2011. augusztus 21., vasárnap

Vlagyimir Szorokin: Hóvihar

„De hát értse meg, feltétlen tovább kell mennem!” kiáltja Szorokin hőse, Platon Iljics Garin, a járási orvos - sok mindent feltáró első mondat ez, az írója „árulkodik” önkéntelenül is benne: mintha Szorokin, az író érezné úgy, „tovább” kell mennie, görgetnie kell a meglelt víziót. Holott ezúttal csapdába csalta az ösztöne: az egykor jól elfogott hangulatokból, „mély-orosz” lélek-zárványokból, a felszín „rendszereinek” változásai alatt mindvégig a társadalom alapjaiban lakó attitűdből építkező jövő-vízió a szemünk láttára fonnyad önmaga paródiájává. Nemcsak a szereplőket, de a lelke mélyén örök szobornosztyba zárt muzsikként - szinte mindegy, kit, de – „szolgáló” orosz embernek tükröt tartó szöveg-univerzumot is megfojtja a kopár tájon végigsöprő hóvihar.

Pedig értelemszerű a választás: Az opricsnyik egy napja túlhevült, paternalista hatalom-játszmái és a Cukor Kreml jól formált novella-tükrei után jusson szóhoz az orosz vidék a maga saját lélegzetű külön-világával; úgymond a nagyvárosból a tájba, végletből a végletbe utazzon a disztópia. Kapja meg a saját ízét ott is a szorokini látomás, abban a nagyhagyományú közegben, a sztyeppe „topográfiájában”, ahol annyi erős orosz szöveg gyökeres. S ha már irodalmi toposz, ha már véglet, legyen a mindent – emberi szándékot, vágyat, reményt – betemető hóvihar az elbeszélés „terepe”, amibe beleszánkáztatja hőseit az író, megannyi emlékezetes klasszikus nyomdokain szuszakolva így a maga látomását. Egyszerre megidézve és kiforgatva a tolsztoji, a csehovi eszközöket - ide kívánkozna Solohov akár – rosszalkodik az „orosz tél” irodalmi hagyatékának terepén a szerző; a gond csak az, hogy ez a sajátságos, múltból gyúrt jövő, Szorokin magánvilága minden belső hitel nélkül torkollik ugyanabba a „semmibe”, amibe a megidézett művek.

A „végtelen” pusztákon mintegy tizennyolc kilométert kellene megtennie hőseinknek, egy váratlan találkozásokkal ugyancsak telizsúfolt úton. Perhusa mini-lovakkal hajtott, folyton bajba kerülő járgánya a mese terepére hajt be, törpék és óriások közé; de azért jut állomásul adakozó ölű molnárné és még adakozóbb „vitaminozók” - hogy megmaradjunk a „vízióban” is. Túl sok hangon regél egyszerre az író, s eközben túl sokat hagy homályban: a kocsist értelmetlen küszködésbe hajszoló doktor „kötelességtudata” éppoly néhány ecsetvonással odakent, alig is indokolt rögeszme csak, mint amennyire vázlat marad a titokzatos járvány is, aminek okán útra kelnek. Túl sok hangon mesél arról a hiábavaló gesztusról, amit szinte minden hóviharba kerülő orosz irodalmi alak átél, a továbbmenésről a nincsen-hovába. És a sok hang most nem áll össze, például soha nem fityegett ennyire feleslegesen a számtalan jövő-sallang egyetlen szorokini szövegen sem, alig vannak kapcsolatban a szövegbe dugott múlt-zárványokkal. Az aprócska lovaktól az áttetsző piramisokig teliszórt történet-úton a szöveg stílusában is túl sok a zökkenő.

Nem áll meg a maga lábán a könyv – a szorokini groteszk-futurisztikus „látomás” ismerete nélkül alig is értelmezhető. Ha nem ismerjük ezt a sajátosan múltból és vizionált jövőből építkező „világot”, a maga újcárizmusával, új-ortodoxságával, fallal saját magába zártságával, akkor legfeljebb egy összefüggéstelen drogos látomásnak fogható fel Garin és Perhusa kalandja a hóviharral. Ahol a legfontosabb szereplő voltaképpen maga a hóvihar – azonban „vele” a főszerepben mintha olvastunk volna már ennél igényesebb szövegeket is. Úgy tűnik, ez esetben nem volt szerencsés gesztus megidézni egy alapvető nemzeti irodalmi toposzt, mivel azok fényében ez a könyv egyszerűen felesleges – mert nem mond semmi újat, és még csak nem is emlékezetes, ahogyan semmi újat nem mond.

S hogy Az opricsnyik egy napja által kezdett történetfolyamhoz mennyit ad hozzá? Szerintem nem túl sokat. Olvastam olyat, hogy immár trilógiának tekinthetjük ezt a sorozatot – nos, én nem nevezném annak, főleg úgy nem, hogy a középső „eleme” egy novelláskötet. Persze aki maradéktalanul élvezte az író eddigi munkáit, annak ez a könyv is élményszámba megy majd – invenció, szemléletes leírások, polgárpukkasztás ebben is akad elég. De Szorokinnal való ismerkedéshez semmi esetre sem ezt a kötetet ajánlanám.


Kiadó: Gondolat
Fordította: M. Nagy Miklós

Korábbi kommentek:

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...