2014. július 15., kedd

Alice Munro: Csend, vétkek, szenvedély


Az az igazság, hogy nem nagyon tudok betelni Alice Munro novelláival – azzal együtt sem, hogy első ránézésre alig különböznek egymástól. Mégis: Munro olyan, mint a jó bor – ízlelgetni kell, kiélvezni minden árnyalatát, rejtett felhangját, hagyni megérni (magát a novellát is, s a hatását is), apró kortyokban felfedni a titkait. Mert ez a látszólagos egyformaság valójában az emberi életek végeérhetetlen sokszínűségét rejti – vagy hát, kicsit profánabbul (Munro eleganciájához kevésbé, analitikus őszinteségéhez azonban sokkal inkább illő módon): azt a megannyi módot, ahogyan mi, emberek, képesek vagyunk elszúrni a saját életünket. Mert bizony egyet leszögezhetünk: ennek módozatai végtelenek. Munro pedig szépen sorra veszi őket. Kihagyott lehetőségek, elrontott találkozások, félreértések, megtévesztések, elbátortalanodások – csupa hétköznapi döntés, egy a sokból, miket napra nap meghozunk, s melyek közül bármelyik megfordíthatja a sorsunk. Felszállok-e arra a buszra, visszanézek-e arra az arcra, megfogom-e a felém nyújtott kezet, beülök-e abba az autóba – nem is gondolnánk, időnként micsoda balgaságokon múlik.

Munro tudja. Hogy egy időben tisztítóba be nem adott ruha megfordíthatja egy alakulófélben lévő kapcsolat kimenetelét, hogy egy elágazás bárhova vezethet, hogy minden siker eltörpülhet egy érthetetlen kudarc árnyékában. Ugyanakkor tudja azt is, hogy mindezzel együtt lehet élni. Hogy a kitörés kudarca nem okvetlenül jelenti egy élet kudarcát – néha egyszerűen csak valami más kezdete. Hogy tudomásul lehet venni szinte bármit, tovább lehet menni, fel lehet építeni valami újat – a régi romjain, igen; ám az élet végén már nem a romokból ácsolt alapok számítanak, hanem amit ráépítünk: hisz nem mindegy, hogy visszanézve egy gigantikus kudarc feletti agonizálásként látjuk az életünk, vagy az újrakezdés dicséreteként.

Persze ez a „könnyű azt mondani” kategória – ne higgyék, hogy nekem megy. Olvasás közben jó pár alkalommal megfordult a fejemben, hogy „hát persze, kedves Alice, neked könnyű így nyolcvan fölött, de ne mondd, hogy mindezt ilyen tisztán láttad öt évtizeddel ezelőtt is”… Munro hallatlan bölcsességgel és érettséggel ír (ne feledjük: időskori novellák ezek, e kötet megjelenésekor az írónő 74 éves volt) – hősei egytől egyig határhelyzetben találják magukat, sorsfordító döntések küszöbén; s ő nem is tagadja, hogy vannak választások, melyeket csak az idő (megszépítő avagy épp hogy élesebben megmutató) fényében lát(hat)nak tisztán. Mint Juliet, egy személyben három novella főhőse (szokatlan ez az „átfutás”, az olvasóban felmerülhet, hogy akár egy regénykezdemény novellává érlelt darabjait is olvashatja), aki maga végletekig lázadt a kisvárosi normák ellen, „megvalósította önmagát”, elérte, amit akart, ellenben a „legfontosabb” téren kudarcot vallott – s csak sokéves önmarcangolás és várakozás után képes elfogadni (akkor viszont elfogadja) hogy kudarca nem abszolút, azzal együtt lehet élni, sőt, annak ellenére is lehet élni. Ám addig eltelik – jószerivel egy élet. (Az megint más kérdés, hogy vajon ez a „legfontosabb”, a társadalmi normák által ránk kényszerített „legfontosabb” Juliet életében is az volt-e. Vajon korai döntései, értékrendje, lázadásai és „mégis-beilleszkedései” nem hordozták-e magukban kezdettől a későbbi kudarc csíráját?)

Kései felismerések, évtizedek múltán bekövetkező megvilágosodások egyfelől; hirtelen felindulásból meghozott döntések másfelől – ez a kettősség ad egyfajta nyugtalanító dinamikát a válogatásnak. Annyi csendes kudarc után a meglepetés erejével hat, amikor egy fiatal lány búcsút int (csendes kudarcra ítélt házassággal kecsegtető) jóravaló, unalmas fiújának, miután megtapasztalta az önpusztítás és az önazonosság ízét a fiú bátyja oldalán – az írónő okosan ránk bízza, vajon mi is számít itt kudarcnak: egy csendes pusztulásra ítélt házasság igájába hajtani fejünket egy arra érdemes fiú oldalán, vagy mindent felrúgni és megadni magunknak az esélyt önmagunk megtalálására.

Néha fájnak ezek a novellák. Ahogy az élet fáj. Van, hogy csendes, tompa fájdalommal – amikor azt érezzük, tesszük a dolgunk, napra nap, de minek, s hol a vége… És van, hogy őrjítő, lélegzetet elakasztó, a bensőnkben sikoltozó fájdalommal – amikor legszívesebben ordítanánk, hogy ne, ne tegyük tönkre még valaki életét, ha már a sajátunkat sikerült. Ne pakoljunk cipelhetetlen terheket a másik vállára, ha nem muszáj. Valójában sokszínűek ezek a novellák – megannyi érzést, indulatot, fájdalmat, magunkba temetett kudarcot hoznak felszínre. Persze Munro nem bánt direkt: nem nyúl le a bensőnkbe és nem tépi ki a szívünket készakarva, mint mondjuk az érte közismerten rajongó Jonathan Franzen – ő annál sokkal elegánsabban, ha tetszik: kifinomultabban gyilkolja az olvasót. Egyszerűen csak szembesít azzal, micsoda félelmetes mélységek felett táncolunk, akkor is (tán leginkább akkor) amikor azt hisszük, a lehető legcsendesebb, legkiszámíthatóbb, legideálisabb életet éljük. 


Kiadó: Park
Fordító: Mesterházi Mónika


Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...