2014. február 8., szombat

Rudyard Kipling: Kim



Amikor először találkozunk Kimmel, a legszegényebb (ópiumszívó) ír őrmester árvájával, épp Zam-Zammahot, a hatalmas ágyút lovagolja meg a többi utcakölyökkel Lahore városának Csodaháza (az angolok által alapított múzeum) előtt, miközben az apja által neki ígért csodát várja. Ó, a gyarmati India, és az ő csodái… egy napon majd egy nagy, Vörös bika jön érted és egy ezredes délceg lovon ülve igen, és – angolra fordította a beszédét – kilencszáz ördög! Így jövendölte a leszerelt és a gyarmaton ragadt O’Hara a fiának – s bár a kölyöknek zsenge kora ellenére megvan a véleménye az efféle jóslatokról, amikor szemébe ötlik egy különös idegen: észak hegyeinek zarándok vörös lámája, habozás nélkül a szolgálatába szegődik. Hogy aztán csoda-e, vagy a véletlenek összjátéka, ami az ifjú, felvágott nyelvű utcakölyök sorsán nagyot lendít – azt döntse el a kedves olvasó. Mert mikor Kim a zarándoklat kedvéért a lócsiszár Mahbub Alinak is szolgálatot tesz, tudtán kívül az indiai Ellenőrző Hivatal szolgálatában álló egyik legügyesebb kémet kötelezi le. S míg a kisfiú lelki fejlődéséről találkozásuk után az öreg láma, szellemi képzéséről (kiképzéséről) egy idő után egyre inkább a Hivatal gondoskodik, amely besúgó- és kémhálózatával jobban együtt tartja a sok vallás és nemzetiség lakta gyarmatot, mint akármilyen haderő. Így lesz részese a talpraesett kisfiú a Nagy Játéknak, amit birodalmak játszanak… 

A sahibok nem sokat élveznek az utazásból, gondolta. – Hej! Haj! Egyik helyről a másikra megyek, mint valami labda. Ez az én sorsom. Senki sem kerülheti el a sorsát. De ezután Bibi Mirijámhoz imádkozom és sahib vagyok. – Fájdalmasan tekintett a csizmáira. – Nem, nem vagyok sahib. Ez a nagy világ, és én csak Kim vagyok. Kicsoda Kim? – A saját egyéniségén kezdett gondolkodni, ezt az előtt sosem tette. Ő csak egy jelentéktelen személy Indiának ebben a zajongó örvényében, ki dél felé halad ismeretlen végzete felé. 

Rudyard Kipling talán a legellentmondásosabb alakja az angol irodalomnak – jóval több dilemmával és egymást fojtogató meggyőződéssel terhelt lélek, mint amit leghíresebb munkája: A dzsungel könyve alapján gondolnánk. Igazi anglo-indiai volt, aki mindig is a hatalmas és elképesztően bonyolult gyarmaton érezte otthon magát; így egyáltalán nem csoda, hogy lelkes, elkötelezett híve maradt a Brit Birodalomnak. Viszont nem volt vak. Nem a fehér ember felsőbbrendű gőgjéből táplálkozik a ragaszkodása a birodalmi eszméhez – annál sokkal jobban ismerte és becsülte a számtalan önálló közigazgatási egységből, protektorált királyságból, folyvást lázongó népekből, egymást vallási alapon ki nem állható népcsoportokból három világvallás égisze alatt összefércelt katyvaszt, amit az egyszerűség kedvéért gyarmati Indiának neveztek akkoriban. Munkáiban alig is él sztereotípiákkal: az afgán lókupec, a fakír, a helyi hivatalnok, a hindu kereskedőfeleség, a szerzetes nála nem típus, hanem személy – és regényei minden politikai hitvalláson túl tulajdonképpen az egész kontinenshez intézett szerelmes levelek.

A Kim is – vagy leginkább talán a Kim. A Nagy Játékon keresztül szellemes és feszült, akciódús és hallatlanul ironikus kalandokon (egy gyarmati félvér „James Bond” eredettörténetén) rohan keresztül az olvasó – de közben szinte tapintja-szagolja a zarándok-út porát, a városok zaja süketíti és fel se bírja sorolni, e vékonyka könyvben hány szempárba nézetett vele az író – hány formáját tárta fel életnek és kultúrának! Oly mélységekig, ahogyan (ilyen sűrűségben) előtte és utána is igen kevesek. Pokoli, mennyire pontosan látta: csak kívülről és erőszakkal tartható fenn az a sokszínűség, amit mesterségesen tovább „színezett”, ellentéteket mélyített, előítéleteket táplált a fenntartására kitalált „oszd meg, és uralkodj” birodalmi elve. Az angol gyarmati politika leginkább a dominóállítgatáshoz hasonlított földrengés idején – Kim története ilyetén a megállított pillanaté, amely pár száz gyarmati évig tartott.

Nehéz lehetett íróként együtt élni ennyi ellentmondással. A könyvnek két egymástól markánsan elkülönülő arca van: a bolondos öreg láma mély empátiával rajzolt „folyókeresése” tanítványa oldalán – ugyanakkor a tanítvány kalandjai a hírszerzés véres és aljas valóságában. A zarándoklat egyben kémküldetés is – és a kaland a keresés része. Egyik sem álarca a másiknak, mert mind a kettő megtörténik. Iszonyatos ellentmondásban: a pragmatizmus és az idea.

Gyönyörű költeményeket írt. Búcsúzóul idemásolom Kipling talán leghíresebb versének, a Ha… című költeménynek utolsó versszakát: 

…ha szólsz a néphez, s tisztesség a vérted, 
királyokkal jársz, s józan az eszed, 
ha ellenség, de jóbarát se sérthet, 
s mindenki számol egy kicsit veled, 
ha a komor perc hatvan pillanatja 
egy távfutás neked s te futsz vígan, 
tiéd a Föld és minden, ami rajta, 
és – ami több – ember leszel, fiam. 

Megérhette, hogyan fonnyad el a „terjeszkedő és magabiztos európaiság” – de nem érte meg a Birodalom széthullását. Ennyi belső szigorral és mégis dédelgetett illúzióval terhesen talán jobb is volt így.


Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...