2013. március 21., csütörtök

Lauren Beukes: Moxyland



Nem is olyan rég írtam a ZooCity-vel kapcsolatban, hogy még hasonlót sem olvastam soha – nos, a Moxylandre ez fokozottan igaz. A cyberpunkkal való kapcsolatom eddig kimerült a Mátrix-filmekben, meg abban, hogy vettem ajándékba Zolinak néhány Gibson-könyvet. Szóval, „ültem már olyan mellett” aki rajongó, de ennyi. Viszont az említett Zoo City annyira tetszett, hogy nyilvánvaló volt: bármit ír(t) Beukes, az nekem kell!

A Moxyland félelmetesen erős, jól felépített sajátvilággal indít, ami sajnos, sokkal kevésbé van messze a mi világunktól, mint szeretnénk. A technológia immár végleg átvette az uralmat a társadalom felett: kormányok helyett multicégek irányítanak, a társadalom megállíthatatlanul kettészakadt céges alkalmazottakra és kívülállókra – előbbieknek zárt céges ingatlanokban jut lakás, étterem, szolgáltatások tömkelege és külön tömegközlekedési hálózat, míg utóbbiaknak az utcán kell érvényesülni. A rendőrség génmódosított harci kutyákkal támad a rendbontókra, az identitásunkat pedig a telefonunk SIM-jébe kódolva hordjuk – nem csupán az igazolványok, hanem a készpénz és a hitelkártyák helyét is átvette a telefon, melynek „segítségével” nem csak elektrosokkal iktathat ki minket a rendőr, ha úgy tartja kedve, de hálózatról való lekapcsolásával minket is „lekapcsolhat” a rendszerről. Ha nincs aktív SIM-ünk, nem vásárolhatunk, nem közlekedhetünk járművel, nem enged be minket a lakásunk ajtaja – a lekapcsolás egyenlő a kirekesztéssel. És akkor még örülhetünk, hogy nem sütött meg minket egy kissé túladagolt elektrosokk.

Ebben a világban evickél négy főhősünk, akik így vagy úgy mindannyian a rendszer peremén léteznek, és ki akarnak törni belőle. Kendra, a fiatal fotóslány, aki kibukott a művészeti főiskoláról, és egyfajta lázadásként – helykeresésként, önmegvalósításként – jelentkezik egy kísérleti marketingprogramra. Testét kínálja reklámfelületnek egy energiaital-gyártónak, hogy aztán nanotechnológiával felturbózva váljon függővé a cucctól. Kendra az igazi, egzotikumnak számító művészlélek: hagyományos filmre fotóz egy olyan korban, amikor minden a technikának van alárendelve, művészetet próbál kovácsolni a sérülékenységből és a hibákból, melyeket nem tolerál a rendszer – elutasítaná a rendszert, miközben rabjává válik, s kiszolgálja.

Mint Toby, a mama zsebpénzéből világot megváltó „szalonforradalmár”, aki egyébként közepesen jól menő videoblogger – ő az, aki mindig ott van minden balhénál, de gondosan a szélre húzódva, hogy minél jobb szögből filmezhessen, s még véletlenül se piszkolódjon be a kabátja. Sajnos örökké ő sem úszhatja meg – naná, hogy egy könnyű pénzkeresetnek tűnő videojátékról kiderül, hogy „kissé” elmosta a valóság határait, és Toby nagyobb bajba keveredik, mint amekkorából a sármja ki tudná húzni – vagy mégsem?

Míg Toby megúszásra játszik, és csak akkor ellenálló, ha van hírértéke, Tendeka valóban jobbítaná a világot – csak hát se pénze, se tehetsége, se elég ereje nincs hozzá. Utcagyerekekből szervezne ellenálló sereget, mely meghekkeli a cégek hirdetőtábláit, miközben ugyanezen gyerekek életkörülményeit javítaná céges szponzorok pénzén – maga sem tudja, segíteni akar-e inkább, vagy rombolni. Mintha ebben a világban el lehetne választani a kettőt… Tendeka az eleve kudarcra ítélt forradalmár, aki egy vesztes ügy élharcosa, tragédiája így szinte elkerülhetetlen, hogy mártír lesz-e belőle, vagy közellenség, az csak attól függ, melyik oldal fizet többet…

És ott van Lerato, a szereplők közül a legizgalmasabb, a Communique cég programozója – ő a másik három ellenpontja, aki a céges lakásában él, a cég programja által hozzá társított pasikkal randizik, céges földalattin közlekedik, minden földi jóban része van: mégis többre vágyik. Kihívásra, olyan munkára, aminek van értelme. Az ő ellenállása inkább dac: dacol a rendszerrel, ami „kimentette” az árvaházból, hogy egy céges iskola és egy céges egyetem után örök hűségre ítélt cégkatonát csináljon belőle. A rendszer foglya, aki belülről bomlaszt: titkon másik céghez igazolna, s miközben ellenálló csoportoknak segít, saját pecsenyéjét sütögeti. Neki van a legtöbb vesztenivalója – másfelől meg tudjuk, hogy ő az, aki úgyse veszít.

Kép: Ad Astra

Négy főszereplő, négy nézőpontkarakter, négy nyelv – egy világ. Az eleinte furcsa és összefüggéstelen nézőpontok a regény során összegabalyodnak, ahogy mi is belegabalyodunk ebbe a világba.  Megszokjuk a technikai kifejezéseket éppúgy, mint a meglehetősen elborult szlenget, a gyors „vágásokat”, az ugráló „kameramozgást”. Illik a történethez ez a legkevésbé sem steril, messze nem tökéletesre komponált, nem feltétlenül olvasóbarát regényszövet – ami valószínűleg baromi tudatos tervezés és szerkesztés eredménye, de ettől még (épp ettől?) működik. Mert ebben a világban semmi sem steril – csak a kutatólaborok betegszobái és a cégek irodái. Az élet az utcákon van, és ha azt választod, számolnod kell a mocsokkal, a vérrel, a lekapcsolással – de vajon ezt választanád?

A picit lassabb és a karakterek bemutatására fókuszáló felvezetés után egy olyan hullámvasútra ültet fel minket Beukes, aminek néhány pontján bizony könnyen kidobhatjuk a virtuális taccsot: szédítő gyorsasággal peregnek az események és követik egymást a fordulatok, csak kapkodjuk a  fejünket, hogy akkor most hogy is van ez? Lehet, hogy megérne egy gyors újraolvasást, hogy összerakjak minden szálat: mert ugyan azt nem nehéz kikövetkeztetni, ki(k) áll(nak) az egyes események mögött, gyanítom, vannak olyan összefüggések, amiket nem fedeztem fel. És mit tagadjam, nem épp finoman csapódott velem a földbe ez a hullámvasút: annak ellenére is gyomorszájon vágott a végkifejlet, hogy számítottam rá, itt nem lesz finomkodás.

Nem tudom, hogy a cyberpunk műfaján belül hol helyezkedik el ez a könyv, de nekem, mint a műfajjal eddig távolról sem kacérkodó olvasónak remek bevezetés volt: friss, eredeti, ötletes, szédítő utazás. Tökéletesen alkalmas arra, hogy a sci-fi ezen ágától ódzkodókat meggyőzze arról, érdemes ilyesmit is a kezükbe venni. Arról nem is beszélve, hogy durva társadalomkritikája simán megállja a helyét szépirodalmi művekkel szemben is. Megint csak azt tudom mondani: még sok ilyet!


Kiadó: Ad Astra
Fordító: Körmendi Ágnes
 

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...