoni utcák, terek, boltok. A temető különleges, és mégsem az. Miként a halál is különleges, titokzatos, ám része az életnek.

Gyönyörű könyv ez, fantasztikus hangulattal, olyan atmoszférával, ami magába húz, és sokáig nem ereszt, legszívesebben ott lennénk a Highgate-ben, vagy a Vautravers-házban, aztán amikor elérkezik a végkifejlet, menekülnénk, de nem ereszt. Niffenegger nagyon tudja, hogy kell olyan történetet írni, ami az olvasóval marad, és ott mocorog a fejében még jó sokáig. Ilyen volt Az időutazó felesége, és ilyen A Highgate temető ikrei is. Nagyon kíváncsi vagyok, mit ír ezek után, és csak remélni tudom, hogy még jó sok hasonló színvonalú könyvet olvashatunk tőle. Azt már csak nagyon halkan jegyzem meg, hogy jó lenne, ha nem kéne ennyit várni a következőre.

Kiadó: Athenauem

Fordította: Gálvölgyi Judit

Korábbi kommentek:

Lourdes

Azóta, hogy 150 évvel ezelőtt, 1858-ban egy kislány előtt megjelent a Szent Szűz, a festői Pireneusok között, a francia-spanyol határhoz közel található Lourdes városa a katolikus világ egyik legjelentősebb Mária-kegyhelye lett. Évente zarándokok és betegek milliói keresik fel, gyógyulást, spirituális megtisztulást, vallásos élményt keresve.

A szakrális turizmus központjává vált Lourdes igazi turistacentrumként működik, a zarándokokat és a betegeket jól szervezett gépiességgel szolgálják ki, mind a szállodában, mind a kirándulásokon, mind a fakultatív programokon. A valódi kegyhely, a forrás meglátogatása is nélkülöz minden bensőségességet, szakralitást, oda is jól szervezett turnusokban terelik az embereket, akik meghatározott idő után át kell adják helyüket a következő csoportnak. De a többezer fős istentisztelet is inkább hasonlít egy tömegrendezvényre, mint egy meghitt vallásos élményre. Lourdes a turizmusból él, mégpedig nagyon sok turistából.

Egy ilyen, Lourdes-ba látogató zarándokcsapat útjáról szól Jessica Hausner filmje, mely a tavalyi Velencei Filmfesztiválon elnyerte a nemzetközi kritikusok FIPRESCI-díját, a La Navicella- és a Brian-díjat, valamint az ökumenikus zsűri Signis-díját. A film, amellett, hogy mély emberi dráma beteg, gyógyulást kereső emberekről és a hit alapvető kérdéseiről, rendkívül ironikus bepillantást nyújt a szervezett zarándokutak mindennapjaiba.

A film főszereplője a sclerosis multiplexben szenvedő Christine - a már többször bizonyított Sylvie Testud remek alakításában - aki nyaktól lefelé teljesen mozgásképtelen, folyamatos ellátásra szorul, és a csodára és gyógyulásra való vágya mellett társas élményeket keresve vállalkozik szervezett zarándokutakra, mert - ahogy a filmben el is hangzik - „máshogy nem tudna világot látni”. Amellett, hogy Christine betegségét és magatehetetlenségének olykor kínos részleteit sem kendőzi el a film, fontos szerepet kap benne a kerekesszékbe kényszerített fiatal lány végtelen magánya. Ugyan mindenki sajnálja, mindenki szívesen segít rajta, mindenki a jótékony gondoskodás pózában tetszeleg, ám amint lehet, és már nincs szükség rájuk, szedik a lábukat, és továbbállnak. Az egyetlen kivétel ez alól Christine szobatársa, az idős Hartl asszony, aki ugyan maga is zarándok, ám egy idő után magára vállalja a lány gondozását, mintha valami titokzatos betegségre keresne gyógyírt, vagy tán megváltást azzal, hogy olykor erőszakosan segíti, gondoskodik róla, terelgeti a csoda felé. Amely „csoda” aztán meg is történik, ám a film szerencsésen nyitva hagyja a kérdést, hogy valódi csodát látunk-e, vagy csupán illúziót, a betegség átmeneti javulását.

Hausner filmjének igazi erőssége az, hogy úgy tesz fel nagyon érzékeny, a hitet boncolgató kérdéseket, hogy nem akar mindenáron választ találni rájuk, a legkevésbé sem erőltet ránk semmit, hagyja a nézőt elmerülni a saját gondolataiban, hitében, csoda iránti fogékonyságában vagy épp szkepszisében. Többször és többen felteszik a filmben a kérdést, hogy valóban képes-e csodát tenni a lourdes-i forrás, ahogy azt is, hogy min múlik, ki részesül eme csodában és ki távozik csalódottan, ám senki, még a katolikus egyház papja sem válaszolja meg. Ezt nekünk kell eldönteni, magunkban. Valahol itt válik szét a mesterséges misztériumkeltés, az erőltetett csodavárás és a valódi hit.

Annak ellenére, hogy a film igazi emberi dráma, sokszor nagyon jól szórakozunk rajta, köszönhetően Hausner egészen különleges humorának. Ahogy a turistacsoport mindennapjait bemutatja, a puritán étkezőben szenvtelenül és ellentmondást nem tűrően programot ismertető főnővérrel, aki aztán piros esernyőjét magasba tartva vezeti át saját csapatát Lourdes-on, a kötelező jellegű fakultatív kirándulásokkal, a sorban állással, a helyfoglalósdival a fürdőben, az leginkább egy szakszervezeti üdülő mindennapjaira emlékeztet. De nem marad ki a társasutakra jellemző elkerülhetetlen unalom, az esténként a bárpultot támasztó önkéntesek, akik közt van, aki meggyőződésből, van aki csak az állandó nyaralás és síelés után változatosságot keresve érkezett Lourdes-ba, mint a Léa Seydoux által alakított Maria, akinek nagyon hamar látványosan elege lesz az önkéntesdiből – a bemutató óta eltelt időben egyébként Seydoux vált a legnagyobb sztárrá a film szereplői közül, itt azonban meg kell elégednünk a dekorativitásával, színészi képességeiből nem sokat csillant meg. De az unottan kártyázgató pap, főnővér és idős máltai önkéntes hármasa, vagy épp a szervezett társasutak kötelező kelléke, a mindig kínos utolsó esti parti is remek adalékul szolgálnak a turistaút-érzéshez, erre csak ráerősít Martin Gschlacht operatőri munkája, aki úgy fényképezte a lourdes-i szállodabelsőket, hogy szinte a Zánkai Úttörőtáborban éreztem magam.

És persze ott vannak az emberek, a zarándokok, a turisták, akik sokszínűségükkel semmiben sem különböznek egy teszem azt, Korfura látogató magyar turistacsoporttól. Vannak itt betegek, akik gyógyulást keresnek, egészségesek, akik megváltásra vágynak, és örök kötekedők, akik ide is csak azért jönnek, hogy mindenbe belekössenek, akik mindenen húzzák a szájukat, örök elégedetlenségükkel a többiek kedvét is elvéve az úttól. Ők azok, akik a leginkább kételkedve és irigykedve fogadják az esetleges csodaszámba menő gyógyulást is. Azokban a pillanatokban a legerősebb a film, amikor a másik gyógyulásának örülni képtelen, megkeseredett, soha el nem mosolyodó embertársainkról rántja le a leplet, ezáltal egyfajta görbe tükröt nyújtva elénk: mi vajon mit tennénk? Tudnánk-e tiszta szívvel örülni a másik gyógyulásának, tudunk-e a mindennapjainkban tiszta szívvel örülni mások szerencséjének, boldogságának? Ha meg kéne válaszolnom a Lourdes által feltett kérdéseket, azt mondanám, a csoda azzal történik meg, aki a másik csodájának is tud örülni. De nem válaszolom meg. Azt mindenkinek magának kell, miután megnézte ezt a szép, elgondolkodtató filmet.

Oscar Wilde: Teleny

Oscar Wilde homoerotikus, nem kissé pornográf kisregénye, a Teleny 1893-ban íródott, ám évtizedekig nem jelenhetett meg, az irodalmi köztudat szerette volna elfelejteni, szőnyeg alá söpörni, újabb bizonyítékot látván benne Wilde erkölcstelen, romlott életére, és beteges fantáziájára. Olyan témáról szól ugyanis, amit a viktoriánus korban is, és még ma, a felvilágosult huszonegyedik században is inkább kerül a magát civilizáltnak, kifinomultnak, erkölcsileg megkérdőjelezhetetlennek tartó társadalom nagy része, a férfiak közti szerelemről.

Wilde történetének főszereplője a francia származású, Angliában élő fiatalember, Camille Des Grieux, aki mindaddig az előkelő fiatal férfiak egyhangú mindennapjait éli, amíg meg nem látja egy koncerten a briliáns hegedűvirtuózt, René Teleny-t. Teleny elvarázsolja Camille-t, akkor még nem testileg, sokkal inkább szellemileg, a színpadról, valami varázslatos, kicsit misztikumba hajló módon. Egymásra találásuk a legrosszabb romantikus regények dinamikáját követi, első látásra szerelem, annak minden túlzásával, túlmisztifikáltságával. A két fiatalember nem is ismeri egymást, semmit nem tudnak a másikról, mégis, az első perctől kezdve tudják, hogy csak egymásra vártak, hogy egymásnak vannak teremtve, és a világ kifordul sarkaiból, ha nem lehetnek együtt.

Teleny bevezeti Camille-t a fiúszerelem világának rejtelmeibe, nem kevés próbatétel elé állítva az olvasót. A lehető legváltozatosabb szeretkezéseket írja le Wilde, férfiak közt, nők közt, „hagyományos” felállásban, vagy épp orgiákon. Nem egyszer zavarba ejt, pirulásra késztet, vagy épp dühös tiltakozást vált ki, még az alapvetően toleráns beállítottságú olvasóból is. És sok. Nagyon sok, főleg azért, mert Wilde hajlamos a szeretkezéseket is túlmisztifikálni, akárcsak a szerelem érzését. Lehet írni erotikus regényt irodalmi igénnyel, és lehet írni olyan szépirodalmi művet, ami direkt szex nélkül vált ki erotikus hatást, de attól, hogy a hardcore szexjelenetek közben holmi asztráltestekről, meg misztikus egyesülésekről ír, még nem lesz a pornóból irodalom.

Szerencsére azért Wilde műve nem csak erről szól. Minden bosszantó vonása és olykor taszító jelenetei ellenére a Teleny igazából egy megszállottság története. Olyan megszállottságé, amit számtalanszor olvashattunk már, és amiben teljesen mindegy, hogy a szereplői épp nők vagy férfiak. Fájdalmasan és olykor húsba vágóan írja le, hogyan lesz az őrült szenvedélyből beteges féltékenységgel tarkított birtoklási vágy, hogyan jut el két (akármilyen nemű) szerelmes a feltételek nélküli rajongástól egymás szüntelen kínzásáig. Néha azt érzi az olvasó, minden fájdalmát, csalódottságát, viszonzatlan szerelmét beleírta ezekbe a részekbe az író.

Ami pedig a megszállottságon és a pornográfián is túlmutat, az a viktoriánus társadalom görbe tükre. Azé a társadalomé, amelyben a különböző beteges szenvedélyek csak úgy burjánzottak, amelyben mindenkinek volt valami titkolni való szenvedélye, „mássága”, függősége, ahol a társadalom legfelső körei szerveztek olykor vérbe fulladó orgiákat, mégis, azokat, akik nyíltan felvállalták különbözőségüket, tüzes vassal kergették és megtagadták. Ez az a vonása a könyvnek, amiben Wilde megcsillogtatja igazi tehetségét, és ha a Teleny-nek helye van az író remekművei közt, akkor sokkal inkább ezért a gúnyos társadalomkritikáért, semmint a homoerotikus szerelem leírásáért.

Kiadó: Lazi

Fordította: Tandori Dezső

Korábbi kommentek:

Caleb Carr: A sötétség angyala

Caleb Carr két könyvével, A halál angyalával és A sötétség angyalával nagyon régóta szemeztem, de eddig valahogy kimaradtak az életemből. Amikor nemrégiben szembejött velem a könyvtárban az utóbbi kötet, dacára annak, hogy ez a második része a sorozatnak, lecsaptam rá, és milyen jól tettem! Annak ellenére, hogy tobzódom az olvasnivalókban, a várólistám tele van újdonságokkal, ez a csekély hétszáz oldalas krimi teljesen magával ragadott, az utóbbi idők erős felhozatalából is kiemelkedett és egyáltalán nem bántam meg, hogy rászántam azt a néhány napot.

A halál angyalában már megismert pszichiáter, Laszlo Kreizler és kis segítő csapata – a magánnyomozó Sarah Howard, az újságíró John Moore, a detektív testvérek, Marcus és Lucius Isacsson, a doktor kocsisa, „Csöves” Stevie Taggert és „mindenese” Cyrus Montrose – ezúttal is egy vérfagyasztó gyilkosságsorozat után nyomoznak. Megjegyzem, ha valaki nem olvasta az első kötetet, az is bátran belevághat, a két történet nem függ össze, néha ugyan történnek visszautalások az előző rész eseményeire, de ezek inkább kíváncsiságot ébresztenek, semmint hiányérzetet hagynak maguk után. A történetet Stevie Taggert elbeszélésében ismerjük meg, mintegy húsz év távlatából, ami ad egyfajta keretet neki, eltávolít a brutális gyilkosságoktól és Stevie olykor elejtett előreutalásaival csökkenti a feszültséget is – magyarán, már az elejétől tudjuk, hogy az a néhány kulcsszereplő életben marad, másképp nehezen mesélhetnék el húsz év múlva a sztorit. Ez akár zavaró is lehetne, de őszintén szólva, egy ennyire feszült és olykor valóban brutális krimi esetében nem hátrány, ha nem feltétlenül az olvasó szívrohamára játszik a szerző.

A nyomozás egy látszólag egyszerű gyermekrablással kezdődik, amiről persze rögvest kiderül, hogy egyáltalán nem olyan egyszerű, mint elsőre látszik. A gyermek a spanyol nagykövetség egyik munkatársának egyéves lánya, azonban az apa rejtélyes diplomáciai okokból nem akarja, hogy a rendőrség nyomozást indítson, így az anya titokban a női ügyfelekre specializálódott magánnyomozóhoz, Sarah Howardhoz fordul segítségért, aki Kreizlert és kis csapatát is bevonja az egyre bonyolódó ügybe. A gyerekrablóról ugyanis hamar kiderül, hogy feltehetőleg több gyermek halála szárad a lelkén, a nyomozás így a kis Ana Linares megtalálásán túl egy sorozatgyilkos leleplezését is szolgálja. A szálak egy vidéki városba vezetnek, ahol a harcos kedvű kerületi ügyész segítségével Kreizler és társai kiderítenek egyet s mást az ördögi nőszemély múltjáról, és vádat emelnek ellene. Ez azonban még csak a történet kezdete.

Eleinte azt hittem, ez egy hagyományos nyomozós krimi lesz, épp ezért ért meglepetésként, hogy a gyilkos személyére jóval a könyv fele előtt fény derül. Onnantól kezdve a vádemelésé, a bizonyításé, majd a bírósági tárgyalásé a főszerep. Ez azonban semmit sem csökkent a történet izgalom-faktorán. Sokszor bebizonyosodott már, hogy egy tárgyalótermi krimi is lehet épp oly izgalmas, mint egy nyomozás a tettes után, itt is az idegek feszült harcát láthatjuk, egyfajta pszichológiai hadviselést az ügyész és az ügyvéd, a tanúként fellépő pszichiáter és a sorozatgyilkos vádlott között. Mind a kötet elején olvasható bizonyítékgyűjtés és -elemzés, mind a tárgyalás fantasztikusan érdekes bepillantást nyújt a kor bűnüldözési gyakorlatába. Mai szemmel mulatságos és tanulságos is olvasni a tudományos nyomozás kezdeti lépéseit, amikor az olyan, manapság tévedhetetlennek tartott és emberek életéről döntő vizsgálatok, mint a ballisztika, az ujjlenyomatvizsgálat, a hajszálak mikroszkopikus elemzése, még igencsak gyerekcipőben jártak, a bíróság vagy elfogadta őket bizonyítékként, vagy nem. De ugyanebben a cipőben járt a pszichológia, amelyet egyenesen boszorkányságnak tartottak.

A remek korábrázolás azonban nem merül ki ebben. Carr olyan fontos társadalmi problémákat boncolgat rendkívül éles és mélyre hatoló bonckésével, amik a mai napig jelen vannak a társadalmunkban, és megnyugtató válaszokat még százegynéhány év elteltével sem kaptunk rájuk. Ilyen a könyv központi kérdése, a női bűnözés megítélése, különösen a gyilkos anyáké. A történet idején még általánosan elfogadott nézet volt, hogy egy anya képtelen megölni gyermekét, mert a speciális női ösztönei ezt tiltják, ha mégis megteszi, akkor őrült, tehát nem ítélhető el. A nyomozás egyik alapfeladata, hogy bebizonyítsák ennek az ellenkezőjét, ráadásul egy olyan korban, amikor a feministák a nők egyenjogúságáért harcolnak, azonban – ahogy a könyvben szereplő szüfrazsett, Mrs. Cody Stanton vélekedik – arra már nem terjed ki ez az egyenjogúság, hogy a nők is épp úgy felelősek saját tetteikért, és gonoszságukért, mint a férfiak, mert ha egy nő gyilkol, azt a férfiak által okozott sérelmek miatt teszi. A korra jellemző ellentmondásokat nagyon jól ábrázolja Carr, és ezt még tetézi a magánnyomozóként amúgy is mindenki szemét csípő Sarah Howarddal, aki az emancipálódó fiatal nő emblematikus alakja – és aki, bevallom, engem a mi Dávid Veronunkra emlékeztetett.

Ám nem a feminizmus és a női bűnözés az egyetlen „kényes kérdés”, ami fontos szerephez jut a könyvben. Előkerül itt a faji kérdés, Kreizler első számú segítőjének, Cyrusnak az alakjában, akit fekete lévén sok helyen – falusi kocsmától a tárgyalóteremig – nem vesznek emberszámba, vagy épp a zsidókérdés a nyomozó testvérpáron keresztül. És persze fontos szerepet kapnak a sorozat főszereplőjének – bár itt igazából nem ő áll a középpontban – dr. Kreizlernek forradalmi kutatásai a törvényszéki pszichológia terén, korát megelőző gyermekpszichológiai munkája, intézete, ahol a problémás gyerekeket gyógyítja, és a fiatalkorú bűnözők társadalomba való beillesztésére tett kísérletei.

Mindez egy olyan sajátos egyveleget alkot, ami messze túlmutat egy egyszerű krimin, igazi csemege a történelmi regények, a viktoriánus történetek, a thrillerek kedvelőinek. Ezek után nagyon kíváncsi vagyok A halál angyalára, és csak azt sajnálom, hogy a  már évekkel ezelőtt is ígérgetett harmadik rész azóta sem akar elkészülni.

Kiadó: Agave

Fordította: Görgey Etelka

 

Tormay Cécile: Emberek a kövek között

Az elmúlt száz esztendő történelmi viharainak köszönhetően szép számmal vannak olyan íróink, akik bár koruk nagyjai közé tartoztak, az utókor különböző politikai illetve világnézeti okokból igyekezett elfeledtetni őket. Közéjük tartozik a két világháború közti irodalom egyik legjelentősebb írónője, Tormay Cécile. A második világháború után feketelistára került írónő munkásságában valóban vannak erősen politikus hangvételű írások, ám legtöbb regénye – ahogy az Emberek a kövek között is – színtiszta szépirodalom. Ha bárkit bármilyen előítélet távol tartott eddig az írónőtől – bevallom, közéjük tartoztam – akkor most megnyugtathatom: ebben a kötetben egy szó, egy utalás nem esik sem politikáról, sem világnézetekről, a könyvben szereplő írások – egy kisregény és tizenegy novella – mindegyike gyönyörű, fájdalmas történet az emberi kapcsolatokról.

A címadó kisregény, az Emberek a kövek között a horvát hegyekben játszódik, egy, a hegyek közt megbújó faluban, ahol Jella és anyja él. A lány vad, szilaj teremtés, a hegyek nevelték, köztük érzi otthon magát, amikor a szél tépi, cibálja, amikor kőgörgetegek hullanak a szakadékokba és mindenki a háza biztonságába menekül a vihar elől, ő akkor van otthon a világban. Vadsága, természetessége, fiatalsága csak kárára válik, amikor a falu szájára veszi egykor gyönyörű és kegyeit bőséggel osztogató anyját, és elkergetik őt otthonából. Jella egyedül marad, haragja csak gyűlik, az idővel egyre vadabb, egyre keserűbb lesz, és egyre jobban éhezik arra, hogy valaki szeresse.

Mikor ő is menekülni kényszerül falujából, a nála évtizedekkel idősebb váltóőr mellett talál menedéket, aki elveszi, gondoskodik róla, ám Jellának inkább biztonságot adó apa ő, mint kedves. Mikor megérkezik állomáshelyére, a szomszédos őrházba a pusztáról a hegyekbe vezérelt András, ösztönösen vetődnek egymás karjaiba. Jella, aki sosem tapasztalta meg a szerelmet, és András, akit otthon hagyott kedvesétől a kötelesség szakított el, tehetetlen, dühös szenvedéllyel találnak egymásra, és szerelmük nem is végződhetne másként, mint tragikusan.

A hegyek vad leánya és a puszták hallgatag fia egymás tökéletes ellentétei, és mindketten meg akarják törni a másik hatalmát saját maguk felett. Igazi héja-nász az övék, úgy feszülnek egymásnak, ahogy a természet viharos erői küzdenek egymással, és egyikük sem kerülhet ki győztesen a küzdelemből. Tormay írásaiban az a legmeglepőbb, hogy - ugyan klasszikus eszközkészlettel és visszafogottsággal - úgy ábrázolja a férfiak és nők közti indulatokat, érzelmeket, játszmákat, ahogy a legmodernebb párkapcsolati drámák teszik. Az érzelmek teljes skáláját – a legszentebb szeretettől a legprofánabb birtoklási ösztönig és a legkeserűbb dühig – képes ábrázolni, gyönyörűen és mélyen emberien.

Ám ennél is különlegesebb ahogy a természetről ír. A szó legnemesebb értelmében tisztelettel és félelemmel ír a hegyekről, hatalmas, megingathatatlan alakjukról, a tenger vad tombolásáról, a szél kérlelhetetlen dühéről. Olyan természetközeliség, a földnek és az elemeknek olyan tisztelete bontakozik ki a lapokon, ami mai korunktól teljesen idegen. Nem idilli képek ezek, nem a virágzó tavaszi réteken kibomló romantikus pásztorjelenetek, mégis – tán épp ezért - amikor Jella a hideg sziklákon fekve eggyé válik a hegyekkel, még a legkérlelhetetlenebb városi is azt érzi, valami fontosat hagytunk magunk mögött, ott, a hegyekben-erdőkben-pusztákon.

A kötetben található novelláknak is a természet, valamint az emberi kapcsolatok a fő témái, az elemek ereje és az egymás közti elviselhetetlen, olykor tragédiába torkolló ellentétek gyakran összefonódnak. Mert végső soron az ember is a természet gyermeke, ugyanazok az ösztönök hajtják, ugyanaz a tomboló düh, ugyanazok a hullámzó indulatok, ugyanazok az aranyló napsugarak, amik körülvesznek minket, bennünk is megvannak, csak épp eltemettük őket. Tormay írásai visszarepítenek minket egy természetközelibb, egyszerűbb, őszintébb, ösztönösebb időbe, helyre, mégis – azok az érzések és küzdelmek, amiket leír, nagyon is a sajátjaink, maiak, mindig és mindenhol érvényesek. Talán ez adja az igazi értékét.

Kiadó: Lazi

Korábbi kommentek a tovább után...

Lawrence Block: Hosszú út a sírkertbe

Miután a Bérgyilkos sorozat már régen a végéhez ért, és augusztusban megjelent a Bernie Rhodenbarr-sorozat utolsó kötete is, a magyar Lawrence Block-rajongóknak egyedül Matt Scudder maradt. A alkoholista magánnyomozó történeteiből még hátra van jó néhány kötet, nem kell hát attól félnünk, hogy teljesen Block nélkül maradunk, és persze reménykedhetünk abban, hogy az Agave a nagy népszerűségre való tekintettel bevállal még egy sorozatot az írótól. Addig is olvassuk a legfrissebb, Hosszú út a sírkertbe című Scudder-kötetet.

A sorozat nyolcadik része némileg eltér az előző történetektől, Scudder ezúttal nem egy rejtélyes gyilkos és/vagy gonosztevő után nyomoz, hanem menekül, és próbálja menteni saját és barátnője bőrét. Az üldözőből tehát üldözött lesz, a magánnyomozóból egy gátlástalan gyilkos pszichopata prédája, aki rácáfol minden klisére a kemény, rendíthetetlen, faarcú krimihősökről. Ráadásul a történet gyökerei a messzi múltba nyúlnak, még abba az időbe, amikor Scudder a rendőrség kötelékében szolgált, és nem éppen szabályos módon ítéltetett el egy pszichopatát.

Blocknak különleges érzéke van ahhoz, hogy megszerettesse velünk a morálisan nem épp a helyzet magaslatán álló hőseit, gondoljunk csak Bernie-re, az imádnivaló betörőre, vagy Kellerre, a szimpatikus bérgyilkosra, de Scudder sem épp a becsület mintaképe. Aki New York legaljasabb utcáin akar életben maradni, mint zsaru, vagy épp mint magánnyomozó, annak nem is maradhat tiszta a keze, azonban vannak dolgok, amiktől azért még a leggátlástalanabb  rendőrök is óvakodnak. Ilyen a bizonyítékhamisítás, vagy a hamis tanúzás. Scudder mindkettőt elkövette, hogy rács mögé juttassa azt a James Leo Motley-t, aki zsarolta és megerőszakolta barátnőjét, a nem épp feddhetetlen erkölcsű Elaine-t. Motley tizenkét év után szabadul, és bosszúhadjáratot indít Scudder és a női ellen.

Igazi pszichopatával van dolgunk, aki élvezetből gyilkol, és előtte jól megkínozza áldozatait. Rettegnek is tőle rendesen, de ki tudja miért, ez a rettegés valahogy nem hatol át a könyv lapjain. Annak ellenére, hogy a regény izgalmas, és Motley valóban félelmetesen van ábrázolva, nem éreztem azt olvasás közben, hogy megelevenedik és valódi rettegést ébreszt bennem, csak egy jól megrajzolt gonosztevő volt. Az ajánlások a legemlékezetesebb Scudder-ellenfelet ígérik, és elviselhetetlenül feszült párharcot, ám én bevallom, nem éreztem Motley-t olyan különlegesnek. Ettől eltekintve feszes és izgalmas volt a történet, néhány igazán gyomorforgató gyilkosságnak is tanúi lehettünk, mégis hiányzott valami.

Amiben viszont még mindig páratlan Block, az a jellemábrázolás. Krimiben tán nem is olvastam még hozzá hasonlót. Scudder, aki két résszel ezelőtt hagyta abba a piálást, ebben a részben is folyamatosan küzd az alkohol utáni vággyal, AA-gyűlésekre jár, rengeteget elmélkedik szétcsúszott életén, és többször is a határára kerül annak, hogy visszacsússzon abba a fertőbe, amiből épp kifelé igyekszik. Normális emberi kapcsolatai még mindig alig vannak, az előző részben megismert bűnöző, Mickey Ballou és a régről ismert prosti, Elaine áll hozzá a legközelebb. Ahogy meg is jegyzi, ez sokat elárul róla. Még mindig hajlamos belekötni az utcán ismeretlenekbe, szétveri a hangosan zenét hallgató idiótákat, csak hogy levezesse valahogy azt a feszültséget, amit üldözőjével szembeni tehetetlensége gerjeszt benne.

Kívülről ismeri a New York-i utcákat, gengsztereket, bárokat és éttermeket, mindig tudja, kivel kell beszélnie, kit kell megkennie ahhoz, hogy elérje amit akar, csak épp azt nem tudja, hogyan győzze le saját függőségeit és berögződéseit. Sokan és sokszor kiemelték már, hogy Scudder a krimiirodalom egyetlen olyan visszatérő hőse, aki komoly jellemfejlődésen esik át, ennek első lépéseit olvashatjuk ebben a kötetben is. Jó úton jár, de még nagyon az elején, és sok akadály van előtte. Kíváncsi vagyok, mit hoznak a folytatások.

Kiadó: Agave

Fordította: Varga Bálint

 

Anne Enright: A gyászoló gyülekezet

Veronica Hagerty Dublinból Londonba utazik, hogy hazaszállítsa testvére, Liam holttestét. Miközben a hivatalos ügyeket intézi, a temetést szervezi, és próbálja elérni a világban szétszóródott családtagjait, egyedül, magányába zártan birkózik öccse öngyilkosságával. Erről a küzdelemről, az egyfelől érthetetlen, másfelől tán mindig is „előre látott” öngyilkosság feldolgozásáról, a múltbeli emlékekkel való szembenézésről és a testvér tragédiájának megértéséről szól Anne Enright 2007-ben Booker-díjjal kitüntetett regénye. A korábban televíziós producerként és rendezőként dolgozó ír szerző első novelláskötete, A hordozható szűzmária 1991-es megjelenése után vált hazájában és az Egyesült Királyságban elismert íróvá. Számtalan esszé, novella és négy regény után a világhírt A gyászoló gyülekezet és a Booker-díj hozta meg számára. Magyarul egyelőre csak A gyászoló gyülekezet és A hordozható szűzmária (Gondolat Kiadó, 2007) olvasható tőle.

Veronica és Liam egy kilenc gyermekes ír családban nőttek fel, egymáshoz időben legközelebb születettekként. A gyereksereggel körülvett családban a magánélet, az intim szféra határai elmosódnak, ahol ennyien élnek egy mindig túl kicsi házban, ahol a testvérek még tizenévesen is egy szobában, egy ágyban alszanak, ahol testközelben látják egymás testi-lelki érését, ott a viszonyok mentesek minden szeméremtől. Ugyanakkor a zsúfolt családi élet, a halmozódó problémák közepette könnyen feltáratlanul maradnak olyan titkok, amik aztán még évtizedek múltán is tragikus hatással lehetnek a testvérek életére. Veronica meg van győződve arról, hogy egy gyerekkorában meglesett bűnös esemény tette tönkre Liam életét, és vezetett öngyilkosságához, és ez, az évtizedekig eltemetett emlék tör felszínre bántó erővel benne, amikor öccse halálával szembesül.

Hogy megértse, mi miért történt a családjában, elkezdi felfűzni az eseményeket egy láthatatlan láncra, egészen onnan, hogy nagyanyja, az imádott Ada fiatal lányként beleszeretett egy férfiba, hogy aztán máshoz menjen hozzá, szülei házasságán és a gyerekek szűnni nem akaró során át saját házasságáig, és annak válságáig. Az emlékek réseit gátlástalan és olykor szemérmetlen fantáziálással kitöltve alkotja meg saját magának családja múltját, amit aztán felhasznál arra, hogy saját házasságának válságát magyarázza vele. A testvér halála depresszióba taszítja, amellyel küzdve egész addigi életét mérlegre teszi, szétcincálja, apró darabokra tépi, hogy aztán megvizsgálja, és a szakadások mentén megpróbálja összeillesztgetni. Nem mindig sikerül. Veronica azt hiszi, mindent tud öccséről, valójában épp a semmit nem tudását leplezi azzal, hogy mindenért egy gyerekkori – tán meg sem történt – esetet tesz felelőssé, ugyanúgy,  ahogy azt hiszi, ismeri nagyanyja fiatalságát, pedig csak a fantáziája által megalkotott Adáról képzeleg. S miközben a múltban, vélt és valós emlékek közt él, olykor vissza kell térnie a jelenbe, szembe kell néznie a temetéssel és az érkező rokonok valós alakjával, gondját kell viselnie csendes megvetéssel kezelt anyjának, akinek soha nem bocsátott meg gyerekkora sérelmeiért, és élnie kell a saját életét.

Enright prózája egyszerre szikár, távolságtartó és nagyon is személyes. Olykor kifejezetten lírai, máskor bántóan közönyös és nyers, ahogy Veronica képzelete csapong, úgy csapong az elbeszélés stílusa is. A depressziós ember dühös, elkeseredett, minden logikát nélkülöző indulatait és a szinte erőszakosan, kiábrándítóan fel-felbukkanó testiséget nyersen, durván az arcunkba tolja, míg a gyermekkor emlékeit és a nagyszülők már-már romantikus fiatalkori életképeit költőien, lágyan írja le. Ám akár lírai, akár nyers, az elbeszélést végig áthatja valami különös fekete humor, mintha saját jellegzetes témáit – mint az ír család, az alkoholizmus, a vallás, a szexualitás, a halál – csak ironikusan tudná szemlélni. Ez az irónia segít az olvasónak is, hogy távolságot tudjon tartani ettől az egyébként már-már elviselhetetlenül depressziós hangvételű könyvtől. Minden csapongása, múltban vájkálása és párkapcsolati drámája ellenére Enright könyve végső soron arról a gyászmunkáról szól, amivel Veronica feldolgozza a hozzá legközelebb álló testvér halálát. És ki tudja, tán a gyász megéléséhez tényleg elengedhetetlen némi humor, ha az ember nem akar beleőrülni.

Kiadó: Gondolat

Fordította: Mesterházi Mónika

Kick-Ass

Mit gondoljak a „hősről”, akit mintha a Viasat-os Lehetetlen küldetés résztvevői közül  szabadult volna ki, a valóság kíméletlen „mezejére”? Akinek semmilyen különös képessége nincs az élénk fantáziáján kívül? Hiszen a geek-lét alfája és omegája ez az élénk fantázia, amit a rajongásba menekülő a rajongott történetekbe való maga-helyezésére használ. Na meg persze arra, hogy a valóság megaláztatásaihoz utólagos elégtételeket képzelegjen. Aranyköpéseket, vagy pusztán a folyvást visszanyelt mondatokat: a megszokott „mi a f*szt bámulsz” jellegű kérdésekre adott ösztönös választ; meg visszaütéseket és –rúgásokat, amik ugyan el nem csattannak soha. A rajongóból legfeljebb „alkotó” lesz, újabb hősök, újabb elégtétel-világok kiötlője-megrajzolója. Mit gondoljak a hősről, aki felteszi a kérdést: miért nem lesznek a rajongókból cselekvők, a fából miért nem lesz vaskarika? (SPOILER!)

Dave Lizewski vágybeteljesít: szuperhős lesz, habár se képessége, se képzettsége, se pénze „drága nemlétező bizbaszokra”; szuperhős lesz, akkor is, ha az első „éles bevetésén” hasba szúrják és kórházba kerül. Amikor egy „akciójáról” készült kisfilmet feltesznek a Youtube-ra, ismertséget szerez, több ezer barátot a My-space oldalán, no meg egy félreértés folytán egy engesztelhetetlen ellenséget is, Frank D’Amico, a maffiafőnök személyében. Még jó, hogy akadnak rajta kívül is maszkos igazságosztók, máskülönben nem élné túl a maga-választotta kalandot.

Látni, a filmkészítők remekül alkalmazzák az internet különböző „közösségi vetületeit”, hogy a meglepő felütés után azért fokozatosan elklisésedő szuperhősmesét maivá frissítsék. Meg persze a fanyar, önironikus humort, ami az ütős nyitánytól a történetszálak felvezetésén át sokáig a film egyik „motorja”. A narrációban, ami azért ritkán sikerül ennyire jól ilyen fiatal hanggal, csaknem a film végéig kitart a humor-faktor. Valahol ez a jellegében illúziótlan, önreflexív hang hiányzott például Raimi Pókemberéből…

Olvastam, nem egy elemző bejegyzésben a sajátos kettősséget, ami a film „környezeti világát” jellemzi. Egyfelől ott van a bűn-vonal, ami a piti utcai erőszaktól a csúcsdílerig a maga parodisztikus elemeivel együtt is inkább mintha a Nagymenők realista ízű filmes bűn-közegét képviselné a filmen belül. Másfelől a szuperhős-vonal, rajzolt bosszúalapú eredetmítosszal, Big Daddy és Hit Girl párosa: a megfelelően zakkant-pszichopata apu-kiképző, és kicsi lánya, akinek alig is van lehetetlen (küldetés). A szuperhősfilm minden kliséje a figurájukban lakik - de azért enyhén elrajzoltan, leheletnyire karikatúra-jelleggel megfogva a mítoszt. Így teremtődik a másik, a szuperhős-filmi véglet. A két polus között vándorol Kick-Ass, jut el a kőrealista hasbaszúrástól az öt perces „elméleti képzés” utáni szabadonrepülésig, a geektől a szuperhősig, öniróniától a pátoszig, gyakorlatilag a valóságból a mesébe. A csaj megszerzése csak az ezen az úton megtett egyik lépés – épp annyira kamaszálom, amennyire valószínűtlen addig is az egész „kapcsolat”, tökmindegy, hogy beteljesül-e vagy sem: itt már mindenképp a filmi mesevilágba kocog velünk a búvárruhás képzelet. És bizony a gengszerapuka is felszámolja a realizmust, amikor maskarába bújtatja – szintén geek – fiacskáját. Red Mist megjelenésével a „filmes-realista” íz végképp kialszik a dealer-vonalból is.

Mert ettől a stílustól kliséig húzott filmívtől lesz mégis működő játéktér és nem zavaros műfaji katyvasz a filmidőbe gyömöszölt mese; a két véglet áttűnik egymásba. Matthew Vaughn ha nem is mester, de vérprofi, remekül adagolja a kétféle világot. Az ominózus elhíresülésig Dave kalandjai azon a kíméletlenebb filmi szinten történnek, ahol a „jelmezbe bújás” valóban maximum röhögésre ingerli a bűnt – s addig a szuperhősi vonalból a lányát felkészítés örvén lelövöldöző apucit, meg az őt cuki születésnapi ajándékötletekkel szívató lánykáját látjuk csak. Kick-Ass búvárrucis figurája öngyilkos, parodisztikus küldetésén, a „váltóponton”, Rasul lakásában aztán megjelenik Hit Girl, és mindenkit lezúz. „…ők az igaziak” – gondolja Dave, és a filmnyelv-váltás okán voltaképp igaza van. Fűszerez még a gengszerflim-zsáner (mondhatnánk: egy-egy szelet a Tortából) jeleneteket ezután, például a „nyilvános kivégzés” szcénájában, de innen már a mese-logika diktál. A szuperhős-mese logikája, ahol számolatlanul hullik az ellen, a hőst nem találják el, vagy ha mégis, hát felfogja a páncél, a kevlár-ruci. Ha az egyik hős mégis meghal, hát elmondhatja az utolsó, (esetünkben nem is annyira) pátoszteli búcsúmondatait. Még jó, hogy a finálé nagy párharca nem „rugaszkodott el” még jobban az alapvető zsánerlogikától. A film nem válik teljesen önmaga paródiájává:  Hit Girl a maga 11 évével és kilójával puszta kézzel mégse gyakja le a főgonoszt.

Hírelik, hogy készül a folytatás – nos, nagy kérdés, hova lehet továbbsétálni a meséből, hiszen a mozi a hősklisék mezején ért véget, szervesen innét folytatható. Megmarad-e a két egymást kizáró filmes attitűd közti bátor játék, hogyan tör be az álomvilágba a „gengszterrealitás”? Ha a szokásos ellenfél-mítosz megvalósítva-kifacsarásával a főgonosz örökségét tényleg Red Mist „viszi tovább”, akkor nehezen, hiszen a figurája erre a szerepre messze nem eléggé karizmatikus, és pillanatnyi köze sincs a bűnfilmi „valósághoz”.

A színészválogatás egyébként kifogástalan: jó volt látni a Guy Ritchie-s menazsériát megint. Vaughn úgy látszik szívesen ad akár pármondatos szerepeket a régi haveroknak. Mark Strong ideális főgonosz (megjegyzem, lehetne végre mást is osztani neki, kár lenne beskatulyázni, annál ő sokkal jobb), Aaron Johnson fiatalsága ellenére rendelkezik a kvalitásokkal, amivel pl. Shila LeBeuf nem (engem James McAvoyra emlékeztet, alig picit fiatalabb kiadásban), Nicolas Cage vicces és ebben a filmben legalábbis próbál játszani. A show-t mégis egy pöttöm lányka nyúlja le. Chloe Grace Moretz úgy kell, ahogy van! Valahol azt írták, cukisággal ellensúlyozza a játékképtelenséget – nos, pont az a meglepő, hogy fiatalsága ellenére korrekt színészi eszközkészlettel bír. Remélem, nem kutyulódik el, mint annyi tehetséges gyerekszínész – most öntik rá a szerepeket, ha jól válogat (-nak helyette), nem akármilyen út várja ezen a pályán. Kicsit szerelmes is lettem bele… (bocs, Timi:)

Mit gondoljak a hősről? Nekem bejött! Emlegettem a Pókembert, meg a narrációt… nos, Kick-Ass „megszuperhősösödésének” dráma-pontján a Pókember egyik embléma-mondatát forgatják ki a filmkészítők: „Ha nincs erő, nincs felelősség sem… de ez nem igaz.” Nem vártam sok „erőt” ettől a mozitól, sokkal többet kaptam – s remélem, a felelősség kérdése fel sem merül majd. Azért az nem lenne jó, ha a geekek tömegei vágnának neki jelmezben az „igazságcsinálásnak” – hiszen ez mégiscsak egy „képtelen képregényfilm”.