2011. november 14., hétfő

Magánélet a Napkirály korában

A Napkirály, XIV. Lajos uralkodásáról legtöbbünknek valószínűleg Versailles jut eszébe – na meg az egész népet fojtogató szegénység, éhínség, és betegségek. Egyik oldalon az elképzelhetetlen fényűzés, másik oldalon a legnagyobb nyomor. Ez az ellentét követhető végig a Magánélet a Napkirály korában című könyv lapjain is. A sorozattól megszokott módon a kötet négy fejezetre – „Család, családi szokások”, „Lakóhely és kényelem”, „Ruházkodás és testkultúra”, „Élelmiszerek és az asztal örömei” – osztva mutatja be a XVII. századi franciák életét.

Amely élet nem volt könnyű – társadalmi hovatartozástól függetlenül. No persze, azért a szegényeknek jóval nehezebb volt, de még a pompa és gazdagság közepette létező arisztokraták is megsínylették a kor „furcsaságait”, hogy ne mondjam, ostobaságait – például az orvoslás terén, ahol a heti rendszerességgel elkövetett érvágás, vagy durva hashajtás „modern” módszernek számított. Mint ahogy az volt a szülészetben a fogó megjelenése, ami újszülöttek generációit nyomorította meg.

De nem is kell ilyen messzire menni, a mindennapi higiénia – illetve annak teljes hiánya – is elég volt ahhoz, hogy a betegségek melegágyát nyújtsa. A fürdés „mindenkiben gyanakvást ébreszt”, a meleg vízről azt tartják, hogy legyengíti a szervezetet, a reggeli hideg vizes kéz- és arcmosásban olykor hónapokra is kimerül a tisztálkodás. A bűz ellen azonban minden nap tiszta fehérneműt vesznek, és bőséggel szórják magukra a parfümöt – különösen párás időben. Az már csak hab a tortán, hogy a hatalmas parókakölteményt hordozó urak fején mi van a műhaj alatt.

Kifejezetten groteszk belegondolni, hogy ezek a saját testükkel oly igénytelen arisztokraták a külsőségekre mennyit fordítottak – mosdatlan testüket több rétegnyi selyembe, bársonyba burkolták, elképesztő mennyiségű és finomságú díszítményt varrattak ruháikra, ékszerek, kiegészítők tömkelegét hordták. És persze hasonlóan fényűző palotákban laktak – melyekre azonban ugyanaz volt jellemző, mint lakóikra: kívülről pompásak, ám a falakon belül kényelmetlenek és élhetetlenek.

A korszak jelképének számító, húsz évig épülő Versailles például, melynek számtalan lakosztályában a király szeszélyeit követve váltották egymást az udvaroncok, nem a lakályosságáról vált híressé: „…akik az udvarnál étkeznek, hidegen kapják az ételt, mert minden konyha messze van. Télen olyan hideg van, hogy a kancsóban megfagy a víz, a tető nincs jól szigetelve, sok helyiségben kandalló sincs, vagy olyan rosszul szelel, hogy mindent elönt a füst. Viszont előfordul, hogy a dísztermekben a gyertyák olyan meleget árasztanak, hogy ott az a baj.”

Mindez persze nem is azért érdekes, mert annyira sajnálni kéne szegény arisztokratákat – sajnálja őket a fene. Ám miközben elképzelhetetlen pénzeket költöttek ilyen felesleges (és még csak nem is kényelmes) hívságokra, a nép nagy része nyomorgott. A falvakban egyszobás kunyhókban, ahol egy ágyban aludt az egész család (de legalább volt meleg tűz), víz, világítás, egészséges étel nélkül; a robbanásszerűen fejlődő városokban (Párizs ekkor Európa legnépesebb városa) pedig növekvő bűnözés és szeméthegyek közepette – ahol a legnagyobb „népjóléti” kezdeményezés városi parkok létesítése, hogy a naphosszat egészségtelen körülmények közt robotolók szívhassanak egy kis friss levegőt.

Furcsa, ellentmondásokkal teli kor volt ez – ami ugyanígy elmondható a történelem számos korszakáról. Ahogy a könyvről is elmondható az ami a sorozat eddigi köteteiről: érdekes, informatív, gazdagon illusztrált betekintést nyújt a történelem kulisszái mögé; ráirányítva a figyelmünket azokra a hétköznapi apróságokra, amikről a történelemkönyvek hallgatnak.


Kiadó: Corvina
Fordította: Horváth Ágnes

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...