Valamikor jó tíz éve már olvastam ezt a
bűbájos könyvecskét, de túlságosan nagy hatással nem lehetett rám, mert
jószerivel semmire nem emlékeztem belőle. Tavaly többen emlegették körülöttem,
a regényt is és a filmet is (amit nem láttam) – egyértelmű volt hát, hogy amikor
valami jó kis feelgood élményre vágytam, lehetőleg az amerikai Délen, akkor
ehhez nyúltam (mondjuk nem is lepik el a polcaim a hasonló művek, a másik
lehetőség a Vagány nők klubja lett volna, ami a két évvel ezelőtti
újraolvasáskor [is] meglepően tetszett, de azért tán korai lenne egy újabb
újrázás). Fannie Flagg regénye az ostoba fülszöveg és a romantikus-lányregényes
borító ellenére sem nem ostoba, sem nem lányregény – bár mitagadás, voltak
olyan momentumai, amikor a fejemet fogtam a kliséktől és a szereplők
butaságaitól…
Mindenekelőtt a kerettörténet
főszereplőjétől, Evelyntől. Tejóisten, elhiszem én, hogy 1987-ben (a regény
eredeti megjelenésekor) még el lehetett adni egy „női öntudatra ébredés és önmegvalósítás”
sztorit azzal, hogy a főhős legnagyobb problémája, hogy öregszik, nem érti a
gyerekeit, nem kell a férjének és úgy általában, elmegy mellette az élet, és
mindezt azzal rakja helyre, hogy elmegy egy kaliforniai szépségfarmra, ahol
lead huszonöt kilót, majd Mary Kay szépségtanácsadónak áll és megszerzi az
áhított rózsaszín Cadillac-et (ááááá), de mondjuk ki: ma már ez vérciki. Értem
én, hogy amíg világ a világ, nők (és férfiak) milliói küzdenek és fognak is
küzdeni az öregedéssel, a rossz (vagy „csak” lapos) kapcsolatokkal, a felfoghatatlanul
idegen világban élő kölkeikkel, azzal, hogy eljárt felettük az idő, de azért hiszem,
hogy ennél értelmesebb és önazonosabb megküzdési módozatok is léteznek (és
léteztek már a nyolcvanas években is). Nagyon elment a kerettörténet felett is az
idő – ami csak azért nem kérdőjelezi meg a regény egészének értékét, mert a
megidézett múltbeli szál meg épp ellenkezőleg: kortalan, örök érvényű emberi
történetekről szól és némely szereplőjében és megoldásában kifejezetten modern. Rejtély,
hogy hozta össze az írónő ezt a gigantikus önellentmondást…
Szóval itt ez az Evelyn, aki anyósát
látogatja minden vasárnap az idősek otthonában – mondjuk a mama annyira nem
érdekli, inkább csak elkíséri férjét, hogy aztán a társalgóban töltse a
délutánt a cserfes Ninny Threadgoode-dal, aki mintegy véletlenül kezdett csacsogni
a láthatóan unatkozó nővel, aztán úgy maradtak. Ninny meséiből hétről hétre
kibomlik előttünk (és Evelyn előtt) egy Whistle Stop nevű alabamai porfészek
húszas-harmincas évekbeli története – egy kávézóval, amely a városka középpontja
és ahol mindenki, gazdag és szegény, fehér és fekete, seriff és csavargó kap
egy tányér ételt és pár jó szót (vagy egy felest, ha arra van szüksége); egy
különleges párossal, a szelíd, gyönyörű, erőszakos férjétől elmenekült Ruth-al
és „üzlettársával”, a fiús, nagyszájú, talpraesett Idgie-vel; szerelmekkel,
tragédiákkal, pletykás újságírókkal és botcsinálta nyomozókkal; felderítetlen
gyilkosságokkal, a végletekig lojális fekete szolgálókkal és a Ku Klux Klán
kegyetlenkedéseivel.
Whistle Stop története az amerikai Dél
története, annak minden szépségével és borzalmával. Felső-középosztálybeli
fehér családok kúriái és a sínek másik oldalán fekvő fekete bádogváros
szegélyezik a történetet, melynek közepén ott a kávézó, ahol életek fordulnak
meg és ahol zsákszámra sül a zöld paradicsom. Miközben ki tudja, miféle sültek
rotyognak Big George üstjében… Egyszerre imádnivaló és rémes ez a kisváros –
ahol még Idgie ősellensége, az ezerszer megszívatott lelkész is készséggel
gründöl hamis gyülekezetet és megy hamis tanúvallomást tenni (szigorúan a saját Bibliájára esküdve) a kávézó
tulajdonosa mellett, mikor egy erőszakos kívülálló meggyilkolásával vádolják. De
persze ne hagyjuk, hogy a feleségverő Frank Bennett sorsa befolyásolja az
ítéleteinket. Kétségkívül megérdemelte, amit kapott. És hát ott van a mérleg
másik serpenyőjében Vonatos Bill (óóó hát akadt aki nem tudta az első perctől,
ki ő?), csonka Threadgoode eltemetett karja, a börtönből kiszabadított Bobby
Scroggins.
És persze ott vannak a többiek: a
butácskának és pletykásnak tűnő, de újra meg újra nem várt bölcsességről tanúbizonyságot tevő
Dot Weems (most komolyan, bár ma is ilyenek lennének a pletykalapok), az
alkalmazójáért szó szerint ölni kész Sipsey, Jasper Peavey, aki saját erőből
küzdötte fel magát a szolgasorból és teremtett gyermekeinek egy élhetőbb
életet, no meg a mindig kedves, letörhetetlen életkedvű Ninny Threadgoode, akit
szintén próbára tett az élet. A legendás Threadgoode família utolsó krónikása.
Aki mintegy az elmúlást fricskázó gesztusként adja tovább Whistle Stop egykori Feltételes megállójának történetét.
Minden hibája ellenére egészen
elképesztően szerethető kis történet ez, Idgie, Ruth, Csonka, Smokey, Vonatos
Bill, a folyóparti bordély lakói, Grady Kilgore seriff és a szerencsétlen
Scroggins tiszteletes egytől egyig belopták magukat a szívembe, nem beszélve
Sipsey-ről, Big George-ról, vagy a furcsa ikrekről: a beolvadni kívánó
Jasperről és a fekete öntudatot választó Artisról. Az ő mindennapjaik,
küzdelmeik, apró-cseprő gondjaik és olykor brutális pofonjaik remek látleletet
adnak Amerika gazdasági válsággal, világháborúval, faji villongásokkal és
előítéletekkel tarkított évtizedeiről és bizony megmutatják a déli romantika
díszletei mögötti kegyetlen valóságot is. Épp ezért fáj annyira a kerettörténet
butasága és súlytalansága.
Kiadó: Ulpius
Fordító: Nagy Nóra
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése