Lourdes

Azóta, hogy 150 évvel ezelőtt, 1858-ban egy kislány előtt megjelent a Szent Szűz, a festői Pireneusok között, a francia-spanyol határhoz közel található Lourdes városa a katolikus világ egyik legjelentősebb Mária-kegyhelye lett. Évente zarándokok és betegek milliói keresik fel, gyógyulást, spirituális megtisztulást, vallásos élményt keresve.

A szakrális turizmus központjává vált Lourdes igazi turistacentrumként működik, a zarándokokat és a betegeket jól szervezett gépiességgel szolgálják ki, mind a szállodában, mind a kirándulásokon, mind a fakultatív programokon. A valódi kegyhely, a forrás meglátogatása is nélkülöz minden bensőségességet, szakralitást, oda is jól szervezett turnusokban terelik az embereket, akik meghatározott idő után át kell adják helyüket a következő csoportnak. De a többezer fős istentisztelet is inkább hasonlít egy tömegrendezvényre, mint egy meghitt vallásos élményre. Lourdes a turizmusból él, mégpedig nagyon sok turistából.

Egy ilyen, Lourdes-ba látogató zarándokcsapat útjáról szól Jessica Hausner filmje, mely a tavalyi Velencei Filmfesztiválon elnyerte a nemzetközi kritikusok FIPRESCI-díját, a La Navicella- és a Brian-díjat, valamint az ökumenikus zsűri Signis-díját. A film, amellett, hogy mély emberi dráma beteg, gyógyulást kereső emberekről és a hit alapvető kérdéseiről, rendkívül ironikus bepillantást nyújt a szervezett zarándokutak mindennapjaiba.

A film főszereplője a sclerosis multiplexben szenvedő Christine - a már többször bizonyított Sylvie Testud remek alakításában - aki nyaktól lefelé teljesen mozgásképtelen, folyamatos ellátásra szorul, és a csodára és gyógyulásra való vágya mellett társas élményeket keresve vállalkozik szervezett zarándokutakra, mert - ahogy a filmben el is hangzik - „máshogy nem tudna világot látni”. Amellett, hogy Christine betegségét és magatehetetlenségének olykor kínos részleteit sem kendőzi el a film, fontos szerepet kap benne a kerekesszékbe kényszerített fiatal lány végtelen magánya. Ugyan mindenki sajnálja, mindenki szívesen segít rajta, mindenki a jótékony gondoskodás pózában tetszeleg, ám amint lehet, és már nincs szükség rájuk, szedik a lábukat, és továbbállnak. Az egyetlen kivétel ez alól Christine szobatársa, az idős Hartl asszony, aki ugyan maga is zarándok, ám egy idő után magára vállalja a lány gondozását, mintha valami titokzatos betegségre keresne gyógyírt, vagy tán megváltást azzal, hogy olykor erőszakosan segíti, gondoskodik róla, terelgeti a csoda felé. Amely „csoda” aztán meg is történik, ám a film szerencsésen nyitva hagyja a kérdést, hogy valódi csodát látunk-e, vagy csupán illúziót, a betegség átmeneti javulását.

Hausner filmjének igazi erőssége az, hogy úgy tesz fel nagyon érzékeny, a hitet boncolgató kérdéseket, hogy nem akar mindenáron választ találni rájuk, a legkevésbé sem erőltet ránk semmit, hagyja a nézőt elmerülni a saját gondolataiban, hitében, csoda iránti fogékonyságában vagy épp szkepszisében. Többször és többen felteszik a filmben a kérdést, hogy valóban képes-e csodát tenni a lourdes-i forrás, ahogy azt is, hogy min múlik, ki részesül eme csodában és ki távozik csalódottan, ám senki, még a katolikus egyház papja sem válaszolja meg. Ezt nekünk kell eldönteni, magunkban. Valahol itt válik szét a mesterséges misztériumkeltés, az erőltetett csodavárás és a valódi hit.

Annak ellenére, hogy a film igazi emberi dráma, sokszor nagyon jól szórakozunk rajta, köszönhetően Hausner egészen különleges humorának. Ahogy a turistacsoport mindennapjait bemutatja, a puritán étkezőben szenvtelenül és ellentmondást nem tűrően programot ismertető főnővérrel, aki aztán piros esernyőjét magasba tartva vezeti át saját csapatát Lourdes-on, a kötelező jellegű fakultatív kirándulásokkal, a sorban állással, a helyfoglalósdival a fürdőben, az leginkább egy szakszervezeti üdülő mindennapjaira emlékeztet. De nem marad ki a társasutakra jellemző elkerülhetetlen unalom, az esténként a bárpultot támasztó önkéntesek, akik közt van, aki meggyőződésből, van aki csak az állandó nyaralás és síelés után változatosságot keresve érkezett Lourdes-ba, mint a Léa Seydoux által alakított Maria, akinek nagyon hamar látványosan elege lesz az önkéntesdiből – a bemutató óta eltelt időben egyébként Seydoux vált a legnagyobb sztárrá a film szereplői közül, itt azonban meg kell elégednünk a dekorativitásával, színészi képességeiből nem sokat csillant meg. De az unottan kártyázgató pap, főnővér és idős máltai önkéntes hármasa, vagy épp a szervezett társasutak kötelező kelléke, a mindig kínos utolsó esti parti is remek adalékul szolgálnak a turistaút-érzéshez, erre csak ráerősít Martin Gschlacht operatőri munkája, aki úgy fényképezte a lourdes-i szállodabelsőket, hogy szinte a Zánkai Úttörőtáborban éreztem magam.

És persze ott vannak az emberek, a zarándokok, a turisták, akik sokszínűségükkel semmiben sem különböznek egy teszem azt, Korfura látogató magyar turistacsoporttól. Vannak itt betegek, akik gyógyulást keresnek, egészségesek, akik megváltásra vágynak, és örök kötekedők, akik ide is csak azért jönnek, hogy mindenbe belekössenek, akik mindenen húzzák a szájukat, örök elégedetlenségükkel a többiek kedvét is elvéve az úttól. Ők azok, akik a leginkább kételkedve és irigykedve fogadják az esetleges csodaszámba menő gyógyulást is. Azokban a pillanatokban a legerősebb a film, amikor a másik gyógyulásának örülni képtelen, megkeseredett, soha el nem mosolyodó embertársainkról rántja le a leplet, ezáltal egyfajta görbe tükröt nyújtva elénk: mi vajon mit tennénk? Tudnánk-e tiszta szívvel örülni a másik gyógyulásának, tudunk-e a mindennapjainkban tiszta szívvel örülni mások szerencséjének, boldogságának? Ha meg kéne válaszolnom a Lourdes által feltett kérdéseket, azt mondanám, a csoda azzal történik meg, aki a másik csodájának is tud örülni. De nem válaszolom meg. Azt mindenkinek magának kell, miután megnézte ezt a szép, elgondolkodtató filmet.