Valahol
rémségesen keserűek ezek a belenyugvással teli novellák. A lázadó kamaszlány, a
fiatal, városa és nemzedéke elvárásaival szembemenő ifjú költőnő, a munkájának
élő anya megállapodott, lehiggadt, már nem kergeti a vágyait – tavaly írtam
ezen sorokat Alice Munro utolsó, Drága élet! című novelláskötete kapcsán. Érdekes momentuma a magyar Munro-kiadásnak,
hogy a máig (s tán összességében is) utolsó novelláskötet után vehetjük kezünkbe a szerző elsőként megjelent kötetét. Melynek
novellái mintha csak az ellenkező pólust képviselnék. Hősei menekülnek,
csaponganak, keresik a helyüket, a rájuk szabott szerepet, az életet, melyet
érdemes élni, melyben otthon lehetnek és kiteljesedhetnek. Olykor görcsösen,
hisztériásan, másokat és saját magukat sebezve kutatnak valami után – legtöbbször
maguk sem tudják, mi után.
„Egy
háziasszony, akinek sikerült időt szakítania arra, hogy novellákat írjon” – szól az elhíresült
kritika A boldog árnyak táncáról. Hogy
innen mekkora út vezetett a negyven évvel későbbi Nobel-díjig, azt már számos
alkalommal érintettük – a jobbnál jobb novelláskötetek (no meg az egyetlen
regény) és a visszatérő témák tükrében érdemes megvizsgálni, milyen volt a
kezdő Munro. Mennyiben más, mint az érett, világhírű szerző? Honnan hova
fejlődött és vajon feltétlenül jót tett-e neki ez a fejlődés? (Bár a Nobel fényében ez a kérdés elsőre tán
értelmetlennek tűnik, láttunk már olyat, hogy nem…)
Bizonyos szempontból persze, jót tett –
eme első kötet novelláin akad még némi „bébiháj”, itt-ott túlírtak, nincs még
meg az a végletekig csiszolt, kiforrott egyszerűség, szikárság, ami annyira
kiemeli a kortárs irodalom fősodrából a szerzőt. Vannak viszont helyette olykor
szinte Woolfot idéző gondolatfutamok, elmélázó leírások, túlcsorduló érzelmek.
Érdekes gondolatkísérlet eljátszani azzal, mi lett volna, ha a nyesegetés és a
szikárság helyett ebbe az irányba indul el az írónő. Mert hogy erre is indulhatott
volna, és sikerrel vette volna az akadályokat, az biztos – már ezek a korai
novellák is olyan magabiztos mesterségbeli tudásról és olyan markáns önálló
hangról tanúskodnak, hogy kétség sem fér hozzá: bármilyen stílust választott
volna a továbbiakban, hasonló sikereket ért volna el.
Témái, mondhatni, nem sokat változtak az
évekkel: itt is, akárcsak a későbbi kötetekben az emberi kapcsolatok, a női- és
férfiszerepek, a kisvárosi élet és a kiútkeresés, az önálló hang megtalálása és
a változások el- és befogadása áll vizsgálódása középpontjában. A prizma más,
amin keresztül szemléli a témákat. A
boldog árnyak tánca szerzője még maga is útkereső – hiányzik a
távolságtartó bölcsesség, jobban szívén viseli szereplői sorsát, helyettük is
dühös, szomorú, dacos, helyenként csalódott. Itt még markánsan felismerhetőek
az önéletrajzi elemek, melyeket később - a vállaltan önéletrajzi jellegű
regény, az Asszonyok, lányok élete
kivételével - annyira elegánsan csomagol be; dekódolható a saját tapasztalat, a
saját düh, ami például az „íróskodásra” irodát bérelő háziasszonyt fűti.
Hogy hiányzik a bölcs távolságtartás a
szereplőktől, tetten érhető abban is, hogy keserűsége és belenyugvása itt még
jó párszor kegyetlenség – sokkal kevésbé elegánsan analizál, többször mar
belénk hegyes foggal, nem olyan kifinomultan cincál, mint időskori novelláiban.
Ez a szókimondás érhető tetten „Az utrechti béke” (véleményem szerint a kötet
legerősebb darabja) két lánytestvérének történetében, akik különböző
utakon-módokon szabadulnának „horrorisztikus anyjuk” emlékétől, és csak egy
nagy, közös kérdésben találhatnak egymásra: De
miért nem tudok?
Érdekes módon ez a kegyetlen, többet
kimondó, kevesebbet sejtető, mardosó hang egyáltalán nem áll távolabb tőlünk,
mint a kései Munro szikársága. Más. Markánsan más. De nem tudnám azt mondani,
hogy gyengébb – bizonyos szempontból pedig nyilvánvalóan olvasóbarátabb, mint a
később tökélyre fejlesztett, végletekig lecsupaszított stílus. Az írónő
rajongói egész biztosan elolvassák ezt a kötetet is – az életművel még csak
ismerkedőknek pedig jó szívvel ajánlom akár első találkozásra is.
„Ennek
az idegennek az érintése könnyített a lelkén; teste egyszerűen hálás volt,
várakozó, és olyan könnyedséget meg önbizalmat érzett, amilyet még soha ebben a
házban. Tehát mégiscsak vannak dolgok, amiket nem vett számításba önmagával,
velük és a velük való együttéléssel kapcsolatban, dolgok, amelyek végül mégsem
teljesen valószínűtlenek. Most már nem volt kellemetlen a szigetre gondolnia, a
napsütötte, kopár sziklákra és a kis, fekete fenyőfákra. Most már egészen
másmilyennek látta őket; még az is lehetségesnek tűnt, hogy csakugyan szeretne
odamenni. De a dolgok valahogy mindig más dolgokkal járnak együtt; van valami,
amit eddig még nem fedezett fel – egy érzékeny pont, egy új, még titokzatos
megaláztatás.”
Kiadó: Park
Fordító: Rakovszky Zsuzsa
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése