2014. szeptember 13., szombat

Arnon Grunberg: A betegség nélküli ember

Ezt a könyvet nem tudom, ki fogja szeretni. Főhőse legalábbis nehezen hagyja magát. Samarendra Ambani, az atipikus-tipikus svájci, a semleges ember, aki ránézésre indiai, azaz más rassz; s számunkra jelenlétében maga a zavarba ejtő ellentmondás: valójában kényszeresen „beillesztett” európai: a betegség nélküli ember. Egy tüneményesen szerethetetlenre rajzolt illúzió, a „milyenek szeretnénk lenni kulturális fölényünk kétségtelen birtokában” kérdésére adott legidegesítőbb válasz. Sam identitását mindennél jobban meghatározza ez: a betegség hiánya. Pontosabban: a szenvedélyé. Mintha a szenvedély valóban alantas dolog volna, a ráció salakja. A szenvedély és Európa – a bevándorló gyermekén keresztül… milyen érdekes, hogy e regény alapjátékai közül ez került a címbe: Grunberg gonosz trükkjei közül ez, játék a bevándorló gyermekének vegytiszta identitásával – azaz a mi sztereotípiáinkkal a bevándorló gyermekének identitásáról. Sam barátnője olykor ugyanolyan kétségbeesetten keresi Samban a szenvedélyt, ahogyan egy elkallódott sálat keres az ember. Milyen érdekes, életfontosságú keresés. De Sam tudja, hogy megvan az, megvan benne a szenvedély, csak épp valamilyen titkos fiókban rejtőzik.

Samarendra Ambani (a barátainak Sam) építész. Mondhatni, ez az egyetlen szenvedélye. Méghozzá jó építész, Fehmer, a világhírű mester tanítványa, aki egyáltalán nincs meglepve, amikor egy befolyásos iraki operaházat rendel tőle a háború dúlta Bagdadba. Csakhogy az utazás nem Puccinit viszi, nem a „humanista kliséket” az arra éhes közegbe. Sam üzleti útja csaknem tragédiába fordul. Hazatérése után néhány hónappal mégis elvállal egy másik építészeti küldetést a Közel-Keleten – ezúttal Dubaiban. Megint hasonlóan vastag valóságérzékkel, ugyanolyan felkészülten, mint először…

Késő délután érnek Bagdadba. Samnak elsőként a por és a falak tűnnek fel. Mindenütt falak és betonblokkok… Bagdad a falak városa. A merényletek, a robbanások ellen. A betonblokkok szépnek nem mondhatók, de bizonyára hasznosak. Sam azon töpreng, nem lehetne-e kitalálni valamilyen esztétikai szempontból kielégítőbb megoldást. A néző, a járókelő nem elégszik meg azzal, hogy megmentik az életét… Abszurd példa, de jól illusztrál. Ijesztő, mennyire nincs fogalmunk helyekről, ahova bevisszük magunkat. A saját reflexióinkat, társadalmi mintáinkat, dilemmáinkat. Ahogy mindenképp a magunk (félre)értéseiből szőtt hálózatot húzzuk rá az idegenre, s adnánk válaszokat, vagy csak reményt az ottaniaknak. Instant, csomagolt reményt, és persze közben minden egyebet, ami a zavartalan kirablásukhoz továbbra is kell. Az olaj árát valutában és lőszerben. Abszurd a példa, de pont ezért illusztrál jól. Samarendra Ambani, svájci állampolgár, az eleven semlegesség begurul a Városba, egy autóban a döntéseink egyéb következményeivel. A három titokzatos férfival, akik a pár mondatban összefoglalható „titkosszolgálati” gondolatmenet eleven termékei: bármi megtehető, hogy „pozícióban maradjunk”. A hidegfejű hatalmi játszmákon túl, ahol bárki és bármi feláldozható (s egy elképzelt egyensúly kedvéért bármely őrült szélsőség „demokratikus ellenzék” lehet időlegesen) csak ilyen abszurd ajándékokat adunk azoknak, akik bennünk reménykednek. Grunberg hősét továbbra sem szeretem, de azt hiszem, egyre jobban tudom, hogy kicsoda. Hogy én (is). Hiszen én is ilyen tehetetlenül ülök egy járműben a pragmatizmus egyéb tapasztalható kíméletlenségeivel.

Miközben a férfiak körülállták és rávizeltek, beteges gondolat fészkelte be magát az agyába: arra gondolt, hogy ezt a helyiséget is építész tervezte, miközben az illető építésznek eszébe se jutott, mire fogják használni… Miből állunk mi, európaiak, miből áll a kultúránk? Jól megmutatja, hogy mit kényszerülünk (úgymond) tűrni. Magunkban, akár bevallatlanul. Helyzetek tömegeit, amire vagy túl idegen, vagy túl zsigeri megoldásaink volnának csak. Gyermekkorában minden vágya volt, hogy meggyógyítsa a testvérét, ám tizenkét évesen egy napon arra ébredt, hogy már nem is tudja, meggyógyítaná-e inkább, vagy megölné. A mardosó kétségben a húga iránti szeretetét vélte felfedezni - hiszen nem az odaadó szeretet jele-e, ha az ember már azt se tudja, meggyógyítani, vagy elpusztítani vágyik-e szeretete tárgyát? -, de az is lehet, hogy csak hitegette magát, és ezzel a gondolattal csak leplezni kívánta a tényt: hirtelen rádöbbent, milyen elviselhetetlen teher van rajta, amitől mindenáron szabadulna, ha tehetné. A kultúra, Európa kétségtelen csúcsteljesítménye ezek szerint elviselhetetlen teher, és annak tűrése. Máshonnan: a megoldhatatlan elegáns tudomásul vétele. Avagy a lázadás illúziójának sikere-kudarca. Puccini. Aida. Grunberg hallatlanul gonosz kulcsszó-gyűjteménye. Amit a Tirzában már megcsodálhattam…

A higiénia az eltávolított test. Csakhogy ha távolodunk a testtől, nem érzi jól magát… Nina is nagyon ügyelt a higiéniára. Mielőtt a szájába vette Samarendra nemi szervét, mindig letörölgette egy nedves fenéktörlő kendővel, éppen olyannal, amilyet az Ambani családban használtak Aida tisztántartására. A ránk kényszerített (valójában magunkra erőltetett) „tisztaságban” annyi művi gát van – amit elmoshat a ránk csurgatott, megalázó vizelet, hogy felsorolni is nehéz volna. Ezt az egyet hiányolom: Grunberg meg sem kísérli ezek felsorolását. Helyette egy szélsőségből érzékeltet. Úgy érzem, szándékosan lak be egy didaktikus végletet – egy szinte laboratóriumi helyzetet a maga általánosan érvényes sallangmentességével; ami hőse „betegség nélküliségéből” (egyébként) hihetően következik. De csak hihetően – a szűkszavú írói távolságtartás, a tálalás hidege ez esetben akár hidegen hagyhat. Nem feltétlenül keletkezik a szűkszavú pontosságból részvét – az olvasó részt vétele.

Persze, lehet, hogy tévedek. Hogy ez a könyv mégiscsak szerethető. Akár a biztonság. Első a biztonság. Biztonság nélkül nincs szépség. Emberi jogok, ami engem illet, nagy híve vagyok az emberi jogoknak. El kell terjeszteni őket. A híres „inkspot strategy”, a tintapaca stratégia, mint Afganisztánban, ismerem én. Napról napra egy picivel több emberi jog mindenhol. Hajlandó vagyok küzdeni ezért, és küzdök is. De első a biztonság, először a bajkeverőkkel kell elbánnunk… A kiadó hozzá kedveskedett e kötethez egy kis füzetet, benne Grunberg egy igen nyugtalanító novellájával. Ami teljes egészében erről a biztonságról szól. Hogy meddig megy el egy Professzor, Demokrata és Családapa (mindhárom nagy betűvel) a biztonságunk érdekében. A kis történet ellenpontozva magyarázza a nagyot.

Megoldás? Semmiképp sem a „humanista (humanitárius) klisék”. Végre megértettem a terveit. Maga a szíve siralomházából tervez, Fehmer. De én átlátok magán. A maga útja zsákutca, Fehmer. Odanyújtotta a kezét az emberek felé, hogy átvezesse őket az életen, de az emberek nem akarják megfogni a kezét. Ellökik maguktól… ne lökjétek el magatoktól ezt a könyvet. Legalább ti szeressétek ezt a könyvet. És (ha nem jut más) okuljatok a kudarcból.


Kiadó: Gondolat
Fordító: Wekerle Szabolcs

2 megjegyzés :

  1. amit nem említettem: a rendkívül kettős (színeiben furán harsány, ábrázolásmódjában visszafogott) borítón a két, kép-keretre ültetett, s így kilógó minaret zseniálisan képezi le a regényt, úgy, hogy csak valami "nyugtalanítót" közöl előre, amit - ahogy haladsz a könyvben - fokozatosan tár fel az olvasás. Stúdió Ron Van Roon, Amsterdam - nem csodálom, hogy Grunberg ragaszkodik ehhez a borítóhoz...

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...